Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

IRODALOMTÖRTÉNETI ESSZÉ

Földesdy Gabriella

Babits Mihály „Tavaszi szél” című versének elemzése

                            


„Tavasz van, vagy tavasz se még,
ez a nap olyan fiatal,
mint kislány arcán a mosoly:
szöveg nélküli könnyű dal,
mely maga se tudja talán
hogy a témája szerelem,
csak a világba mosolyog
gyanutlan, csalva, szűzien.
 
Ez a friss nap se tudja még
hogy a földben zavart csinál
amely nem lesz se szelidebb,
se tisztább a tavalyinál;
sötét csírák kéjeiről
semmit se sejt;  csak mosolyog
s édesen ömlik mint a must
mely bor lesz majd s égetni fog.
 
Égetni, részegíteni…
És úgy sugárzik ez a nap,
mint egy új eszme, csupa fény
míg nyájasan erőre kap.
Csupa fény, ígéret, jövő,
olyan mint egy szebb, új világ
tárt kapujának sugara,
mely felé úgy tolong a vágy,
 
mint fényszomjas gyerekcsapat,
vagy mint lesükből a sötét
csírák tolulva fény felé
nyomják a vad fű késhegyét,
míg nemsokára proletár
zászlóit emeli a gyom,
mindent elöntve, mint király
csarnokát a forradalom,
 
ha elzengett az olvadás
vad ágyúharca, s a tömeg
győz;  a virágok fölveszik
vérvörös jelvényeiket;
a jégparkett földúlva rég,
a padló csupa sár, latyak…
Hol a szelid és tiszta láng?
Tüzes diktátor lesz a nap.                        
Szentségtörőn s illetlenül        
sáros csizmában egy paraszt
staféta futkos a nagy ég
kék templomívei alatt.
Csizmáját szárogatja és
hetykén fütyülve mond rekedt
szókkal tüsszögtetőn igaz
s félőssen betyár híreket.”
 
 
I.) A Tavaszi szél c. Babits-vers szinte észrevétlenül lapul az 1933-ban megjelent versenyt az esztendőkkel c. kötet utolsó költeményei között. A kötet átlapozásakor átfutunk a jelentéktelenül hangzó cím fölött, de még első elolvasása után is inkább taszít, elriaszt a tavaszhoz asszociált furcsa tárgyi környezet, mintsem hogy késztetne bennünket egy mélyebb elemzésre. Jobban megnézve azonban ezt a hat – első pillantásra érthetetlen, vagy legalábbis idegennek tűnő – versszakot, kiderül, hogy Babits egyik rettegett jövőképével van dolgunk, itt rejti el a költő a lehetséges társadalmi változástól való félelmének okait félig szimbolikus, félig nyílt utalásokban.
Jóllehet, a költemény nagyrészt távolságtartó és személytelen, a költői én egyszer sem lép be a versbe, tematikájában és végeredményében a Vers a csirkeház mellől gondolatmenetéhez kapcsolódik. Mindkettő egy álló természeti képpel indul, majd hamarosan felfelé ível, de nem tud itt maradni, s gyors emelkedés után visszazuhan a mélybe. Babits egyik jellegzetes versépítkező módszere ez.

A költemény metrikailag szabályos, minden versszak nyolcsoros, négyütemű, jambikus lejtésű, ereszkedő verssorokból áll. Minden sor nyolc szótagos, egyetlen kilógó szótag sincs. A rímek is szabályosan helyezkednek el: minden versszakban a 2. és 4. sor, valamint a 6. és 8. sor rímel, az első két szakaszban ezek még tiszta rímek, a harmadiktól azonban már asszonáncok többnyire. A rímképlet alól kivétel a 4. szakasz, ahol az említetteken kívül még az 5. és 7. sor is rímel, ennek jelentőségére később térek ki.
A hat versszak tartalmilag és formailag is három jól körülhatárolható egységre bontható: I.) az l. és a 2. versszak együtt. Az 1. versszak frappáns hasonlatára (/”a nap olyan fiatal, mint kislány arcán a mosoly”) épített természeti kép tulajdonképpen egy kibontott teljes metafora, amelynek szerves folytatása a 2. versszak, amikor nyomatékosan utal az eddig elhangzott jelenség folytatására (”ez a nap” – „ez a friss nap”). Mindkét szakasz külön kép, lezárt egység lezárt gondolatmenettel. Nyugodt, kiegyensúlyozott hangulat jellemzi mindkettőt.
 
