Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

KLÁRIS

ESSZÉ  

Eligazodni világunkban

Államosítás, demokrácia és kultúra

 

„Az egyetlen hely, ahol az eredmény a munka előtt szerepel, a szótár.”

Vince Lombardi

 

Sűrű időszaknak bizonyult az elmúlt néhány hónap, 2013 nyara. Gondolkodásra is késztetett, kíváncsivá is tett az elkövetkező jövőt illetően. Hogyan lehet áttekinteni a közélet és a kultúra iránt érdeklődő emberként mindazt, ami körülvesz minket, amiben élünk? Hogyan tudjuk elhelyezni saját magunkat ebben a világban?

Rendszereztem tehát valamiképpen a hozzám különféleképpen – elsősorban a „hivatalos” rádióból, TV-ből, egyes lapokból és az internetről – eljutott, fontosnak vélt információkat, többek között kiutat, reményt, örömöt keresve. Mire is számíthatunk?

  

Európa, a nemzetközi színtér

 

Elöljáróban egy elhangzott nézetet idéznék, mely szerint „csak Európa van válságban, a világ nem”. Ez pedig azonnal sugall valamit: másfelé is nyitni kell, és nyilvánvalóan nem csupán gazdaságilag.

 Az európai választások közeledtével (is) felerősödött a vita egy egységes vagy nem egységes Európáról. Másképpen szólva: Európa a nemzetek felett, vagy önálló nemzetek Európája, laza konföderáció, a térségi különbségének megtartásával. E nézetek harca, küzdelme megjelenik a hazai „színtéren” is; és fordítva, belső vitáink kikerülnek a nemzetközi „porondra”, hazánk esetében nagyobb mértékben, mint sok más országéban. Ennek számos oka lehet, köztük bizonyára (újkori) történelmiek. Kinek melyik megoldás a kedvére való, az már részben szubjektív döntés; bizonyára mindkét féle megoldásnak van számos előnye és hátránya egyaránt. (A magyar habitusnak feltehetően az önállóság megtartása a kedvesebb.)

 Megerősödött az utóbbi időben a hazai Civil Összefogás Fóruma európai szinten („civilek Európában”), az ő követelésük is az, hogy a nemzetek szerepe legyen nagyobb; mint fogalmaztak, „fel kell kolompolni Európát” az ún. Tavares-jelentés igaztalan állításaival szemben. A jelentést ugyan megszavazta az Európai Parlament, de hatása még bizonyára jó ideig érezhető lesz.

 Úgy tűnik, európai szinten ma a két fő téma:

– az államadósságok csökkentése és

– a foglalkoztatás növelése az országokban, különösen a fiataloké.

 De jellemző téma pl. a „népegészségügy” és Trianon összefüggése, a menekültek szociális katasztrófája és mentális egészségi állapota – a bevándorlóké és a már korábban itt élőké egyaránt: Trianon fizikai és lelki törést okozott rengeteg embernek, melynek hatása még ma is érezhető. (Természetesen a magyarok általános rossz egészségi állapotának számos más oka is van).

 Magyarország eltérő válságkezelése, vagy „nemzeti gazdaságpolitikája” ma már reményt ad a sikerre, de ebből az eltérő gazdaságpolitikából is fakad az ellentét „Európával” (például azokkal szemben, akik megszorítást akarnak). A mozzanatok, mint tudjuk, a rezsicsökkentés, a bankadó, a telekommunikációs adó, a nagy nemzetközi cégek adói. De azonnal felmerül az a kérdés is, hogy „rossz” (válságokkal terhelt) EU-környezetben mennyire lehet sikeres egy ország?

A második Orbán-kormány „gazdasági szabadságharcának első lépése volt” (egyesek szerint) a „pécsi vízműháború”, ami egy nehezen követhető hatalmi-politikai folyamatot is takar. (Akár áldozatok árán is, de az államé – pontosabban a pécsi önkormányzaté – lett ismét külföldi tulajdonból a Pécset ellátó vízmű.)

Mivel jelenleg Magyarország a korábbi, és így az európai országok (jó részének) felfogásától sok esetben eltérő megoldásokat alkalmaz, és számukra sokszor nem kedvező (vagy részben talán nem is igazán érthető) megfogalmazásokkal támasztja ezeket alá, szeretnék növelni befolyásukat. Számos, az ő szempontjukból jogosnak tűnő döntés nem tetszik nekik (bankadók, rezsicsökkentések, alkotmány módosításai jól láthatóan, és mindaz, ami e mögött van).  

További jelentős viták várhatók még a Tavares-jelentésről (demokráciánk kritikája), illetve annak ürügyén (mit akar „Európa”, meddig maradhat független egy állam Európában stb.).

Magyarország ma az „egyensúly-védelem politikáját” (eredeti status quo fenntartását) folytatja, a korábbi állapot fenntartását követeli az egyes államok szuverenitása terén.

 

 

Gazdaságunk

 

Egyes nézetek szerint az évek óta tartó válság hátterében az erkölcs hiánya áll(hat), a korrupció, a vevők átverése. A válság egyik hatása az, hogy az emberek megtanulták: nem lehet/nem szabad erejüket meghaladó hitelt felvenni, és talán vége (lesz) a korábbi „mindenki csak elad” mentalitásnak is.  

Nézzük meg, mi szükséges a fejlődéshez? Egyáltalában: ma mi a „fejlődés” gazdaságilag, a pénzügyi/gazdasági válság közben/után?  

Magyarországon a legtöbbet emlegetett adat a bruttó hazai termék. Alakulása tömören:

2011-ben 1,7 % növekedés,

2012-ben ezt elvitte az EU-válság,

2013-ban újra szerény növekedést jósolták már tavasszal.  

Arról azonban kevés szó esik, ebből mennyit tudunk mi magunk felhasználni. Ma már egyre több adat szól arról, pontosan mekkora (óriási) összegeket vittek ki az országból, egy (jelentős) részét „jogtalanul”. Ha az ország (a kormány) ezt megakadályozni igyekszik, ez várhatóan és nyilvánvalóan nem fog osztatlan örömet okozni körükben.  

Szellemi fejlődés lehet egy újfajta gondolkodás, új stratégiák, új „filozófiák” megjelenése, tekintve, hogy a korábbiak jól láthatóan nem váltak be.  

Felmerülhet az a kérdés is, hogy melyik lehet a jobb, a fontosabb:

– a rendszer (= a társadalom) egészének arányos fejlődése, vagy

– a területek (gazdaság, politika, kultúra stb.) egymástól eltérő mértékű fejlődése?  

Mindkét féle fejlődésnek nyilvánvalóan létezik előnye és hátránya is. Arányos (nagyjából egyforma) fejlődésnél minden területre (elvben) nagyjából azonos (és általában nem túl sok) anyagi-szellemi energia jut, a másik megoldásnál előre szaladhat pl. a gazdaság – de rögtön hozzátehetjük, hogy pl. a lemaradó kulturális fejlődés (is) egy idő után vissza fogja azt húzni. A hadiipar aránytalan mértékű fejlesztésének hatásairól is, sajnos, kellő mélységű történelmi ismereteink vannak, a mezőgazdaság korábbi elhanyagolásának hatását pedig éppen most is „élvezzük”.  

