A
macedón származású Aleksandar
Popovski rendezésében Candide
tizenhárom képben „mesél el egy
utazást, ami a roadmovie-k világát
idézi” –
mondja a Nemzeti magazinban Rácz
József. Szerencsére a jelenetek címeit
felvetítik a háttérre, így egy fokkal
érthetőbb ez az ironikus utazás. A fiatalok
számára még inkább érdekes lehet, a
színészek pedig élvezettel játsszák.
A végső siker egyértelmű számukra.
Voltaire
eredeti műve, ami szatirikus regény (Candide
vagy az optimizmus) eleve nehezen érthető filozófiai
eszmefuttatásokkal
bőségesen teletűzdelt és természetesen többek
között egyházellenes – e vonulat
itt szerencsére kissé visszafogott –, valamint
szerinte igazán nem kell
belehalni, ha egy fiatal lányon „keresztülmegy”
egy század-ezred, mindenesetre
negyven katona… és nem lesz kurva, csak éppen
feleségnek megkapható Kunigunda (Sipos Ilka).
Igaz, még mindig
"dekoratív" korban magától megy férjhez a
kormányzóhoz (Tóth László)
valahol a nagyvilágban, de
persze szerelemről szó sincs – amúgy sem volt divat
akkoriban szerelemből
házasodni. Na de az előadás a rendező szerint a
jövőben játszódik, ám még az
atomháború (!) előtt – erre legfeljebb három
utalást mondhatnék, valamilyen
„kütyü”-n mutogat valaki valamit suttyomban a
többieknek, valamint a hajón
(nagyobb ócska csónakon) a lázadáskor
szívből eléneklik az Internacionálét
(Báró Jr. – Berettyán
Sándor, itt forradalmár), és még egy
ócska kocsin is utaznak. Igaz, utalhat
a jövőre az olykor táncként
„funkcionáló” kissé mechanikus
mozgás is. Mivel
ironikus utazásról van szó, beleférhet.
Nem
említettem, hogy a
kezdetkor Candide (Bordás Roland), a
fiatal diák a pszichológus ágyán kesereg,
amíg rá nem vezetik, hogy
menthetetlenül szerelmes Kunigundába. Pszichológus
nemcsak ma van, hanem talán
a jövőben is szükséges lesz.
Az
előadás nagy vonalakban
az eredeti regény cselekményét követi,
Candide kényszerűségből beutazza szinte
az egész világot, vele és társaival
megtörténnek a szörnyűségek, az
emberiség
en bloc, mindenestül „rémes” – itt minden
lehetséges durva negatív jelzőre kell
gondolnunk, a háborúkat azért kiemelném
–, és eddig sem változott, ezután sem
fog. Pangloss doktor (Rácz József)
minden borzalom után ugyanúgy optimista marad
(létezik ma már a pozitív
gondolkodás mint pszichológiai irányzat, annak
minden árnyoldalával), Candide
azonban megvilágosul, leszámítva Kunigunda
iránti változatlan és mély
szerelmét, bár azt nem tudjuk, hogy miután
megtalálta végleg Kunigundát, aki
igen megcsúnyult, kötelességből vagy még
szerelemből veszi-e el – miután a
menyasszony saját bátyját megölte…
(ám korábban Candide is lelőtt két
„férjet”,
a papot és a főinkvizítort, ezért menekül).
Itt is felmerül a kérdés, hogy
mégis, mennyi ideig tartott ez az utazás? Nos, annyi
ideig biztosan, amíg a
sanyarú sorsú Kunigunda rémesen
megcsúnyulhatott, de a sokkal nagyobb (?)
borzalmakat átélt Öregasszony (Kristán
Attila) még él.
Voltaire
azzal
zárja a
regényét – mintegy felemelő
megoldásként –, hogy Candide és a
többiek szó szerint
a kertet művelik. Lehet, hogy egyik részről ez nem
megoldás – elvonulni a bajok
elől, kivonulni, úgymond, a világból –, de
számukra igenis megoldás, mint
ahogyan sok, lelkileg beteg ember számára ma is
gyógyír a természetközelség, a
föld művelése, az ilyen értelmű teremtés
megélése (ha túl okos akarnék lenni,
akkor a közösségi kerteket hoznám fel,
már ahol ez lehetséges). Ebben az
előadásban azonban, talán nóvumként (?) is
értékelendő, a kert maga a világ
egésze, ezt kell megművelni, jobbítani – mintha azt
csak úgy lehetne –, főleg
feltehetően kellően elszakadva a természettől, lelkesen,
zenével-tánccal… ami
így számomra alapvető probléma. A hangsúlyt
itt inkább erőteljesen a reményre
helyezik, a fiatalokat az élet megélésére
„buzdítják”. Hiszen megoldások nem
adhatóak.
A
filozófiai
alapgondolatokat színpadra vinni persze nagyon nehéz, a
legfontosabb
„tételeket” igyekeznek kiemelni, amennyire ez
lehetséges, így is olykor nehezen
érthető (olvasva talán egyszerűbb). Feloldják
sokféle, többnyire igen dinamikus
zenével (zeneszerző: Kovács Adrián),
számomra olykor furcsa „tánccal” –
közös mozgássorokat mondanék inkább
(koreográfus, egyben rendezőasszisztens: Vida
Gábor), igyekeznek minél több humort belevinni.
A színészek hol
pantomimszerűen játszanak, hol
távolságtartóan,
illusztrációként. A dinamikus
előadást megszakítják rövidebb
üresjáratok is, így az előadás most
még – két
részben játsszák – kissé
hosszúnak tűnik. Az érzelmeket sem a
színészek nem
élik át, hiszen minden olyan gyorsan
történik, nem érnek rá – sem a
nézők éppen
ezért. Minden csak úgy megtörténik,
megtörtént, lapozzunk!
Összességében
valóban
sajátos feldolgozást látunk, amelyben a
színészek mindent megtesznek a siker
érdekében, amit nem könnyít meg a sok
szöveg, és láthatóan igen élvezik is a
játékot, együttműködve, egymásra
figyelve. A díszlet mozgalmas, folytonosan
változó sokféle effektussal,
vetítéssel (video design: Denis Golenja),
függönyökkel (díszlettervező: Vanja
Magic), többféle kellékkel (többek
között fehér műanyagból
készült sematikus nagyalakú babák hullanak az
„égből”…), egészében
nehéz
befogadni. A jelmezeket időtlennek mondanám, de kifejezőek.
(Jelmeztervező: Mia Popovska.)
A siker
pedig
megérdemelt. A
mai kor nagy kérdéseire ma sem lehet választ adni.
Játszanak
még Bubik Réka e.h. (Pacheta), Katona Kinga (Márta/riporter), Herczegh
Péter (Cacambo), Varga József (Pap),
Tóth László
(Főinkvizítor/Báró/Kormányzó/Dervis/Kocsmáros),
Kovács S. József (Altruista/Don
Isahar/Kereskedő), Holló Patrik Albert
e.h. (Rendőr/Katona), Ficsor Milán
e.h. (Ivócimbora/Katona).
Színpadi
adaptáció: David Jakovljevic, aki
Voltaire regénye
nyomán írta.
Magyar
szöveg: Verebes Ernő, Szabó Réka.
Dramaturg: Szabó Réka.
Bemutató
és megtekintett előadás: 2025. október 10.
Budapest, 2025.
október 11.
Györgypál
Katalin