II.) A 3-4. és 5. versszak. Itt kezdődik a költemény felfelé ívelése, az eddig higgadt, csendes állókép megindul és lázas látomássá válik, ami csak az ötödik versszak végén zárul le. A szakaszok nem zárt gondolategységek, nem ponttal, hanem vesszővel kapcsolódnak egymáshoz, így egyetlen gondolatmenetről van szó. Ez a három nyugtalan versszak egy hatalmas lendületből áll, keretén belül zajlik le a hirtelen felemelkedés és a visszazuhanás is. Ez a mozgalmas, zilált, sodró lendületű középrész rejti a költemény csúcspontját és egyben súlypontját is (5. versszak). Lüktetnek a sorok az indulattól annak ellenére, hogy a költői én nincs jelen közvetlenül, a dolgok rajta kívül történnek, ám a szenvedélyes hang árulkodik, a sommás kifejezésekben ott a nyílt véleményalkotás.
 
III.) A 6. záró szakasz tartozik ide. Lezáró rész, teljesen elszakad az előző folyamattól, mert a középrész fellendülő és lezuhanó ívének (a társadalmi változásnak) következményét, eredményét mutatja meg egyetlen szakaszban. Szakít az eddigi teljes személytelenséggel, itt egy konkrét személy (egy paraszt) áll a középpontban, az ő cselekedetei mondják el a költő véleményét a metaforákba rejtett fontos társadalmi eseményekről mint forradalom, népi hatalom, osztályharc, felkelés stb. A sommás ítélet a versszak lírai (sőt már cselekvő) hősének magatartásában van elrejtve, annál inkább hordozza az egyértelmű bírálatot. Figyelemreméltó, hogy a versszak hangvételéből itt már hiányzik az indulat, egy tárgyilagos helyzetkép áll előttünk, amelyben a költő nem lázad a fennálló rend ellen, hanem belenyugszik. Az ábrázolás ironikus volta és a versszak hangtani felépítése azonban érezteti a fölényt, a kritikai élt.
 
Mielőtt sorra vennénk egyenként a szakaszokat, néhány mondat erejéig időzzünk el a vers címénél. A Tavaszi szél verscímként nem feltételez mögöttes tartalmat, pláne nem súlyos társadalmi mondanivalót. Leginkább természetleíró, vagy az évszaknak az emberi életkort asszociáló jelentését hordozó voltára gondolunk elsősorban. Való igaz, hogy a tavasz hordozza a megújulást, az újjászületést, a kezdetet is, a szél pedig a vihart, a hideget, az arculcsapást is felidézheti bennünk. Szószerkezetként használva – tavaszi szél – a vers címeként csak utólag értjük meg a mögöttes tartalmat: egy mindent elsöprő társadalmi fordulatról és annak következményeiről van szó. Épp azért lep meg bennünket a vers, mert a cím alapján nem gondoltunk politikus tartalomra, ideológiai állásfoglalásra, inkább egy ártatlan természeti jelenségre. A verset megértve utólag kerül a helyére a cím helyi értelme.
 
Az 1. versszak gondtalan természeti képe három igére épül (van, tudja, mosolyog). A tavasz-kép már a harmadik sorban hasonlatra vált, mely a szakasz végéig tart. Tartalmilag ez a kezdő versszak oly elfogulatlan, természetimádó jellegű, hogy itt még nem feltételezhető mögöttes tartalom, áthallás, szimbolikus értelem. A versszak gondtalanságát illusztrálják a vidám jelzők is: fiatal, könnyű, gyanútlan. Hasonló szerepet töltenek be az itt szereplő névszók: tavasz, mosoly (ezek alanyként állnak itt), a szerelem kifejezés pedig egy tárgyi mellékmondat részeként.
 
A 2. versszak mozgalmasabb, az igék száma nyolcra emelkedik, az 1. versszak mozdulatlan „nap” kifejezése itt már cselekszik (zavart csinál, sejt, mosolyog, ömlik), és csak ezután, a 6. sorban vált át a megszemélyesítés-sorozat teljes metaforává: a megérett must bor lesz, amely égetni fog. Érezhető már a szöveg mögöttes tartalma, egyértelmű, hogy nem csak a mustról és a borról van szó, hanem másról is, érezzük a látens, szimbolikus értelmet. A nap nem csak a földet érleli, itt készülődik, forrong valami, a must borrá válása egy társadalmi(?) evolúciós folyamat, amelynek még nem látszik a következménye. Az evolúció – úgy tűnik – rossz irányba halad, a kétely előrevetíti árnyékát (zavart csinál; nem lesz se szelídebb, se tisztább; sötét csírák; égetni fog). A felszíni csend és a mélybeni erők sötét jövőt jósolnak. A formai elemek még a nyugalmat sugallják, a jelzők közül csak egy árulkodó (sötét), a többi vidám (friss, szelídebb, tisztább). Az alliterációk is a változatlanságot érzékeltetik (semmit se sejt; mint a must mely). A „nap” közvetlenül kapja a friss jelzőt.
 