Jól láthatóan ma kétféle gazdaságfilozófia „küzd egymással”: egy liberálisnak nevezett, és egy ún. nemzeti. A kétféle elképzelés mögött természetesen mélyebb világnézet, neveltetés, felfogás húzódik meg. A tapasztalatok alapján is feltételezhető, hogy egyik túlsúlya sem hoz jó megoldást, a szélsőséges felfogások, mint tudjuk, általában kibillentik egyensúlyából az országot, vagy meg sem teremtik a szükséges egyensúlyt.

A hétköznapi életben azt is mondhatjuk, hogy jó eredményhez határozott vezetés szükséges legfelsőbb szinten is, középszinten is, de ezt a művészek (színészek), általában az alkotó szellemű emberek nem szeretik (mint tudjuk, a liberális gondolkodás bizonyos okok miatt náluk sokszor erős).  

Egy sor dolgot csak központosítva lehet elérni (mert pl. nagyobb anyagi erőforrás kell hozzá, vagy kiemelkedő, máshol megszerzett tudás), ezzel viszont szemben áll(hat) az egyén szerepe.

Tehát a „közös”, „nagy” cél megvalósulását fékezheti az egyéni érvényesülés vágya, az egyén szerepe (de nem a legfelső szinten lévőké. Hiszen a legfelsőbb szinteken is egyének állnak, tehát az ő „vágyuk” teljesül „központosítás” esetén.)

Tehát az „egyéni” – értsd: alsóbb szintű – terv, tevékenység (ami eltér a „közös”-től = államitól) fékezheti a közös munkát, a „központ” érthetően nem szívesen ad erre pénzt (hacsak nem különleges cél, hosszú távú, bizonyosra vehető megtérülés lép a látókörbe). (Megint csak vulgárisan szólva: részben ezért is merül fel, hogy pl. a felcsúti stadion csak helyi érdekeket szolgál-e majd, vagy ennél szélesebb körűeket.)  

Ma a fő gazdasági-pénzügyi sikerekként a következőket állítják:

– csökkenő államadósság (de vitatják, valóban csökken-e, többféle szempontot véve figyelembe);

– az IMF hitel előtörlesztése (de felteszik a kérdést, miért jobb „nekünk” magasabb kamattal felvenni hitelt máshonnan, ami önmagában nem tűnik elég erős érvnek);

– kikerülés a túlzott deficit eljárás alól (de mekkora áron?).  

Óhatatlanul felmerül a kérdés: feltehetően meddig mehet el a mai kormány (az állami beavatkozás):

– az energia területén (rezsicsökkentés) – mennyire kampány ez, és mennyire valós érdek? Bizonyos okok miatt egyesek megalapozatlannak és csak kampányfogásnak tartják ezt;

– a bankok és egyes ágazatok területén (bankadók, telekommunikációs adók sorsa).  

Kétségtelenül az újraiparosítás elemeit is látjuk. Ilyen a vasúti kocsik, a teherkocsik gyártásának újraindítása. Kuriózum is van/lesz: pl. luxus hidroplánok gyártása 300 fővel, és kevésbé kuriózumnak vehető másik két repülőgépgyár indításának terve. Erőteljesebb keleti nyitást tapasztalhatunk egyre inkább, ennek egyik jele lehet az új légitársaság (de nem nemzeti) működésének megindítása (finanszírozás).  

Külön megemlíteném a trafikáru csökkentésének kérdését: mennyire népegészségügy (dohányzás elleni), és mennyire egyes trafikosok megélhetése? A dohányzás tiltása rendeletben (hatalmi szó) kedvező lehet ugyan, de otthon továbbra is dohányoznak. A „Nemzeti dohánybolt” „mizéria” egyfajta gondolkodásmódot is mutat. Tipikus példa maga a program, de a „mutyizás” ma még nem ismert mértéke is („saját híveiknek igenis kell adni trafikot, ha jó a pályázat”, hallhattuk) a sokféle probléma, a sokféle szempont összehangolásának nehézségeire. Ami „kötelező”, az sosem „jó”… Pl. a budapesti taxis rendelet problémái is azt mutatják, hogy tökéletes megoldás sok esetben nem létezik.  

A közmunka („a munkaalapú” társadalom egyik pillére) lehetőségei az utóbbi időben mintha szűkülnének. Még az „ásó, kapa is hiányzik” helyenként, és sokan nem is értenek a kiadott munkák elvégzéséhez. De a mostani közmunkások egy része 1990 óta nem dolgozik. Úgy tűnik, a „segély helyett (bármilyen) munka” lépcsőfokán sok helyen túljutottak, másfajta munkához pedig többek között komolyabb képzés is szükséges. Emellett másféle megoldásokat is keresnek (önellátásra berendezkedő falvak, tanyaprogram stb.) A megtermelt zöldség, a tej a helyi közétkeztetésben kerül felhasználásra vidéken (spanyolviasznak tűnik, de számos feltétele van: pénz az indításhoz, akarat, ötlet, hozzáértés). Ez a megoldás megmaradhat a jövőben is.  

Mint megállapították, „egy nincstelen réteg kiáramlott vidékre, számukra egy teljesen idegen életformához kellett/kellene alkalmazkodni, beletanulni – nem mindnek sikerül”. A háztáji gazdálkodás esetleges újraindítása inkább csak segélykiváltási lehetőséget jelenthet, állítják a hozzáértők. Az „országos méretű szociális agrártermeltetési program” elképzelés jól hangzik. Ehhez azonban kemény szervezőmunka, rendszeres tanácsadás, konkrét segítség kell az esetleges értékesítéshez, és sok pénz! Új szlogen: „Aki háztájizik, egyék”. (Tamás Gábor, in: Magyar Narancs, 2013/20. sz., 19. p.)

A mezőgazdaság fejlesztése a jelek szerint még inkább előtérbe kerülhet, amihez persze sok pénz kell (Csányi Sándor nagymértékű OTP részvényeladásai is, melyek árát az agráriumban kíván befektetni, többek között erre utalnak). Ám egyre több hír szól a konkrét fejlesztésekről, elképzelésekről az agrárium területén.

Részben ehhez csatlakoznak a helyi pénzek (Balatoni Korona és mások) – még a Forint is túl „magas” szint a helyi kis régiók számára, nemhogy az Euró. Másfajta helyi gazdasági elképzelések, megoldások működése kerülhet előtérbe a továbbiakban is.

 

 

 

Gazdaság és kultúra

 

A korábbiakban már elkerülhetetlenül szó esett a kultúra egyes elemeiről. Itt jobban előtérbe állítjuk a két nagy terület (ágazat) néhány összefüggését.  

Nézzük meg először, milyen jelentősebb gazdasági-pénzügyi döntések születtek, amelyek közvetlenebb összefüggésben állnak a kultúra egyes területeivel:

– a felsőoktatás finanszírozása (most éppen pluszpénzek) – a korábbi „parkolópálya” megszüntetése (senkinek nem volt igazán jó);

– szakok meghatározása, változások („felesleges” szakok szűkítése) e téren (gazdasági szerkezet alakulása; nem véletlenül keltett felzúdulást a tényleges változtatás terve is);

– középiskolák szerkezete, szakmunkásképzés (évtizedek óta a szakirányok problémája);

– könyvkiadásra fordított összegek (mire és mennyit).  

Kevésbé szembetűnő összefüggéseket is találunk, például:

– a földtulajdon szerkezete (jog), családok jobb bevonása – a szakirányú képzés erősítését, növelését sürgetik ezen a területen (földművelés, kertek művelése, állattartás);

– segély helyett munka-téma – képzés, a résztvevők hozzáállásának változtatása;

– elektronikus ügyintézés bővülése – számítástechnikai tudás további növelése, szélesítése szükséges.

