Eugene Labiche (1815-1888) azon francia
bohózatírók közé tartozik, aki
közel kétszáz év múltán sem
ment ki a divatból. Számos
vígjátékot, vagy még
inkább vaudeville-eket írt változó
sikerrel, az Olasz szalmakalapot Mark
Michel társszerzővel. Párizsban, 1851-ben volt az
ősbemutató, nem várt
óriási sikerrel. Néhány rendező a 21.
században is lát benne némi
fantáziát,
addig-addig rendezi, hogy sikerre viszi, a közönség
nevet, tapsol, szereti a
szerző – és nem kevésbé – a rendező
humorát.
Ezúttal a
román Silviu Purcarete
rendezésében láthatjuk
a Nemzeti Színház nagyszínpadán. A vele
készült interjúban elárulta, hogy a
most bemutatott mű szövege nem az eredeti
vígjáték [bohózat?]
műfordítása,
hanem a rendezőnek és stábjának
egyénített változata. Az eredeti
fordítást Stella Adorján
készítette, ebből írta
újra a rendező, az ő szövegkönyvét pedig Kulcsár
Edit Ágota fordította románból.
Adaptáció, ennek során az eredeti szövegből
elhagytak néhány olyan részt, amelyekkel
manapság nem lehet kezdeni semmit,
idejét múltak, a rendezőt sem inspirálják,
ezeket legjobb kihúzni. Így jutottak
el a szünet nélküli két óra
játszási időig.
A
vígjáték tartalma
mindössze annyi, hogy Fadinard (Herczegh
Péter) magánzó esküvője napján
reggel éppen kiruccan a szabadba, miközben
lova megeszi egy szerelmi légyottra érkezett
kikapós hölgy (Katona Kinga) fára
akasztott
szalmakalapját. A bohózatok íratlan
szabálya szerint egyetlen módon lehet
mindezt orvosolni, ha a ló gazdája rögvest előteremt
egy másik kalapot, hogy a
házasságtörő feleség ne kerüljön
bajba féltékeny férjénél (Szarvas
József). Nos, mi
sem egyszerűbb ennél a dolognál, Párizs tele van
kalapüzletekkel, fiatal
barátunk az első boltban majd vesz egy kalapot
kárpótlásul, és mehet az
esküvőjére. De nem így alakul a
történet, mert hiába jár egyik helyről a
másikra, egyetlen szalmakalapot sem talál. Mindenki
tovább küldözgeti különböző
címekre, s mindehhez még társul a lakodalmas
menet, hisz a menyasszony (Polyák Anita e.h.)
és apja, Nonancourt
faiskola-tulajdonos (Trill Zsolt) valamint
a násznép mindenhová követi a leendő vőt,
figyelmeztetve kötelességére, a
hivatalos ceremónián való
részvételre.
Purcarete minden
lehetőséget megtalál, ahol groteszk ötleteit
kamatoztatni tudja. Ehhez az egész
színpadteret igénybe veszi. Nincs előre legyártott
és beépített díszlet
(tervezője: Dragos Buhagiar), az
egyes díszletelemeket egyenként mozgatják a kellő
helyre a clown-díszítők, akik
szintén részesei az előadásnak (Kreuter
Dávid e.h., Winkler Tamás e.h.).
Ez történik az ajtókkal, amelyek egy nagyobb
térelválasztóba vannak beépítve,
és ahová leteszik, a színész ott jön
be a benne lévő ajtó nyitásával. Ilyen
díszletelem a zongora, amely virtuózan játszik
akkor is, ha nem ül mellette
senki, aztán kiesik az egyik lába és eldől.
Máskor zacskók és ajándék dobozok
hullnak alá a magasból, de vívnak fakardokkal, a
megcsalt férj lábát áztatja
egy lavórban, a falánk szobalány (Szilágyi
Ágota) tömi magába az ételt, a
bárónő a kebléből kínálja a
rózsát, végül
saját magának kell kivennie onnan (Szűcs
Nelli), Achille-t, a „fiatal” arszlánt pedig a
90 éves Bodrogi Gyula kerekesszékben
játssza végig. A süket nagybácsi (Schnell
Ádám) csetlik-botlik a
színpadon, nem tudja, hol van, és nappal van, vagy
éjjel, egy papucsot találva
hálóingben pózol, hogy az utolsó jelenetben
bejelenthesse: ő már érkezésekor a
nászajándékok közé tette a
Firenzében vásárolt olasz szalmakalapot.
Végül így
kap egy új „flórenci” kalapot a
kikapós feleség, amely kalap alibiként már
semmit nem bizonyít, mert tulajdonosa továbbra is
megcsalja férjét a snájdig hadnaggyal
(Kristán Attila).
Meg kell említeni
az
időnként extrémnek tűnő jelmezeket. Két
férfi-szereplő is hálóruhát visel, az
örömapa furcsa svájci sapkaszerűséget, a
bárónő és az arszlán pedig
nagyjából
100-150 évvel korábbi divat szerinti krinolint,
parókát, térdnadrágot (jelmez:
Dragos Buhagiar). A kísérőzene is különleges,
időnként kórusban énekelnek a
szereplők, az elején még a páholyokban is
ülnek éneklők. Groteszk zongorajáték
kíséri a jeleneteket, amely 20. századi
filmzenére emlékeztet, nevezetesen A
rózsaszín párduc c. film
zenéjére
(szerző: Vasile Sirli).
A
színészeknek
kizárólag karakterszerepeket kell játszaniuk, ezt
élvezettel meg is teszik.
Herczeg Péter lubickol a groteszk fordulatokban, Trill Zsolt
mind komikusabbá
válik leendő veje csapongásai közepette, ezt
elnyújtott beszédével érzékelteti,
Polyák Anita (e.h.) alakítja a nászéjtől
rettegő kissé molett szűzlány
kétségbeesését. Vicces Schnell
Ádám kalap-papucs-hálóing
öltözete, Bodrogi
Gyula színre lépése, amely egyben önmaga
karikatúrája, nemcsak a figuráé. A
további szereplők is hozzáadnak valami humort az
egészhez, így Rácz József
(Fadinard szolgája), Söptei Andrea
(divatárusnő), Pallag Márton
(unokaöcs), Sipos Ilka (e.h.) (Clotilde),
Varga József (könyvelő), valamint az
SZFE II. és IV. évfolyamának néhány
hallgatója násznépként.
Bellus Csilla (korrepetitor,
zongorista, karmester), Trimmel Sándor Ákos
(rendezőasszisztens).
Bemutató és
megtekintett előadás: 2025. március 7.
Budapest, 2025.
március 10.
Megjelent
a Kláris 25/4. számában.
Földesdy Gabriella