A 3. versszak elszakad az eddigi természeti képtől, világosan beszél két metafora segítségével: a nap itt az új eszme és a szebb, új világ képe. A folytonosság itt is megvan az első két szakasszal (ez a nap), de már nyíltan tombol, tobzódik az optimizmusban. Kétkedést csak az első sor támaszt: Égetni, részegíteni…, mindkét főnévi igenév enyhén pejoratív tartalmú, pusztító jelenségeket asszociálunk hozzájuk. Az égéshez egyfelől az elhamvadást, megsemmisülést, másfelől a szó átvitt értelmű jelentését (megégeti magát), a részegséghez pedig az öntudatlanságot, mámort, a káros szenvedélyt társítjuk. Mindezt fokozza az, hogy a két ige infinitivusban (főnévi igenévként) van jelen a versben, amely személytelenséget, távolságtartást jelöl (nem tudjuk, ki cselekszik). A főnévi igenevek után álló három pont pedig sokat sejtető bizonytalanságot, beláthatatlan következményeket. Így az első sor elidegenítő volta fékezi a szakasz egyébként meglévő lobogását, vagyis a versszakban felsejlő új világ már születésekor is csak fenntartásokkal fogadható el (ti. a költő számára). A jelzők ezt a fékezést leszámítva a bizakodás, remény felé mutatnak (új, szebb, csupa, új, tárt).
 
A 4. versszak metaforái már komplex költői képet alkotnak, nem különíthetők el egymástól. A fény felé igyekvő fűszálak harca a tömegek felkelése: revolúció. A költemény felfelé ívelése itt tetőzik. Az eddig csak utalásokban megjelenő fogalom fehéren-feketén megjelenik a szövegben: kitört a forradalom, népfelkelés. A költői vélemény pedig a szakasz felépítésében rejlik. A forradalom szó csak az utolsó sorban jelenik meg, előtte szinte minden sorban úgymond visszaveszi vagy leértékeli a szó esetleges pozitív, előrevivő, haladó stb. jelentését egy kiábrándító jelzővel vagy egy negatív tartalmú hozzárendelt fogalommal. A „sötét csírák” szószerkezet visszatér a 2. versszakból, „vad fű késhegyét”, „proletár zászlóit emeli a gyom” metaforák pontosan a visszavonásra, valaminek a rossz színben való feltüntetésére szolgálnak (ti. a forradalom). A versszakból eltűnik a „nap” szó, amely eddig kulcsszóként volt jelen. Mindössze két ige található benne, az összes versszak közül itt a legkevesebb (nyomják, emeli), ez is fokozza a feszültséget, káoszt. Legtöbbet azonban a rímek mondanak.

Már korábban jeleztem, hogy a 4. versszakban három rímpár található, míg az összes többiben csak két rímpár: sötét késhegyét; proletár király; gyom – forradalom (!). Sötét erőket vetít a költő elénk ezekkel a rímekkel. Mindhárom rímpár hordoz valamiféle fenyegetést: az első gyilkos indulatot, a második egy végletes ellentétet, a harmadik egy megsemmisítő képzettársítást hordoz. Amikor egy versben a gyomra a forradalom szó rímel, ott erős kiábrándulásról lehet csak szó. Ez az egy rímpár (gyom – forradalom) elég lenne a súlyos ítélet érzékeltetésére. Ez a versszak a legindulatosabb, legnagyobb tempójú, úgy rohan, hogy már kifulladva ér végcéljához, a – közben már lejáratott – forradalomhoz. Árulkodóan komorak a jelzők (fényszomjas, sötét, vad), a többes szám harmadik személyű igealak (nyomják) a tömeg, szedett-vedett népség stb. jelenlétére utal.
 