Vagy jó példa lehet a megtett út a „vajákos asszonyok” gyógyfüves „titkos” ismereteitől a központi projektig a várhatóan felfutó gyógynövény ágazatban.  

Ha tényleg gazdasági növekedés következik, akkor

– több pénzt fordíthatnak a kultúra egyes területeire (valamennyit érzékelhetünk: egyetemek karbantartása helyenként, pedagógusok bére, egyes iskolák, egyes közintézmények, új kulturális létesítmények);

– az emberek többet költhetnek „magas” kultúrára is (egyesek most is költenek: az Arénában jó előre elfogytak a drága jegyek is az „István, a király” c. előadásra stb.).  

Csak részben gazdasági döntés hatása, szintén a közmunkához kapcsolódóan: miután a segély feltételévé tették gyerekeik kevesebb iskolai hiányzását, az valóban kevesebbé vált. De nagyobb lett a tisztaság is azokon a lakóhelyeken, ahol ezt írták elő (még emlékszünk talán a felzúdulásra legalább a kerti „budik” felállításáról egyes helyeken – a XXI. században!). Természetesen ennek a megoldásnak is vannak ellenzői, hiszen az udvar tisztaságának követelménye közvetlen beleszólást jelent az emberek magánéletébe.

 

 

Árvíz, 2013

 

Többféle jelentősége miatt is kiemelném az idei árvíz elleni védekezés kérdéskörét.  

Több mint 40 ezer ember vett részt a védekezésben. Ennyi ember részvétele kiemelkedő szám, rengeteg tanulsággal.  

Az árvíz elleni siker tényezői voltak egyes híradások szerint:

– az összefogás, az önkéntesek nagy száma és szerepe;

– a megfelelő irányítás, precizitás, jó szervezettség – egységes állami irányítás (!);

– megfelelő folyamatos tájékoztatás (rádió, tv);

– szakértelem (jó adatok, jó előrejelzések), az éppen ott szükséges módszerek szakmai meghatározása.  

Egyes részletek külön is érdekesek:

Felmerül eleve a víz mint „őselem”, tehát mint ősi-tudati kérdés is. Egyes vélemények szerint részben ez indokolhatja az önkéntesek magas számát (de számos más tényező is).  

Az emberéletet (megóvását) az első pillanattól kezdve az anyagi érték fölé helyezték mind deklarálva, mind a gyakorlatban. Az árterületeken történt építkezések kérdését csak később vetették fel (újra).  

Az önkéntesek hatalmas száma részben élményt jelentett számukra, az összetartozás, a közösség élményét. Erdélyből is (200 fő), cigányságtól is (500 fő körül) érkeztek segíteni.(A 40 ezer emberhez képest ez a szám nem tetemes, nyilvánvalóan az összetartozás, a segítségnyújtás, a részvétel szándékának jelzése is fontos volt.)

Az emberek, fiatalok éjszaka is figyelték az internetes oldalakat, oda mentek segíteni, ahova valóban szükséges volt. A facebook betöltötte szerepét, rengeteg fiatal használta, új speciális „árvízi” oldalakat hoztak létre. A résztvevők között közösségi érzés alakult ki, tapasztalatot, „közösségi tudást” szereztek a közösségformálódás terén is. (Kérdés, mi marad meg ebből a jövőben.)

A gátakon, a helyi szinteken is ott volt az okostelefon. Megtanulták kezelni a „vidéki nők” is – a hozzájuk beérkezett információkat szétszórták, ahová kellett, begyűjtötték, amit lehetett; kinek, hol, mire volt szüksége konkrétan. A felajánlásokat központilag szét tudták osztani, de a koordináció helyben történhetett. Ezért mondták, hogy megmutatkozhatott az ún. on-line tudás is, és ezért beszéltek nagy hangsúllyal a kapcsolati, közösségi hálóról. Jelentős szerepe volt tehát az információáramlásnak. A neten szerveződés, az újszerű tudás mutatkozott meg élesben a bajban.

A civil szerveződésnek is nagy szerepe volt, a közös tudásnak, a közös célnak; kapcsolódások lehetőségei is teret kaptak más területekről is. Pl. a Budapesten, a Keleti pályaudvar mellett működő ún. „szendvics-gyár” teljesen civil kezdeményezés volt, felajánlásokból (nyersanyag, amit kaptak) készítették a rengeteg szendvicset, majd vonattal szállították oda, ahova kérték.

Azok mentek szendvicset készíteni, akik a gátakra már nem kellettek.

A védekezést folyamatosan civil tudósításokkal, hiteles fotókkal dokumentálták.

Általában tehát „közösségi jártasság” alakult ki, az egyén „mit tud tenni a többiekért a net segítségével”.

Jellemző volt még az 5 karitatív szervezet összefogása is meghatározott ideig.

Igazi, emberi, értelmes célokért tettek nagyon sokan nagyon sokat. Ehhez azonban magas színvonalú szervezettség is szükséges volt. De szükség volt természetesen a megfelelő, lényegében korlátlan (!) anyagi eszközökre, látványos akciókat is láthattunk katonai helikopterekkel, rengeteg tájékoztatást, ahol sokan lehettek „sztárok” egy-egy pillanatra – jó értelemben. Bizonyos, hogy a (hivatalos) tájékoztatásban a sikert igyekeztek előtérbe állítani hangvételben és tartalomban egyaránt. Az önkéntesek nagy száma, az összefogás, az emberéletek megóvása, vagy akár a gemenci vadállomány jó részének megmenekülése (előrelátás) azonban valós tények.

A különböző szintű vezetés általában megfelelő összhangját tapasztalhattuk egészen az egyének szintjéig. Ám ami itt jó volt (a vezetés határozott, egységes jellege és annak kombinációi az egyéni, civil kezdeményezésekkel), nem biztos, hogy az élet más területein is ennyire célszerű és megvalósítható.

 

 

Kultúra (egyéni szint) és demokrácia; értékek és érdekek

 

Máris az a kérdés merülhet fel, hogy mennyire képes ma egy kormány „reálisan” (gyakorlatilag) érdemben beleszólni a kulturális élet alakulásába.

Ide tartozhat pl. az állami intézmények vezetőinek, kiemelt intézmények főigazgatóinak kinevezése, nemzeti tudat alakításához miniszteri biztos alkalmazása (további kérdés az, hogy mennyire lehet ezt kívülről, felülről befolyásolni); közvetve ugyan, valamennyire a műsorpolitika alakítása egyes színházaknál, kulturális intézményeknél.

(Természetesen máris előttünk tornyosul a kérdés, hogy ki mit ért „kultúra”, „kulturális élet” alatt.)  

Mindenesetre fontos kérdések lehetnek az alábbiak:

Mikortól, honnan „elnyomó” egy hatalom?

Mindenki „behódol”, aki egyetért a hatalom (egyes) intézkedéseivel?

Höfgen a Mephistóban (Klaus Mann) többek között ezt mondja az akkori Németországról: „ez még nem diktatúra” – meddig nem az egy társadalmi berendezkedés, mikortól az? Mennyi (lehet) a félelem valós alapja ma?

Létezik olyan döntés, ami mindenkinek kivétel nélkül és egyformán jó? – valószínűleg nagyon kevés. Nagyon sok szempontnak kell érvényesülnie, amihez még hozzájön az egyén szubjektív ítélete erről. Például, hogy „a másiknak ne legyen jó!”-féle „magyar” mentalitás (ami persze nem sajátosan magyar, de kétségtelenül sok emberre jellemző, sajnos, nálunk is).

