Jonas Petter Aronsen (1972) norvég
író több mint ezer oldalas (!)
regényfolyamából
készült magyar színpadi változat, amelyet
először Magyarországon mutatnak be.
Az átírás Kovács Krisztina és
Róbert Júlia munkája. Rendezte:
Bodó Viktor. Talányos
címében az ember –
szerintem – nem az időt veszíti el, hanem emberi
méltóságát.
A történet,
illetve
inkább annak főhőse, Mika Jacobsen (Ötvös
András) valóban emlékeztet Csehov
Platonovjára (ezt a szórólap és a
honlap ajánlása is feltünteti). De a
rideg környezet, a kibogozhatatlan munkabeli és
családi viszonyok, a sok
logikátlan cselekmény arra készteti a
nézőt, hogy feladja a miértekre adható
választ, és beletörődjön, hogy ez a
történet valószínűleg egy disztópia
(negatív utópia), a Falanszter és a
Jégvilág Tragédiabeli
színeinek durva keveréke Madách
örökbecsű művéből, ám
21. századi kiállításban.
Nem kevés
problémát
okoz a nézőnek, hogy az északi sarkvidéken, egy
kommunában élő szereplők miért
élnek ebben a kietlen világban, egyáltalán
mit csinálnak itt, ahol számos
dologról le kell mondaniuk, mégis ragaszkodnak ehhez a
zárt világhoz. A főbb
szereplők valódi foglalatossága nem derül ki,
viszont vannak bélelt síruhába
öltözött szereplők, akik időnként
járőröznek a külső hideg területen, van 1-2
karbantartó is (illetve annak tűnnek).
Ebben a
közösségben
meghatározóak a rokoni, baráti és szerelmi
szálak, de ezekre lassan derül fény.
Mintha mindenki a saját kis lelki
problémájával lenne elfoglalva, piszkálja a
többieket, beleavatkozik a mások dolgaiba, hol
kétségbe esik, hol kineveti a
többieket, már megszokta ezt a furcsa
közösséget, nem is akar visszatérni a
messze lévő nagyvárosba, ahonnét valamikor
eljött. A langyos ittlétbe előbb egy
örömteli esemény tör be, nevezetesen Marcus (Orosz Ákos) bemutatja ifjú
feleségét, Szofit (Radnay Csilla), a
látszatra semleges hatású hír aztán
végzetes
következményekkel fog járni, mivel Szofi és
Mika Jacobsen régen szeretők
voltak, a kapcsolat újra realizálódik annak
ellenére, hogy a férfinak felesége
van (Kovács Patrícia)
gyermeket
vár. A kétfrontos párharc tragédiába
torkollik.
A langyos vízbe
dobott
másik „kődarab” a csoport főnökének,
Oscarnak (Hegedűs D. Géza) bejelentése:
5-ös fokozatú vészhelyzet miatt
(melegedés?) napokon belül mindenkinek el kell hagyni az
épületet, ami azt
jelenti, hogy papíron mindez átmeneti
épületrekonstrukció, valójában, aki
innen
elmegy, sosem térhet már ide vissza. A bejelentés
hatástalan, mindenki maradni
akar, és nem is izgatja a beharangozott veszélyhelyzet. A
kiürítés hivatalos
igazolását mind Oscar, mind a
síöltözetes kutatók
próbálják pro és contra
bizonygatni, amiből egy harmadik személy jön ki győztesen.
Végül hárman esnek
áldozatul a hatalmi, másrészt a szerelmi
vetélkedésnek. A befejezéskor
visszaszámlálás történik, csak a
hullák és Ida nagymama (Halász Judit) maradnak
az épületben, majd minden elsötétedik.
A kommuna belső
közösségi terének díszletét a
rendező, Bodó Viktor tervezte. Unalmas, sivár tér
sok ajtóval, konyhai felszereléssel, hátul
óriási ajtóval, üde színfolt a
pianínó, amin néha pötyögnek dallamokat,
valamint az ajtó, ennek kinyitásakor a
kinti vérfagylaló hideg érzékelhető. A
szomorú és végső
kilátástalanságot
árasztó cselekménybe a rendezés rendre
beiktat tragédiát oldó poénokat,
meztelenséget, füstölgő villanysütőt, kinti
furcsa zajokat, amelyre a
„leszakadt egy csille” magyarázat járja,
halsütés, fagyálló, vadászpuska
feltüntetése, utóbbi kettőnek később
dramaturgiai szerepe lesz. De ezzel a már
sokszor felhasznált és nem mindig bevált
eszköztárral nem lett sem gazdagabb,
sem érthetőbb az előadás. A sok üvöltés,
agresszivitás, durvaság idegesítő,
ráadásul a színészek többsége
nem artikulálja a szöveget, így a
hátsó sorokban
a szöveg egyharmadát nem lehet érteni.
Megfejtésre
vár, mire
irányít bennünket az előadás. Számomra
reménytelennek tűnik az emberek közti
normális együttélés lehetősége. Sem a
nagyvárosban nem lehet élni harmonikusan,
de a kivonulás kis közösségbe sem hoz
eredményt. Az ember magas technikai
civilizáció, teljes kényelem mellett sem
képes levetkőzni eredendő, még
ősemberi mivoltából eredő
bosszúvágyát,
féltékenységét, a másik ember
átverését, szerzésvágyat, stb.
Rövid udvariasság után kitör belőle a vadember.
Felém ezt sugallta, lehet, nem volt mindez
szándék. Élek a gyanúperrel, hogy az
eredeti norvég prózai szöveg
epizódokból állt össze, nem
színdarabnak készült,
és csak a fordítás és a dramaturgi
átdolgozás próbált a nyers
szövegrészekből
drámát összehozni. Eredményként
sötét jövőkép állt elő.
Ötvös
András (Mika),
Orosz Ákos (Marcus), Radnay Csilla (Szofi), Kovács
Patrícia (Ingrid), Nagy-Kálózy Eszter
(Anna) képességeiknek
határán teljesítenek, ordítás
és földön fetrengés tekintetében
csúcsteljesítmény. A szerep kedélyesebb ifj.
Vidnyánszky Attila (Lars), Hegyi
Barbara (Ulrike), Halász Judit
(Ida), Méhes László (Iván)
esetében. Hegedűs D. Géza (Oscar)
ezúttal elegáns
főnököt játszik, és az ő beszéde
kiválóan artikulált, mindent érteni.
További
szereplők: Horváth Szabolcs (Oscar
fia), Ertl Zsombor (Birk), Kövesi
Zsombor (Erik), Virágh Panna (Selma), Dino Benjamin (Isak), Zoltán
Áron (Jonas). Jelmez: Nagy
Fruzsina, zene: Klaus Von Heydenaber,
világítás: Friedrich Gergely,
rendezőasszisztens: Patkós Gergő.
Bemutató
előadás:
2024. december 14.
Megtekintett
előadás:
2025. január 5.
Budapest, 2025.
január
6.
Földesdy
Gabriella