Az 5. versszakban eluralkodik a kiábrándulás, a lendület lefelé ível. Természeti kép és társadalmi mozgás egymásba játszik, ami eddig is jelen volt a végigvitt metaforákban, de itt eszelős módon keveredik, vészt jóslóan kombinálódik. A győztes forradalom utáni zűrzavar eggyé válik az eltűnő, sárrá vált hóval, minden csupa sár, latyak. Konkrét helyzetkép, valóság és átvitt értelem, természet, társadalom egyszerre van jelen (olvadás és ágyúharc; virágok és jelvények; jég és padló; láng és diktátor). Ez a versszak egy általános zűrzavar-képet mutat be a vers eszközeivel. Az eddigi egy, sőt több szakaszra kiterjedő lendület helyett itt sok a megállás, minden sor egy mondat, zaklatott, riport-szerű kijelentések sorakoznak – feltehetően egy forradalom utáni felfordulásról. A vers egyetlen kérdése következik: „Hol a szelid és tiszta láng?” Ez a költő egyetlen kérdése a témáról – mert minden más, amit mond, az kijelentés –, a 3. versszak még aránylag szelíd, tiszta lángját kéri számon itt az 5.-ben. Ez a kérdés azonban önmagához is szól, saját régebbi és mostani idealista hiteit, reformelgondolásait is számon kéri, kétségbe vonja. A költő nem kér a forradalomból, már azért se, mert az nem szelíd és nem tiszta; amit ő szeretne, az vér nélküli, tiszta kézzel végrehajtott változás. Így a kérdésre adott egysoros válasz nem lehet más, mint: „Tüzes diktátor lesz a nap”. Az új világ diktatúrát hozott, szépség, jóság, igazság helyett kemény vasökölt. Visszatért a „nap” kulcsszó, de elvesztette lágyságát, szelíd sugárzását, a diktatúra szimbóluma lett. Az egész versszak jellege kemény, zord, kiábrándult. A zöngés réshangok (z, v) túlsúlyban vannak (11 db), a v hang uralja a sorokat, idegen, hideg, elutasító hangulatot kelt. A legtöbb l hang is itt fordul elő, de nem lágyítják meg a v-k keménységét, csak a lendület folyamatosságát biztosítják, némi patetikus hangulatot és nosztalgiát sugallnak („Hol a szelid és tiszta láng?”).
 
A 6. versszak toldalék, ún. „coda” (zenében függelék v. befejező rész), a költemény véget érhetne az 5. szakasszal, de ezt a ráadást Babits jellegzetes versépítkező módszerének tekinthetjük, mikor 1-2 sort vagy versszakot ragaszt verseinek végére, hogy mindig higgadtan, tárgyilagosan tudja befejezni költeményeit. Itt a toldalék minőségi ugrás is: a harcias forradalomkép után a versben záradékként megjelenő paraszt egyenesen groteszk hatású. Minden tette nevetséges. Már maga a „paraszt staféta” kifejezés is ellentmondásos, a sportnyelvből kölcsönzött szó. A gyakorító igékkel (futkos, szárogatja) még nevetségesebbé teszi az alakját. A legtöbb módhatározó itt fordul elő, mind lekezelő, fölényes kicsengésű, a paraszt butaságát, korlátoltságát reprezentálandó (szentségtörőn, illetlenül, hetykén, fütyülve, tüsszögtetőn, félőssen – 2s!). A hatást fokozza a tüsszögtetőn igealak modorossága, és a félőssen forma torz volta is.

A szakaszban tobzódnak a zöngétlen réshangok (sz, s, f, h), a legtöbb itt található (21 db). A sok s, sz hang a hetykeséget, buta önérzetet jelöli. A jelzők a groteszk szituációnak megfelelőek: sáros, nagy, kék, rekedt, igaz, betyár – jelzőként.

A költő számára a legfájdalmasabb, hogy a paraszt (vagy a nép) parlagi voltában, alázat és tudás nélkül veszi majd birtokába a kultúra évezredes értékeit. A tömeg, amely győz, vagy győzni fog egy forradalom után, a felhalmozott évezredes értékeket nem tudja majd megbecsülni. A szellemi – és tárgyi – értékek féltése mondat vele nemet a radikális társadalomváltozásra.