A mérték, arány, hatás azonban nem mindegy.  

Szintén fontos kérdésként merülhet fel, hogy létezik-e olyan „egységes ellenségkép”, ami összetart nagy csoporto(ka)t?

Ilyen lehet ma a „harc” a szélsőségek ellen – („szocik”, „jobbik”) és részben külön a „liberalizmus”-sal szemben; vagy a „brüsszeli vezetés” és a „magyar nép” „ellentéte” főként a pénzügy terén. Igaz az is, hogy az államháztartási hiány mint „fenyegető rém” képével szemben sokszor elhangzik, hogy a hiánycsökkentés Brüsszeltől függetlenül is alapvető cél.  

Mint tudjuk, elvben lehetséges „harcolni”

– valami ellen: ez mindig zsákutca, különösen, ha túlzásba viszik (szerencsére sem zsidó, sem cigány ellenesség hivatalosan nincs, sőt). „Harcoltunk” a túlzott deficit eljárás, vagy a Tavares-jelentés ellen, ám sokszor megkérdőjelezik, hogy mekkora árat fizettünk (a Tavares-jelentést, mint tudjuk, ráadásul az Európai Parlament megszavazta, bár a téma messze nem zárult le, úgy tűnik);

– valami érdekében szövetkezni. Ehhez világos cél kell; egyrészt sokszor nem látványos, másrészt olykor beléphet a (túlzott) központosítás (siker: idei árvízi védekezés). Világos célt jelenthet szélesebb körben is a 2021 évi, 16 napos vízi vb rendezése Budapesten (finanszírozása külön feladat lesz), vagy sok ember számára az újabb Hungaroring-szerződés (Forma-1) szintén 2021-ig. A sport, a kultúra, a tudomány egyébként is nemzetet összefogó („nemzeti”) jellegű területek (ezért sem szerencsés, ha konkrét ügyekbe „belenyúl” a pártpolitika. Más kérdés, hogy a lakosság mennyit költ pl. sporteszközökre, sportolásra vagy színházjegyekre.)  

Demokráciában is egyesek (a kisebbségben maradók) vereséget szenvednek, ezért ők a többség döntéseit általában érzelmi alapon is elutasítják (nem ők mondják ki a „tutit”, ezért sokszor vagy át sem gondolják az adott döntést, vagy „mellébeszélnek”) – ez olyan általános emberi vonás, ami itt is érvényesül. Alapvető kérdés, mint tudjuk, hogy a mindenkori hatalom miként viszonyul a (bármilyen) kisebbséghez.  

Életem során bennem is gyakran felmerült a kérdés: mit lehet tenni elvben a (túlzott) központosítás ellen/hatalommal szemben egyéni szinten? Milyen magatartásmódok lehetségesek?  

Lehetséges

– bármilyen hatalmat éltetni (lelkünk mélyén egyetértve vagy nem egyetértve vele);

– megnyugtatni, belenyugvást sugallni magunknak és másoknak a rossz közérzetben;

– ellenezni a döntést (hatalom egészét), lázadni és lázítani ellene;

– kibújni az irányítás, bármiféle uralom alól. Ez a külső-belső emigrációt, vagy akár a halált is jelentheti (öngyilkosság bármilyen fajtája, beleértve pl. az alkoholt vagy a drogot is).

Hogy mi magunk mikor mit választunk, nagyon fontos, de kívülről ritkán irányítható kérdés.  

A keserű tapasztalatok szerint, ha folyton konszenzust akarunk teremteni, nem megyünk szinte semmire, mert erre folyik el az idő és az energia. Van-e, létezik-e mindenkori középút? Például a 300 új „kormányablak” (felső szint) létrehozása helyi egyeztetésekkel jöhet létre. (Hatalom-megosztás. De azonos szinten is folytonos viták jellemzőek egyes területeken, aminek a vége sokszor pártszakadás, a társaság feloszlása, a lap megszűnése stb.).  

De valóban mindig csak idő- és energia fecsérlés-e a nézetek kicserélése? Egymást győzködni (értelmesen érvelni) talán mégis érdemes, ha ténylegesen figyel rá a másik fél (tehát ha képes figyelni, ha nem köti le minden figyelmét saját „igazának” teljes védelme). Az álláspontok azonban sokszor megmerevednek: mindenki maga akarja kimondani „az igazságot”, azt a bizonyos „tutit” (olykor ezek hatalmi játszmák egymás között). Tekintettel arra, hogy ezek a viták általában kreatív emberek között folynak, ebben nincs is semmi meglepő.  

Természetesen folytonosan körülvesznek minket a meddő(nek látszó) viták is, például: vita a stadionépítés, általában a sport nagyobb mértékű támogatása kontra devizahitelesek segítése témában: miért pont így, és miért pont őket. A név nélküli beszólókról (pl. az interneten) már nem is ejtek szót. Ugyanakkor bármely döntés megkérdőjelezése további gondolkodásra késztetheti a döntéshozót, ami pl. további alternatív megoldásokat szülhet. (Úgy tűnik, devizahitel-ügyben most éppen ez történik.)

Más oldalról tekintve, a magatartásban (egyéni szint) szinte mindig léteznek például

– „örök elégedetlenek”: dafke rossz, bármit mond/csinál bárki más, pláne, ha a másiknak nagyobb a hatalma, befolyása bármilyen területen, így a politikában is. Olykor igazuk is van, de sok (tényleges, belső) türelem kell ahhoz, hogy valóban meg is halljuk az új szempontot, újfajta megoldási javaslatot, mert előre sohasem tudhatjuk, „kijön-e” valami az elégedetlenségből;

 – léteznek szándékosan provokálók, akik ugyanakkor mélyebb gondolkodásra is késztethetnek.  

Körülöttünk, mint tapasztalható, sok ember személyiségzavaros. Sokszor ők feltűnőbbek, mint az „átlag csendesek”; nekik nem lehet kedvükre tenni, mert ők maguk akarnak mindent megmondani/tenni, vagy akár nem is tudják, mit akarnak (de mindig mást). A művészek, az alkotók között sok ilyen van, és nem szabad elfelejtenünk, hogy mindez ösztönzi a kreativitást, ám gátolhatja az egységes vezetést. A magyarok, mint az közismert, tehetségesek, ám ezt sem adják „ingyen”.  

A vitákat tekinthetjük az érdekek és nézetek örökös harcának, ami fárasztó és sok energiát felemészt. De nem állíthatjuk, hogy ez csak „szükséges rossz”. Egy ponton túl azonban, ha nem születik döntés, a vita parttalanná válik, az adott kérdés pedig mindig megoldódik „valahogy” (a ház tönkremegy, a pénz nem jön be, vagy szétfolyik, vagy valaki „odacsap az asztalra…”).

 

A kultúrát tehát ma is sokan sokféleképpen értelmezik.

 

A kultúra tágabb értelmezésére példák lehetnek az utóbbi hónapok konkrét közéleti témáiból:

Hosszabb távon a kulturált üzletmenetű vállalatok sikeresek, a jó szakemberek is inkább odamennek – humántőke kérdését szorgalmazzák.

A pénzügyi kultúra (hiánya) és eladósodás: „szabad” volt egyéni és önkormányzati szinten is jelentős mértékben eladósodni, aminek következményeit régóta látjuk.

