Szigligeti eredeti
darabja ízig-vérig vígjáték. Tele
vígjátéki eseményekkel, amiknek
többségét a
szerelmesek segítésére éppen a
városban játszó
vándorszínészek szervezték,
hiszen Liliomfi a társuk volt, Mariska pedig rajongója a
színészetnek.
A darabot Szigligeti Ede
1849-ben írta, vagyis 180 évvel ezelőtt. Ha
belegondolunk, hogy pár év alatt mennyit változott
a mi életünk, akkor némi
gyenge elképzelést alakíthatunk ki arról,
hogy 180 évvel ezelőtt milyen
helyzeteken fakadhatott hahotára az akkori
közönség, mely mondatok nem
hangozhattak el, mely emberi, családi kapcsolatok voltak
szokványosak és melyek
elképzelhetetlenek stb. Ebből következtethettünk arra,
hogy például a családi
név védelme mit jelenthetett, mennyire kellett komolyan
venni, és akkor azt is
megérthetjük, hogy miért kellett Szigligetinek
Szilvai professzort minden
eszközzel nevetségessé tenni. Hiszen Liliomfi
és Mariska szerelmének hatalmas
erejét azzal támaszthatta alá, hogy még egy
minden szempontból fontos családi
kötelesség sem állhat útjába.
Ez a fő szál
feloldódik a mostani előadásban. (A
vígszínházi változatot
készítette: Vecsei H. Miklós.)
Hangsúlyt
kap az, ami persze Szigligeti eredetijében is fontos, a
színészet, a színészek,
a tulajdonságokat felmutató és a siker
érdekében talán túlzásokba is eső
játék.
A színpadon mindenki színész, hol ugyanabban a
darabban játszanak, hol
különbözőkben, és amiben játszanak, az egy
vásári komédia. Milyen remek ötlet!
A mai korban eljátszani Szigligetit, de nem a mai
szokásos, túlságosan is
megszokott stílusban, mondatról mondatra. Liliomfi
történetét azokkal a
problémákkal, amelyek ma szinte érthetetlenek,
autentikusan, valószínűleg, csak
vásári komédiaként lehet
megjeleníteni. Hiszen a 19 század közepén, a
vándorszínészet idejében ez a stílus
volt egyáltalán lehetséges, és ezért
elfogadott. Komolyan kell vennünk a vásári
komédiákat, hiszen azokon nemzedékek
nevettek városról városra. A mindennapi
élet kirívó eseményeiről,
konfliktusairól szóltak, és bennük
szereplőként a mindenki által ismert
emberek, akikben mindig rá lehetett ismerni, vagy saját
magukra, vagy a
szomszédra, az egyik rokonra stb. A kendőzetlen
ábrázolás nevetést váltott ki.
Sok évvel ezelőtt a Szentendrei
vigasságok alkalmából a Templom téren
több vásári komédiát adtak elő az
akkori főiskolások, csodásak voltak!
A mostani,
vígszínházi előadás rendezője (ifj.
Vidnyánszky Attila) kiváló
érzékkel terelte a darabot és a
színészeket a komédia ösvényén,
hiszen nagy volt a veszélye a ripacskodásnak, a
bohóckodásnak, annak, hogy elvesszen az előadás.
Nemcsak a negatív lehetőségek
leselkednek, hanem a komolyság elharapózása is.
Nehéz lehet egy kiművelt,
világklasszikusokhoz szokott színésznek
„lemenni” a vásári
komédiázás
szintjére. A rendezőt dicséri, hogy ügyesen
siklottak a középúton, és ezt a
szereplők is, láthatóan, hallhatóan,
imádták. Tele volt a két felvonás
értő,
remek színészi munkával. Keresztes
Tamás
mint Liliomfi ügyesen vett vissza a fő-fő szerepből,
legtöbbször ő is csodálója
volt a többiek játékának. Viszont Szellemfi (Ötvös András) lehetőséget kapott,
hogy hangsúlyozza a színészkedés,
a szín-játék jelentőségét és
ennek minden pillanatát, remek humorral, ki is
használta.
Tele volt az
előadás egyéni produkciók remek
lehetőségével, amit nemcsak
mi nézők csodáltunk, de a színészek is, az
éppen játszó felé fordulva
mozdulatlanul figyeltek. Erzsi (Varga-Járó
Sára) ha táncos lépéseivel
átment a színen, az önmagában egy
magánszám
volt. Ifj. Schwartz (Zoltán Áron) is
önálló jelenetet hasított ki magának a
darabból a nézők örömére. Szilágyi
Csenge Kamillája remek volt, a
szükséges túlzásokon, amiken még
lehetett nevetni, sohasem lépett túl. Három
„öreg” üldögélve a
közönséggel szemben, kitekintve a
komédiából, nem volt
hosszú jelenet, de szükséges
valóság-moszat (Rudolf Péter, Hegedűs
D. Géza, Méhes László). Minden
alakításhoz
lehetne egy remek pár perces önálló
produkciót megemlíteni. A darab
legfontosabb ereje az, hogy a színészek
imádták ezt a különös lehetőséget.
A díszlet (Csiki Csaba) a maga
nemében borzalom volt, de megteremtette az első pillanatban
(amikor még nem
voltak színészek a színpadon) a hangulatot,
megtöltötte a nézőket várakozással.
A gyülekező nézőktől hallottam azt, amit én is
gondoltam magamban, amikor
megláttuk a díszletet: Hú-ha, mi lesz ebből?
Néhány perc múlva már nem tudtunk
volna más díszletet elképzelni a darabhoz.
Hasonlóan jól sikerültek a kosztümök
is. (Cs. Kiss Zsuzsanna). A Csángálló
zenekar óriásit javított a
helyzeten és a rendező elképzelésén, a
vásári komédia ma is elfogadható
jellegén.
Hárman
mentünk együtt megnézni a darabot, ketten remekül
szórakoztunk, a
harmadik tagunknak egész előadás alatt az arcizma sem
rándult. Gondolom, ez a
megosztás másokra is kiterjedt. Vannak, akik
imádták, élvezték, másokat
sértett, és még a szünetben Kányai
kocsmáros utasítására osztogatott
lángosért
sem álltak sorba. Örülök, hogy én a remek
előadás élvezői közé tartoztam (bár
lángost én sem ettem).
Bemutató: 2024.
szeptember 21.
Budapest, 2024.
október 21.
Tóth
Attiláné