A bemutatott hangtani példákon kívül Babits még számos finom eszközzel él a tartalmi mondanivalót alátámasztandó. Néhány példa:
– A vers második felében (4-5-6.vsz.) ugrásszerűen megnő a zöngétlen zárhangok (k, t, p) száma, ezek pattogóvá, keménnyé teszik a hangzást, ez is része a költői bírálatnak, lesújtó véleménynek.
– A 2. versszakban legtöbb a zöngés zárhang (g, d, b) és a nazális hang (m, n). Hatásuk melegséget, bizalmat, együttérzést áraszt, megfelelve a versszak evolúciós, készülődő, várakozással teli jellegének (15 zöngés zárhang, 18 nazális).
– A palatális hangok (ty, gy, ny, j) a 3. versszakban találhatók legnagyobb mértékben (14 db). A sok egytagú szó palatális hangja szinte lökődik előre, bizakodással teli.
– A költemény első felében túltengenek az 1-2 szótagos szavak, amelyek rövidségükben is határozottak, előremutatóak. A 4. szakasztól csökken az egytagú szavak száma, és nő a szótagszám. A 4-6. versszakban a három-, négy- és öttagú szavak száma megnövekszik, ezáltal nehézkesebbé, lustábbá válik a vers.
– A 4. versszakban tíz o hang található, kétszer annyi, mint a többi szakaszban. A versszak komorságát a mély és ugyanakkor zárt o hangok adják.
 
A tavaszt mint évszakot Babits már korábban is felhasználta politikai hangulatábrázolás kifejezésére. Az 1920-as keltezésű Reggel című versében saját maga és az ország kiúttalanságát sírja el: 
                                      „A tavasz fénye ma oly sivár.
                                     Miért keljek föl újra? Mi vár?
                                     Jöhetsz már, nap, tavasz! – a halott
                                     tag meg sem érzi a napot”

De a természeti kép metaforikusan megjelenik a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című Nyugat-cikkben is: „és a tavasz pusztítóbb a télnél” – amikor is a tél a háborút, a tavasz pedig a forradalmakat jelenti.

Babits 1920-as, még 1930-as évekbeli forradalomképe is a Tanácsköztársaság alatt átélt és elszenvedett kudarcokból eredeztethető. Sosem volt képes szembenézni nyíltan mindazzal, ami 1919-ben történt. A forradalmak leverése után saját folyóiratában, a Nyugatban magyarázkodásra kényszerült, sőt továbbment, egyértelműen leszögezte pártoktól és politikától mentes költői mivoltát:
„…hát az ostobákhoz álljak, az ordítókhoz és törtetőkhöz, ezekhez a nemzetfoglalókhoz? … Mindenkié vagyok! És senkié! Magamból csinálok pártot magamnak” (Magyar költő kilencszáztizenkilencben/) Szereplését azzal szokták elintézni, hogy ebben a vészterhes évben „négyszer váltott frontot”*. Ez nem feltétlenül a politikai tisztánlátás hiányát jelenti, inkább egyéni sorsának alakulását magyarázza. Babits a TK idején egyetemi tanári kinevezést kapott, annak bukásával elvesztette ezt a címet. De nem egyszerűen kicsinyes önérdekről lehet szó, hanem jól felfogott érdekének tekintette azt a megoldást, hogy politikai kérdésekről nem nyilatkozik, vitába nem megy bele, mert ez nem az ő kompetenciája, sőt mint költő és mint tudós is megveti a politikát. Véleménye persze volt minden társadalmi megmozdulásról, ezt azonban elrejtette egy-egy versben, esszében. Ennek egyik megnyilvánulása az 1932 végén, vagy 1933 elején keletkezett Tavaszi szél c. költemény.

A „tömegek lázadása” mint politikai fordulat, fenyegető veszély a 19.század közepe óta napirenden van filozófiában, irodalomban, napisajtóban. A téma azért volt közismert minden fórumon, mert aki felelős módon szólalt meg e témában, az a kétezer éves keresztény Európa művészetét, kultúrkincseit féltette a „barbár lázadóktól”. Már ennek lehetősége is nagy súllyal nehezedett az értelmiségi közvéleményre, a féltés, a félelem benne volt a levegőben.

Az újkori polgári demokratikus forradalmak meg nem valósult céljai, a kudarcok adtak alkalmat költőknek, filozófusoknak, hogy eleve fenntartással fogadják a forradalmakat. Először Heinénél találkozunk a probléma konkrét megfogalmazásával. Ez az úgynevezett „heinei dilemma”: a forradalom egyrészt elhozza a tömegek felszabadulását, kikényszeríti a demokráciát, másrészt a szabadságukat kivívó népség gyűlölete elsöpri, megsemmisíti mindazt, ami eddig érték, művészi esztétikum létezett. A felszabadult néptömegek ösztönösségük és tudatlanságuk folytán nem tudnak mit kezdeni hirtelen megszerzett szabadságukkal. Kezdetben csak indulataik vannak, s az indulat a kultúra már meglévő tárgyi és szellemi kincsei ellen fordul, rombol, tör-zúz, esetleg csomagolópapírnak használja a könyvek lapjait.