Az önkormányzatok adósságának jó részét átvállalta a kormány, több pénzük marad kultúrára is. (Kérdés, hogy erre használják-e? Sok példa szól emellett.)

A többletköltekezésnek azonban mindig fennáll a kockázata (állandó feladatok vannak) – a szükséges ellenőrzés szerepe megint csak a központosítás irányába hat.

A korábbi sokszor emlegetett „közművelődés” szinte elhalt, holott szükséges lenne ma is; a „közétkeztetés” fogalmával együtt kezd visszaszivárogni.

Sokan írnak – internet –, igen rossz helyesírással. Az MTA lépett, feltette a helyesírási „abc-ét” az internetre, mely ingyen használható; most már csak az a kérdés, hogy valóban fogják-e használni. (Vagy nem is érdekel egyeseket, hogy helyesen írnak-e, vagy azt hiszik, hogy úgy helyes, ahogyan ők írják. Nem tudom, melyik rosszabb.)

A köznevelés területén a korábban ígért pedagógusi életpálya modell megvalósítása várható ősztől – de szerényebb kezdettel, hosszabb távra kitolva. (Természetesen ezt is támadják.)

Ellenzéki félelem, hogy a központosítás miatt nem működik a közvélemény kutatás: „félnek az emberek őszinte véleményt mondani”(itt is bevonják a kultúra egyes területeit a politikába).

Közösségek szolgálatának kultúrája: karitatív szeretetszolgálatok évszázados tapasztalatai

(egyházak), amit a szakpolitika anyagilag támogat (logisztikával, benzinnel stb.). Helyben a karitatív szervezetek jobban tudják, konkrétan mit kell tenni.

 

Többféle, fajta kultúra létezik hazánkban ma is. Pl.:

– nemzeti,

– magyar,

– nemzetiségi,

– cigány,

– zsidó,

– népi (Erdély…),

– keresztény magyar stb.

– és az egyes (némileg) elhatárolható területeken túlmutató gondolkodóké. Utóbbiakat általában egyik irány sem szereti, mert nem tartoznak közéjük (pl. liberális), részben ezért is kevéssé ismerik.

Azt azonban tudnunk kell, hogy mindegyik irány, terület, rész stb. jelentős saját értékkel rendelkezik, amit nemcsak „illik” tiszteletben tartani, de érdemes minél mélyebben megismerni saját lelkünk, személyiségünk gazdagítására is.  

Még tágabban tekintve, alapvetően kétféle irányzat létezhet a művészetekben is:

– begubózás határokon belülre (de a külső hatások akkor is érnek minket, ha nem akarjuk);

– kitárulkozó.

Végső soron a kettő egyensúlya kellene itt is, ami már nem elsősorban az egyéni szinten érvényesülhet.

Másképpen tekintve: az irodalom pl. eleve megoszlik hazai és ún. „világ” irodalomra. De ma már a magyar irodalomba beletartozik minden magyar nyelvű/magát magyarnak valló alkotó által írt irodalom; hasonlóan, a hazai színházi életbe kezd szervesebben beintegrálódni a határon túli színjátszás is (ugyanakkor a független színházak finanszírozási problémája növekszik). A különböző fesztiválok (civil kezdeményezés részben) és a nemzetpolitika egyaránt elősegíti az integrálódást.  

Eleve sokan feltételezik, hogy a (központosító) hatalmat kiszolgáló művészet ab ovo nem lehet jó művészet.

Itt azonban talán érdemes egy pillanatra megállnunk és megkérdeznünk: Milyen jellegű hatalmat szolgál ki? Hogyan? Milyen művészi eszközökkel? Mindig csak a hibát, a rosszat kell megmutatni? (Talán nem.) A „gonosz” mindig velejéig az? (A jó művekben nem feltétlenül). Egyetlen gonosztett lesöpri az embert? (Van, amikor igen.) Ezt is bonyolultságában kell nézni, úgy vélem.  

Rossz társadalmi légkörben (amilyen – volt? – a hazai is) bizonyos állítások szerint

– vígjátékok, kabarék kellenek (de nem feltétlenül igaz ez, számos más példát tudunk felhozni);

– csak a szakácskönyveket veszik (de nem biztos, hogy valóban így van, nézzük meg a felmérések eredményeit);

– valamint krimit és botránykönyveket.

Merthogy az emberek nem vágynak katarzisra. Ennek ellenére is „kell” nekik adni? – talán mégis! Hiszen számos „komoly” (katartikus) mű, láthatjuk, valóban sikeres.  

A „nemzeti” elnevezés kérdésköre itt is felvetődik. „Nemzeti”-ek még a trafikok is. Meg kell(ene) találni az egyensúlyt, hogy ne túlozzuk el a „nemzeti” elnevezést (és szemléletet).

Nagy harcok árán alakult át az Újszínház csak hazai darabok játszására – és kevés a néző. Igaz, kevés a néző a Pesti Magyar Színház egyes (hazai) előadásain is… Meglátjuk, mi lesz az új vezetésű Nemzeti Színházzal. Kétségkívül játszani kell hazai szerzők drámáit is.

A túlzott hangsúlyok ritkán jók, mert „komolytalanítanak” („a nemzet könyvtára” és társai). Évek óta működik a RAM Colosseum. Utóbbi milyen idegenül hangzik, pedig a budapesti Radnóti Miklós Művelődési Házban (RAM) működő ovális alapú színházat jelöli, melyben Román Sándor „magyar néptáncot modern színpadi formában tálaló együttese” (internet) működik, de pl. nemrég itt játszották-táncolták a felújított Kőműves Kelemen c. rockballadát is („nemzeti” jelző nélkül). Ennyire idegen (angol nyelv térhódítása, EU) környezetben azonban bizonyára a korábbinál jóval nagyobb hangsúlyt szükséges adni a valóban nemzeti, jelesül a magyar jellegnek a hétköznapokban is (nem megfeledkezve a nemzetiségekről sem hazánkban).  

A zavart némileg tovább fokozhatja a kérdés: a jövőben vajon leértékelődnek-e a nem hivatalos, amatőr, alternatív stb. művek, mozgalmak? Mivel ma a „nemzeti” áll előtérben, az állami szervek ezt jobban dotálják, tehát a „hivatalos” értékítéletnek ez áll(hat) a középpontjában. De ki/mi a „nem hivatalos”, az „amatőr” ma? Természetesen ők is vihetnek „nemzeti” jelleget (korábban jórészt közülük vitték!), de függetlenek pártoktól, állami szervektől (számos különböző okuk lehet erre), ezért kevesebb anyagi támogatás jut részükre. (De rossz ízű vitában szembeállítani az „amatőr” stb. együtteseket egy kiemelkedő, világhírű művész együttesével sem jó.) A hasonlóan gondolkodók számára fontos értékeket képvisel(het)nek a nem hivatalosak is, már csak ezért sem lehetnek ezek közömbösek mások számára sem. (Természetesen alapvető kérdés ezeknek az értékeknek a milyensége, tudomásul nem vételük azonban nem jelentheti a megoldást.)  

Értékeket említve, szólhatnánk erkölcsünk alakulásáról is: diktálnák egyesek felülről (tantervek, erkölcstan, hittan, „mittan” – utóbbi egy hetilap címlapjáról); szabadjára hagynák mások. Általánosságban azt mondanám: feltehetően kizárólagosan egyik sem „az” üdvözítő. 

