Szeretem a
Rózsavölgyi Szalont. Darabjaik kamarajátékok
néhány
szereplővel, és ha vígjátékról van
szó, akkor is található bőven ok arra, hogy
napokig gondolkozzam a történeten, keressem a rám
vonatkozó utalásokat, az én
élethelyzetemre vonatkozó
„tanulságokat” megfogalmazzam. A Felső
szomszédok is egy ilyen darab.
Remekül szórakoztam az előadás
alatt, de nemcsak én, hanem mások is, akár
fiatalok, akár az idősebb korosztály
tagjai voltak. Én is az unokámmal voltam és
időnként titkon ránéztem, és ő rám.
Ugyanis
Laurence Jyl darabja
két, egymástól elég távol levő
korosztályról szólt. Max (Nyomárkay
Zsigmond) és Julie (László
Rebeka) Párizs külvárosában levő kicsi
házban kezdik az együttélésüket.
Maxnak még fontos vizsgái vannak hátra, és
mivel a tanulmányai Párizshoz kötik
– úgy tűnik szerencsések a frissen szerzett
lakással. A házban csak két lakás
van, Maxék és a felettük levő, amely szintén
lakott.
Óriási
szerencsének tűnik a békésnek remélt
környezet, a csendes, erdőhöz
közeli lakás. A helyzet kezd más képet
mutatni, amikor eljön az este, ugyanis a
felső szomszédéktől régi zeneszámok
hangzavara ömlik Maxékra. Még este
megjelenik az ajtójukban először Leon (Schneider
Zoltán), az 50+-os felső lakók férfi tagja
színes fényeket kibocsátó, zörgő
sapkában és szemet zavaró színes
öltözékben. Őt követi megtermett felesége,
Babette (Balázs Andrea), az ő
ruházata nemcsak zavarja a szemet, hanem becsukásra
készteti. Max és Julie meg
vannak döbbenve, sőt fel vannak háborodva. Az 50+-osok nem
értik, mi a baj, ők
csak szeretnék megismerni az új lakókat, ha
már egy házban fognak élni. Fel is
használják az alkalmat, hogy kritizálják a
rokonoktól összeszedett bútorokat,
az elrendezést, az egyelőre csak a falhoz támasztott
festményt. De múlik az
idő, Julie-val már összebarátkoztak Leonék,
és most szorítanak Maxnak, és
hatalmas örömünnepet tartanak, amikor Max hazatér
a sikeres vizsga után. Komoly
beszélgetés során Leon elmondja, hogy ezzel a
szakmával Max élhetne szabadon
választott körülményei között, nem
kell a szülők minden elvárásának megfelelni.
Itt az ideje a babának is, ők vállalják a
segítséget, ne csússzanak le a
babáról, mint ők – ez az ő nagy hibájuk,
tanuljanak ebből.
Elválnak
útjaik. Maxék visszaköltöznek vidékre,
Max szüleihez, de az elválás
már szomorú mind a négyük
számára.
Két
év múlva új lakók érkeznek a
párizsi kis házba. Leon és Babette a
szokásos bemutatkozó látogatásra
készülnek, és óriási örömmel
veszik tudomásul,
hogy az új lakók nem is annyira újak, vagy
mégis? Max maga nyit irodát
Párizsban, Julie dolgozni fog, és közben hallatszik
egy eddig meg nem szokott
hang. Valaki, aki csak sírással tudja közölni,
hogy éhes. Leonékat hatalmas
öröm éri, számítanak rájuk, lesz
pici babájuk, akit szerethetnek, és akit úgy
elkényeztethetnek, mint ahogy azt a nagyszülők
szokták, a fiatalok pedig önálló,
szabad életükre készülnek.
Szinte
állandósult a nevetés a nézőtéren.
Olyan felszabadító, ha a
hibáinkat viccesnek látjuk. Az idősek beleavatkozni
szerető tulajdonságuk, az
élettapasztalatuk megkérdőjelezhetetlen
hasznosságáról szóló
előadások és a
fiatalok meggondolatlan önbizalma, az éretlen
döntéseik egyediségében való
bizalmuk nagyon humorosnak hangzik a színpadról,
és remélhetőleg lazítja az
életet.
Remek
ötlet a szerzőtől, hogy a korfüggő szokásokat,
életszemléletet
megcseréli a nemzedékek között, mint ahogy
Mrozek tette a Tangóban. Elkerülte a
sértődéseket okozó
helyzeteket. A bohóckodó öregek és a merev
fiatalok ütközéseiben semmi sem
lehet unalmas és megszokott, szürke.
A
szereplők mindegyike nemcsak jó volt, hanem
láthatóam élvezte az
alkatához nem passzoló helyzeteket, aminek hasznát
a közönség kapta ajándékba.
Ennyvári
Péter
díszletei között rendezte a darabot, a szereplők
látható segítségével és
egyetértése mellett Őze Áron.
Dramaturg: Karácsony Ágnes.
A
Rózsavölgyi
Szalon és a Kőszegi Várszínház
koprodukciója.
Bemutató:
2025. augusztus 28.
Budapest,
2026. március 6.
Tóth
Attiláné
dr.