Heine progresszív és dialektikus felfogását bizonyítja, hogy ennek ellenére is igenelte a forradalmat, legyőzte ellenkezését. Petőfiben, Heine kortársában fel sem merült ez a dilemma, a nép mozgalmait egyenesen szentnek tartotta. Adyban már nagyobb volt a félelem a tömegek mozgásától. Szívvel-lélekkel állt ugyan 1905-ben az orosz polgári forradalom mellé, de liberális félelmét nem tudta leküzdeni. Földindulás című publicisztikája nagyszerű példája Ady látens félelmeinek, annak, hogy a megmozdulást ellentmondásosságán keresztül látta. Még fényesebb bizonyíték Ady esetében az, hogy évtizeden át várta a magyar forradalom kitörését, s amikor 1918 őszén kitört az őszirózsás forradalom, mélységes csalódást, elkeseredést érzett – nem ezt várta.

Babitsban is végbemegy egy hasonló folyamat, mint Adyban, csak más szinten. Amikor bátran kijelenthetjük, hogy elutasítja a tömegek lázadását, és ami azután következik – versei, cikkei alapján –, akkor ennek látszólag ellentmond a Május huszonhárom Rákospalotán című versének gondolatmenete: a költőt megdöbbenti a vérvörös csütörtök tüntetőinek kegyetlen leverése, elkeseredésében kimondja: „minden mindegy már!.. .jöjjön a forradalom!” A felkiáltás azonban nem meggyőződésből fakad, inkább valami bölcs belátásból, nincs mit tenni, a helyzet megérett.

Amikor 1918-ban a költő úgymond csatlakozik a forradalomhoz, a Nyugatban cikket ír erős kétkedéseiről a felkelést illetően: „Micsoda forradalom ez?... nacionálista? Vagy antinacionálista forradalom, vörös forradalom, szocialista társadalmi? … mindenki a maga szíve szerint látja! És mindegyik mást is vár tőle.”

Babits hiába lesz tagja az írói direktóriumnak 1919-ben, a Nemzeti Tanács közoktatásügyi szaktanácsának, a proletárdiktatúrával nem tud azonosulni, ha céljaival itt-ott egyet is ért, eszközeivel azonban soha. Forrong benne a belső lázadás, ellenállás. 1919 júliusában írja azt a Tanácsköztársaságból kiábrándult keserű, önmarcangoló versét, amelyet aztán a Kádár-korszak kivont a forgalomból, még a „Babits összegyűjtött versei” című kötetből is kihagyták. Már a vers címe is fenyegető: Szíttál-e lassú mérgeket? 
 „Eszmét neveznek – és a föld bitókkal fölfakad;
----------------------------------------------------
 népjavát – s a nép uj nyomort lát, újabb szenvedést;
------------------------------------------------------
szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz ki nem mondd,
mert sulyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!”
 
Babits 1919 utáni politikai mellőzése, anyagi ellehetetlenítése (nyugdíjmegvonás, egyetemi tanári cím megvonása) a 20-as évek alatt fokozatosan megszűnt illetve rendeződött, amikor kinevezték a Baumgarten-díj kurátorának, majd 1929-ben formálisan is a Nyugat elsőszámú szerkesztője lett (Ignotus nevét levették a címoldalról). A forradalmak és a Tanácsköztársaság alatti – részben – dicstelen szereplés lassan feledésbe merült. Hogy időnként mégis előbukkan 1-2 őszinte vallomás népuralomról, forradalomról, azt bizonyítja az 1932/33 fordulóján írt Tavaszi szél című költemény, és egyben tanúsítja, hogy a költő sok évvel a forradalmi események után sem tudott belenyugodni a népuralom gondolatába, se a saját szereplésének emlékébe. A vers e mélyen átélt probléma költői erejű kifejezése.

–––
 
* A „négyszer váltott frontot” Hatvany Lajos elhíresült megállapítása a költőről
 
Budapest, 2006. június 12.

Megjelent: Dunatükör, 2006. június–augusztus–október, 61–69. pp.


 

 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©