Az erkölcshöz kapcsolódik az elhíresült „ároktői banda” sokakat felháborító története (ítélet hiányában házi őrizetbe kerültek az elkövetők), általában börtön és ítélet problémák miatt egyes ügyek elhúzódása. Óhatatlanul merülnek fel a kérdések: Több börtön kellene? (2012-ben 18 ezer ember volt elzárva, a hazai börtönök telítettsége 140 % volt.) Miből? Hogyan? Mindig ez és csak ez lehet a megoldás: kiemelni az elkövetőket a társadalomból, elzárni őket? Hatékonyabb nevelés lehetséges-e? (Van-e ennyi pénz? Pszichológus, nevelő?) Más közállapotok lesznek-e egyszer például hatékonyabb megelőzéssel? És főleg honnan veszünk ennyi pénzt, ami ehhez kellene? (Munkából – mondanám szívem szerint, és talán – egyszer – már nem fogunk mosolyogni egy ilyen válaszon.)  

Más területen felmerült konkrétabban is a magáncsőd intézménye, ehhez azonban tudás is kell (a magáncsődöt kérőké). De javasolják a jogok tanítását már a gyerekeknek is.  

A hazafiasság és itthon maradás-témában olyan tényezők kerülnek előtérbe, mint pl. a „Ludovika Zászlóalj” szerepe, de már társadalmi szinten (a hagyományok szerepe). A Ludovika – mítosz, vagy valóság? Nem véletlenül félt annak idején az akkori hatalom a Ludovikát végzett tisztektől (lásd Tábornok-per, 1950).  

Csak részben kapcsolódik az erkölcs témájához a Csíksomlyói búcsú: ennél jóval szélesebb témakörként érdemes említeni. Idén már a köztársasági elnök (Áder János) is ott volt, természetesen „magánemberként”.

Mert ez a búcsú több, mint „hívők gyülekezete”. Éspedig élmény, összefogás, utazás, minden magyar összetartozás érzése; „a világ magyarságának legnagyobb ünnepe”.

Más oldalról érzelmi erőként, „nemzeti önfelmutatás”-ként említik. Sokak szerint a nemzeti érzés emelkedő tendenciáját mutatja; egyben kulturális lélekközösség, kulturális önmegnyilvánítás is. Tény az is, hogy a csángók szerepe igen nagy benne.

Mint megállapítják, rengeteg energia és lehetőség van benne, és „politikamentes”-ként értékelik.

Tény, hogy valóban óriási (érzelmi) hatása van a résztvevőkre, amiről számos irodalmi értékű tudósítás, alkotás is tanúskodik: sokan akarják őszintén és mélyen ugyanazt.

 

 

Gondolatok közeli jövőnkről

 

Az eddigieket (és néhány további tényt) figyelembe véve közeljövőnkről sok minden elmondható. (Nagyobb távlatokban felmerülhetnek vágyálmok, kivéve szakmai döntéseket, amilyen pl. a vízgazdálkodás, de ez is csak 2027-ig.)  

Európai szinten továbbra is várhatóak az ideológiai támadások, a nemzeti érdekek erős védelme mellett. Többek között éppen készülőben van egy „európai narratíva” az „európai (új?) értékekről” – a narratíva-készítők tagjai között Konrád György személye sugallhatja ennek (liberális) alaphangját. Ennek nyomán is jelentős elvi viták alakulhatnak ki az európai bizottsági választások előtt és alatt. Európa szerepe a változó világrendben (pl. Ázsia növekvő befolyása és annak mértéke) folyamatosan kérdés maradhat.  

Az „európai négyek” (a horvátokkal talán majd „ötök”) szerepe, helyzete erősödik/erősödhet, ami többek között a kisebbségek jogainak még nagyobb hangsúlyt adhat. (Pl. Németországban is félnek e témától. Itt meg kell különböztetnünk az őshonos” és a „migráns” kisebbséget), az egyenrangúság kérdését még inkább előtérbe helyezheti [(pl. Szlovákiában ennek tünete lehet Eszterházy János szellemének megítélése és szobrának felavatása a budai Gesztenyésparkban, ami felvidéki szobrászművész alkotása (Nagy János, 2013)].  

Ezt erősítheti a közép-európai országok (most 18) kezdeményezései, egyidőben az európai integrációban való növekvő részvétellel.

 

A jövőre nézve alapkérdésként vehető e megfogalmazás: az „Én-központú, fogyasztó társadalom katasztrófához vezet, az emberek elmennek, fellazul minden”. (Kossuth Rádió)

Migrációs veszteségünk genetikai veszteség is, éppen a vállalkozó jellegű genetikát viszik el hazánkból. (Klasszikus iskolai példa Amerika létrejötte: jól tudjuk, hogy a vállalkozó szellemű emberek vándoroltak ki az Újvilágba, ez pedig megalapozta Amerika társadalmi-gazdasági vállalkozói jellegét)

 

De van jó tendencia is hazánkban: növekszik az élettartam, csökken az öngyilkosságok száma 15 éve, és egyes kutatások (?) szerint már megjelent hazánkban az optimista gondolkodásmód is. („Nemzeti nagyvizit” műsor – kissé propaganda ízű olykor talán. De szükség lehet erre is, hiszen számos kevéssé ismert történelmi tényt, nemzeti jelleget, „sikert” mutatnak fel hozzáértők.)  

Egészségmegőrzés mint érték további tudatosítása – nem mindenki számára fontos érték, vagy legalábbis ezt állítja. A tudatformálás elvben csak hosszú távon lehetséges, ám egy-egy felismerés (ún. „aha-élmény”) hirtelen változást idézhet elő az egyén felfogásában, gondolkodásmódjában („rádöbben” valamire).

A megelőzés persze olcsóbb, mint a gyógyítás. (De semmi sem egyértelmű: a dohányzás visszaszorítása jóval kevesebb trafik működtetésével megélhetési gondokat hoz az eddigi trafikosok egy részének, és felmerül a mai dohánytermesztők jövőbeni helyzete is. Korábban viszont általában az állami bevételek csökkenésétől való félelmet hozták fel indoknak, amiért az állam nem lép fel hatékonyabban a dohányzás ellen.)  

Valóban mást és máshonnan tanulnak ma a fiatalok, mint korábban, nyilván ez a tendencia folytatódik; vagy pl. a lexikális tudás leértékelődik az internet miatt. Ám kezd felmerülni újra a memoriter nagy szerepe a szellemi-agyi fejlődésben is. Ugyanígy probléma a kézírás és a kézírás olvasásának tanulása is. Arról már nem is érdemes most szót ejteni, hogy az egyetemi tanulmányokhoz a mostani iskolarendszer szerint magasabb pontszámok szükségesek, mint az ideiek, ez már szinte „lefutott” probléma. (De meg is kell valósítani: a pontszámok fokozatos emelését tervezik.) Más dolog a szakképzés, mert másféle (és egyre nagyobb) tudást igényel(ne). Amikor a gázszerelő fiatalember végignézett a könyveimen (egyáltalában: észrevette azokat!), megkérdezte, hogy olvastam-e valamennyit (bevallottam, hogy mindet persze nem), mély igazság volt a kérdése mögött: még ha elolvastam volna mind, akkor is megfagynék télen, ha nem működne a konvektor, amihez én természetesen nem értek.  

