Friedrich Schiller (1759–1805) egyik
sokat játszott tragikus drámája,
mondhatnánk pestiesen, hogy kicsit hajaz Shakespeare
Rómeó és
Júliájára, érzelmekben
túlteng, sokakat megríkat, és mindkettő
lázad valamely társadalmi berendezkedés
ellen. Schiller drámája élesen
bírálja a korabeli hercegi és egyéb
rangbeli
önkényt, amely megalázza az alacsonyabb
rangúakat, de az elkövetőt sosem kérik
számon, nem ítélik el.
David Doiasvili
vígszínházi rendezéséből, amely mai
„köntösben” vezeti
elénk a történetet, jelezve, a jelenség
manapság is él, virágzik, hiszen a Von
Walter-féle első miniszter figurák mostanság
gengszterként, maffiózóként,
politikusként vannak jelen, és ugyanúgy
aláznak, gyilkoltatnak, mint 250 évvel
ezelőtti elődeik. Ráadásul a háttérben
háború zajlik, fiatalokat viszik
katonának, erőszakszervezet működik, verés,
kivégzés, zsarolás, ahogy manapság.
A rendezés –
érzésem
szerint – kifejezetten a fiatalok megnyerésére
irányul, mintha krimit néznének
a Netflixen. A környezet és a közélet
folyása diktatúrát
valószínűsít,
azonosítatlan álarcosok parancsra gyilkolnak. A stukker
hangja a színpadon
félelmet keltő. Egy-két jelenet a nézőtéren
zajlik, a színpadra feljutás
rendszerint a nézőtérről történik.
Millerék lakása a színpad alá
nyúlik,
sokszor csak a fejük látszik ki. Lady Milford négy
udvarhölggyel mutatkozik,
akik ugyanolyanok, mint ő, egyszerre mozognak, ugyanolyan ruhát
viselnek,
mintha ő maga lenne mind az öt figura.
A szerelem
mindenható
és mindenekfelett áll, érte ölni, szenvedni,
magunkat megölni lehet és kell is,
mert csak így van értelme az életnek, és
így van a halálnak is. Így lesz szép a
halál, mivel ez az egyik súlypontja a rendezésnek:
a kettős öngyilkosság a
befejezéskor a szép halált, azt, hogy a
halál lehet „nagyszerű” is, hiszen
lenyűgöz bennünket, a halálba menők boldogok. A
„szép halál” gondolata ugyan
már téma volt a 19. század végén, a
„fin de siecle” célozta meg a gondolatot,
amit aztán elmostak a 20. századi forradalmak és
háborúk. Körforgás, örök
visszatérés, Trisztán és Izolda szerelmi
halála helyett Luise és Ferdinánd
mérgezett itala végez a szerelmesekkel.
A fiatalok feltehetően
nem erre figyelnek, inkább tetszik nekik a darab
filmszerűsége. Videó
felvételekkel kezdődik a játék, és
közben is visszatérő elem a jelenetek
fekete-fehér videóval való
felnagyítása, hangsúlyozása. A
színpadon zajló
szövegmondás a kivetítőn látható
nagyban. Minden díszletelem és minden ruha (kivéve
Lady Milford kezdeti ciklámen színű ruhája)
fehér és fekete színű (díszlet: Ketevan
Nadibaidze). A fiatalok fehér
tüllruhája a végére fekete lesz, alatta sort
és pici top a lánynak, a miniszter
fekete frakkban, Millerné piszkosfehér slafrokban,
egyedül Miller muzsikus
visel kék alapon világos csíkos kabátot. A
nadrágok térdig érnek, alul fehér
térdzokni járja kis szalaggal (Jelmez: Bánki
Róza).
2024-ben a
Vígszínházban miről szól az Ármány
és
szerelem? Egyrészt arról, hogy a társadalmi
osztályok átjárhatatlanok.
Becsület, tisztesség, az adott szó fontossága
csak az alsóbb néprétegekben
lelhető fel, a vezető réteg a velejéig romlott. A
kiemelkedés, feltörekvő
lehetőség kizárólag az áruló
kisember, a haszonleső, vagy intrikus személynek
(Wurm) sajátja. Lady Milford határeset, hiszen ő nem
saját akaratából lett
hercegi kurtizán, külföldről menekült, nem volt
választása, de ő sem jár jobban
a fiataloknál. Schillernél csak elhagyja a
hercegséget, itt Von Walter
parancsára meggyilkolják, testét szoborba
építik be.
Az utolsó
néma videók
a további szereplők sorsát mutatják: Von Walter
őrjöng és dobálja magát,
kivetkőzik önmagából fia halálát
megtudva, Millerné felakasztja magát, Miller
megőrül a Ferdinándtól kapott rengeteg pénz
tulajdonosaként.
Doiasvili szerint a
világ nem változott semmit, csak a technika lett
fejlettebb. A divat fordult
párat, leleplező fényképek készülnek
hagyományos géppel és mobiltelefonnal is,
de a hajviseletek is sokatmondóak: Miller kócos
hosszú „sörénye” becsületes
létet, mégis előnytelen kinézetet
kölcsönöz a figurának, Millerné
csúcsos fehér
kontya a rabságban rövid kócosra változik, a
Ladyé rendezett kontyban marad
végig, Wurm haja az SS-tisztek egyenesre vágott és
felstuccolt séróját idézi.
Luise szerelmes bizakodása idején sima rövid hajat
visel, később hosszú
hullámos leomló világosbarna haja a
szenvedését teszi vonzóvá.
Medveczky Balázs (Ferdinánd)
és Márkus
Luca (Luise) hatalmas szenvedéllyel játsszák
végig a három és fél órás
darabot,
szinte lejön a szenvedésük a színpadról.
A szerelmi jelenetek – szerencsére –
még disztingvált, ízléses formában
mutatkoznak, egyedi az utolsó fekvő póz,
amikor meghalnak a mérgező italtól. Hegedűs
D. Géza (Von Walter) megjelenése vérbeli
gengsztert idéz, a fekete óriás
napszemüveg és a műmacska simogatása mellett Miller
zenész nevének többszöri
kigúnyolása, az apa és az anya
felcserélése „gender” módra
szenzációs figurát
hoz. Nagy-Kálózy Eszter (Lady M.)
tökéletes szövegmondással csinálja
végig az őrülési jelenetét, amikor
rájön,
Ferdinánd nem lesz az övé. Rudolf
Péter
(Miller) nagyot alakít apaként, Hegyi
Barbara (Millerné) kisebb szerepéből
adódóan csak ritkán tud előtérbe
kerülni. Horváth Szabolcs (Wurm)
képes ellenszenvessé válni intrikus
szerepében. Hirtling István (komornyik)
szomorú öregemberként két rövid
jelenetben domborít.
Fordító: Forgách András, dramaturg: Kozma
András, dramaturg-konzultáns: Komán
Attila, koreográfus: Kováts Gergely
Csanád, világítástervező: Csontos
Balázs, rendezőasszisztens: Estratiadu
Zoé.
Bemutató
előadás: 2024. március 9.
Megtekintett
előadás: 2024. április 7.
Budapest, 2024.
április 9.
Megjelent a Kláris 24/5.
számában.
Földesdy
Gabriella