Másképpen tekintve: úgy tűnik, ismét előtérbe kerül az elitképzés és a szakképzés látszatellentéte. Ma már még nyilvánvalóbb, hogy – bizonyos – (műszakilag?) szakképzett emberek képzettségének mértéke ugyanúgy magas lehet, mint egy (bölcsész?) „elit” képzettsége, de tartalmában nagyon eltérő. (Számos „emberi” oka van a régi hierarchia kialakulásának e téren, nagy változás a közeli években aligha várható.)  

(Ma már) az idősek képzése is szükséges a kommunikáció terén is. Az „infókommunikáció” mint új szakszó jelenik meg. (Az „életre kommunikált társadalom” még utópikus, költői megfogalmazásként hatott számomra az 1980-as évek elején.) „Digitális állam”-ról beszélünk, ami az egyszerűbb ügyintézés lehetőségét vetíti előre.  

Gazdasági-pénzügyi területen előtérbe kerül

– az ország „visszaiparosítása” (sokunk megnyugvására: a mezőgazdaság fejlesztése mellett a – megfelelő szerkezetű – ipari termelés hozhat valós megoldást);

– stratégiai megállapodások sora egyes külföldi nagy céggel (összesen terv szerint ötven körülivel), ezek várható hatása elsősorban a gazdasági stabilitás. Némi titok övezi mindezt, feltehetően az üzleti érdekek miatt;

– remény a (kismértékű) gazdasági növekedésre, a jegybanki hitelprogram kis- és középvállalkozóknak alacsony jegybanki alapkamat alapján;

– hosszabb távra történő tervezésről hallhatunk egyes területeken:

ilyen a „Magyar ifjúság 2020” készülő átfogó, komplex jellegű dokumentum, amin érdemes elgondolkodni;  a vízügy tervei: 2027-ig (!) újfajta vízgazdálkodás kell (tervek készülnek), a vízszabályozás másféle rendszerben történne; a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanácsnak a társadalmi bűnmegelőzés új nemzeti stratégiájának társadalmi egyeztetésre bocsátott tervezete; „a dokumentum alapján a stratégia alapvető célja a következő tíz évre meghatározni a bűnmegelőzés fő feladatait. A stratégiához kapcsolódik egy 2015-ig szóló cselekvési terv is, amely a bűncselekmények áldozatainak számát csökkentené, bővítené a fiatalok bűnmegelőzési ismereteit, és javítaná a bűnelkövetők visszailleszkedését a társadalomba”. (http://www.jogiforum.hu/hirek/30070). Nem biztos, hogy mindenkihez eljutott az anyag, bár sokan mondtak véleményt róla.

 

Megállapítások szerint a diákmunka nyáron (2013) a válság előtti szintre emelkedett, diákszövetkezetekkel, ami egyrészt jelzi a gazdaság élénkülését; másrészt az ebben résztvevő diákok köréből kevesebb lesz később a munkanélküli.  

Alapkérdés a válság kezelésének módja: a közteherviselés kiterjesztése a megszorítások helyett. De ma már nem is válság-kezelésről beszélnek hazánkban, mint inkább egy „nemzeti gazdaságpolitikáról”, ami végül gazdasági növekedést eredményez(ett), ha sok pici apró lépésben is. Az új munkahelyek számát ma felesleges ezrekben mérni. Néhány tíz új munkahelyet is meg kell becsülni (mint ahogy becsülendő – lenne – az ezüst vagy a bronzérem is, vagy ne adj’ Isten, a 6. hely egy sport világversenyen. Azaz másféle szemlélet általánosabbá válása, úgy tűnik, összességében nagyobb eredményt hozhat.)  

Ellenzéki elképzelések, úgy látszik ma (még?), nehezen védhetők ezzel szemben mind elvi téren, mind az elért eredmények terén.  

Az árvízi védekezés, a közvetlen veszély elhárítása egy „magabiztos, cselekvő ország” teljesítménye volt a „hivatalos” (Orbán Viktor) megfogalmazása szerint. Másik lényeges (bár vehetjük akár még közhelynek is) kitétele pedig: „saját véleményünk rosszabb magunkról, mint amilyenek igazából vagyunk”. Úgy tűnik, Orbán Viktor megfordította az önjóslat irányát, „jót jósol”, hogy az teljesüljön, ne a szokott negatív. Egész rövid idő alatt érezhető valamiféle pici változás e téren is, pedig hosszú távra szokták „jósolni” a tudatállapot változását. A „Magyarország jobban teljesít” FIDESZ felirat szintén akár pozitív jóslatként is felfogható.

 

*

 

Jövőre választások lesznek – egyelőre nem látni megalapozott más alternatívát. Ugyanakkor a hatalmi fékek hiánya káros lehet, a történelmi tapasztalatok, az emberi természet ismerete alapján sajnos sok rossz is feltételezhető, ha hagyják/hagyjuk. De nem elismerni az eredményeket nem vall „jó ízlésre”.

Ugyanakkor ebben az indulatáradatban, ami megmutatkozik pl. a névtelen hozzászólásokban (net), általában valóban a központi egységes irányítás hatékony. De merre? És meddig? A Tavares-jelentés hatása kétoldalú: erősíti is, gyengíti is „Orbánék hatalmá”-t. Mennyire látják, mennyire látható egyáltalában a „közjó”?  

Egy országnak nemcsak anyagi, hanem szellemi-egészségi-tudati jól-létre is szüksége van. A depresszió egyik ellenszere a világos célkitűzés (egyéni szinten is), ehhez hozzájárulhat akár egy alacsonyabb, de kiszámíthatóbb, stabilabb, kilátást sugalló gazdasági környezet is. Az indulatok kezelése lehet az egyik fontos feladat, országos ügyekben a vagdalkozás helyett a nagyobb nyilvánosság (most pl. a Szilvásy kém-ügy, amely újra hangot kaphat ősztől), helyi, egyéni szinten a közösségek, a legkülönbözőbb civil szervezetek tevékenységének további növelése, munkájuk támogatása anyagilag és szakmailag, a konkrét szükség szerint.

Az internet, a közösségi oldalak szerepe, szabályozása szinte lehetetlen, kivéve a teljes betiltást, de mégis sikerül olykor („kuruc-oldal” levétele végre) – és sok a magán blog bejegyzés is. Egyre inkább figyelembe veszik a közhírré tett magánvéleményeket (de persze nem bárkiét). Mindig lesznek, akik valamilyen kérdésben kisebbségben maradnak; nagy kérdés, hogy velük szemben mi történik, mekkora a tolerancia, „bosszút áll-e” a többség (helyi szinten erre sajnos számos lehetőség adódik, különösen munkahelyen). Az erők szétforgácsolódása sem jó, de a teljes „behódolás” megkövetelése sem.  

Ma a liberális pozitív értékek folyamatos felmutatása látszik szükségesnek (bátran feltételezhetjük, hogy a keresztény-nemzeti értékek a közeljövőben amúgy is, hivatalosan nagy hangsúlyt kapnak, ami kiszoríthat más értékeket, teret engedve most az ilyen irányú intoleranciának).  

Végül eljuthatunk oda, ami mindig igaz: értelmes, reális egyéni célokat kell magunk elé állítanunk időről időre felismert valódi szükségleteink szerint („ha van kertünk, gondozzuk”). Józan, higgadt ítéleteket kell hoznunk lehetőleg arról, mi jó, és mi rossz (pl. az egyébként valóban nagy számban eladott OTP-részvények híréből órák alatt eljutni az államcsőd víziójához talán nem kellene). Most sincs, és várhatóan nem is lesz „ingyen vacsora”, akár ígérik, akár nem.  

Az eligazodás nehézségére ma jó példa a trafik-ügy: eleve csak 5000 fő körüli az új trafikosok száma a korábbi ennek többszöröse helyett, és közben azt propagálják továbbra is, hogy az emberek szokjanak le a dohányzásról. Innen nézve ez pozitív az egészség terén, negatív mindazoknak, akik már nem árulhatnak cigarettát. Mutyi, vagy sem? – valahogy másképpen alakul az igazság, mint ahogyan a túláltalánosító jelszavak harsogják. De a mélyebb igazság „hosszú és unalmas” (tehát nyilvánvalóan nem mozgósít).  

„Régebben” (pár éve) a bankok teljhatalma érvényesült, amikkel az ügyfelek nem mertek szembeszállni, a hitelesek voltak a „gonoszak, és főleg kiszolgáltatottak. Mára eljutottunk odáig, hogy egyre mélyebben, egyre inkább teljes összefüggéseiben vizsgálják felül a kérdés egészét (megszületett már a terv is: a devizahitelek ún. kivezetése). Ugyanakkor szükségünk van a bankokra, de e téren is a hazai tulajdonú bankokat igyekeznek erősíteni: ez részben az OTP, részben pedig, a nagy terv, úgy tűnik, a Takarékszövetkezetek jelentős megerősítése lesz.  

Munkaalapú kontra (korábbi) tudásalapú (LMP) társadalomról szóló vitákhoz félve kérdezem: „vagy-vagy” helyett lehetne inkább „is-is”?! Az éles megfogalmazás mindig izgalmasabb, tudjuk, de az „is-is” féle gondolkodás általában jóval célravezetőbb, szabadabb gondolkodást jelent. Például a gyermekszegénység felszámolásához (ma 4,3 millió ember él létminimum alatt, 500 ezer gyermek éhezik!) elsősorban munkahelyek kellenek, tehát gazdasági növekedés hosszútávon, de a szakmai kérdés sem mellékes. [Mire irányul jobban a kormány figyelme. A családi adókedvezménynek egészen más a „filozófiája”, mint a családi pótléknak, de valószínűsíthetően csak pozitívumokat eredményező megoldás (családi adókedvezmény kontra szociális háló) itt sem létezik, különösen, ha azt egyoldalúan keresik.]  

Az emberek egyre inkább látják az ellentmondásokat-összefüggéseket, ha érdekli őket (pl. az IMF hitel idő előtti visszafizetésének előnyeit és hátrányait; ráadásul „hivatalosan” sem állítják, hogy kikerültünk volna az államadósság „életveszélyes” – a GDP 70–90 %-a közötti – tartományból, zónából. Vagy az a hír, hogy 200 ezer embert vonnak be a foglalkoztatásba 2013 novemberétől 2014 tavaszáig (50 % közmunka, 50 % képzés) nyilván választást megelőző intézkedés is, de ha valóban megvalósul, várhatóan kedvező dolog lesz.  

A túlzott deficiteljárás alól való kikerülés több EU-s pénzt hozhat. Kérdés, jól tudunk-e majd gazdálkodni vele. Városközpontok, pihenőparkok éppen úgy kellenek, mint egészségközpontok és iparfejlesztések, különböző kutatások.  

Új szempont belépése pl.: a romák mint vállalkozók – talán eddig is volt köztük elenyésző számban. A vállalkozás kiút lehet egyeseknek. (Ma már „roma tájház” is létezik, működik! – az első Roma Tájház civil kezdeményezéssel jött létre 2001-ben Hodászon.)  

Külkapcsolatainkban is változások várhatók:

– új kulturális kapcsolatok (Oroszország újra, Kelet);

– új ösztöndíjrendszer külföldi diákoknak (hosszú távú befektetés);

– magyar ősi emlékek keresése más országokban (most induló program – hidak keresése?).  

A hírek szerint a közeljövő konkrétabb lépései az egészségügyi béremelés, a háziorvosok helyzetének javítása, a pedagógus életpálya („a gyerekek a jövő”), a népesedés helyzete (5–25 éves probléma), demográfia: családi szint (a „+ 1 gyerek” megszülethessen, mert a családok akarnák, csak nincs elég jövedelem. Utóbbihoz azonban már újabb hangsúlyos elem járul: több gyerekszületéshez a nők nagyobb megbecsülése kell. Ez pedig, mint tudjuk, össztársadalmi feladat. De ha már a legfelsőbb szinten hangsúllyal kerül szóba, ráadásul a családon belüli erőszak elleni törvényi szabályozással, akkor talán megint teszünk egy pici lépést e téren. (Természetesen „a nők megbecsülése” témát mint komolytalan dolgot azonnal lesöprik az asztalról más szakemberek.)

 

*

 

Mit tehet az egyén a „mai világban”? A következőket:

– figyelheti, mi történik; a fentiek szerint talán elég jól lehet tájékozódni, ha több irányban érdeklődik;

– eldöntheti, számára mi a fontos, illetve szerinte mi fontos (remélhetőleg pl. saját egészsége); másképpen szólva: ha folyamatosan megkülönbözteti az ál-szükségleteket (mesterségesen, pl. a reklámokkal felkeltett igényeket) saját valós szükségleteitől (többek között  az ún. „tudatos gondolkodás” előtérbe állításával);

– felkészülhet a (szerinte) várható, őt érintő eseményekre (sok társadalmi-gazdasági stb. esemény érinti az egyént is, általában több, mint ahogyan gondolni szokták);

– tevékenyen építheti saját környezetét, ehhez igyekezhet felismerni a tényleges lehetőségeket és szükségleteket (lefesthető a kerítés, meglocsolhatók a fák az utcán);

– elgondolhatja, igazából ő mit akar (minden látszat ellenére nem mindig pénzt!), és ennek érdekében ő mit tud tenni, illetve hosszabb távon mi várható döntései nyomán (árterületen építkezik; nem elég átgondoltan vesz fel hitelt; nem teszi le a nyelvvizsgát az egyetemi évei alatt; szétrombolja emberi kapcsolatait stb.);

– anyagi javak „hajhászása” helyett – egy bizonyos szint fölött – egyéb örömforrásokat keres (sport, ének, séta, és főleg: jó emberi kapcsolatok),

– a mindenkori jobb önismeret (az ember is változik élete során);

– és hangot adhat „emberi módon” (azaz hatékonyan, közérthetően, megfelelő stílusban) elgondolásainak minden, számára megfelelő fórumon (kerítésfestésnek a társasházi közgyűlésen, kiszáradt fa pótlásának az önkormányzatnál, elkészült írásának az interneten és nyomtatott újságoknál a saját neve alatt, pénzt, vagy egyéb szükséges javakat adhat a karitatív szervezeteknek, és persze felelősen politizálhat).  

 

Mindig érdemes elgondolkodni azon: az egyén mikor tud kiteljesedni? A társadalom egészének ez lenne jó igazából hosszabb távon is, minden egyéb elképzelés ellenére.  

Régebbi kutatások szerint a forradalmak, az elégedetlenségi mozgalmak általában akkor erősödnek fel, ha az általános jólét valamelyest növekszik (talán az „eddig miért nem úgy volt?!” felháborodást keltő önkéntelen kérdés nyomán). Nálunk vajon mi várható?

Budapest, 2013. augusztus

Megjelent in: Györgypál Katalin: Összetartozunk? 3 + 24 esszé, URÁNUSZ Kiadó, Bp., 2015, 33–64. pp.

 


 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©