A címben a
Nobel-díjról van szó, konkrétan Otto Hahn
német kémikus 1946-ban
megkapott Nobel-díjáról, de a szövegben az
emberi kapcsolatokról. Cyril Gely úgy foglalta
össze a német
atomkutatások viharos, kb. 8 évének
(1938–1946) történetét, hogy senki sem fog
a színházból hazafelé menet azon
gondolkozni, hogy akkor hogyan is van ez a
maghasadás, mi kell az atombomba
elkészítéséhez, és a második
világháború végső
eredménye hogyan is függött össze az
atomtudósok Amerikában és
Németországban külön
dolgozó kutatócsoportjaival – pedig nagy vonalakban
erről szól a darab. Sokat
megtudtunk erről is a vitában gondosan elszórt egy-egy
mondatból. A szerző talált
az atomkutatások eseményei között egy sztorit,
amely a valóságban megtörtént,
technikatörténetileg nem túl fontos, mégis ma
már, a múlt intenzív
újraértelmezésére törekvő korban, 70
évvel a második világháború
után mindenkit
érdekel. Két német kutató, Otto Hahn
kémikus és Lise Meitner fizikus, a
darabban tárgyalt személyes kapcsolatában
megjelennek a kutatás, a társadalmi,
a politikai helyzet kényszerítő hatásai és
személyiségük is. Hihetetlenül sok
mindent tudtunk meg arról, hogy milyen az, ha egy tudóst
csak a kutatáshoz szükséges
munka érdekel, a társában 30 év után
is csak a kutatótársat látja. Úgy
véli,
hogy a társát sem vezetheti semmilyen más indok,
csak a kutatásban elért
eredményei és annak megbecsülése.
Ottó Hahn egy
riportban elmondta, hogy az 1938-as év előtti
30 év alatt, miközben egyre jobb eredményeket
értek el a maghasadás
kutatásában, ők ketten Lisével a kutatáson
kívül sohasem beszéltek másról,
még
utalásszerűen sem. Lise Meitner az egyetem
elvégzése után rögtön Otto Hahnnal
kezdett dolgozni, és követte Hahn sikeres
életét. Vele ment akkor is, amikor
önálló kutatóhelyet, kutatócsoportot
kapott, és professzor lett. Eközben Lise
Meitner nagy ismeretségre tett szert a kutatók
között az egész világon, de
saját kinevezései nem voltak, elsősorban azért,
mert nő volt. Akkor egyértelmű
volt, hogy kutatásokat csak férfiak vezethetnek –
ezt ő is elfogadta. Súlyos
helyzet akkor alakult ki, amikor a zsidókat
eltávolították a kutatásokból,
és
Otto Hahn világosan látta, hogy Lisét csak
úgy lehet megmenteni a tudásával
együtt, ha sikerül Németországból
kiszöktetni, mindent megtett ennek érdekében.
Később Lise Ottó Hahnnak ezt a tettét azzal
magyarázta, hogy el akarta őt
távolítani a kutatásokból, hogy a sikert
egyedül neki tulajdonítsák.
A
színházban Otto Hahn szállodai
szobájában, 1946
decemberében, a Nobel-díj átadás előtti 1
óra történését nézzük
és hallgatjuk
végig. Otto Hahn (Seress Zoltán)
felesége (Szorcsik Kriszta), a
díjkiosztó
ünnepségre készülve megemlíti, hogy Lise
(Kiss
Mari) itt van a szállodában. Otto Hahn kijelenti,
hogy nem akar vele találkozni.
(Miért is kerüli most Lisét?) A feleség
elmegy, ekkor hangtalanul megjelenik
Lise, és a pihenő Otto többször idegesen
kérdezi, hogy miért jöttél, amire a
válasz, hogy te azt tudod. Lise rázúdítja
Németországból történt
távozása utáni
időszak bánatát. Sértve érzi magát
abban, hogy távozása óta Otto Hahn egyszer
sem említi őt mint kutatótársat, olyat, akivel
együtt érték el az eredményeket.
Sőt a díj körüli, mostani média
megkeresések során is hallgat róla, pedig
még
Svédországba való távozása
után is leveleiben ő adott irányt a kutatásnak,
és
Otto Hahn ezeknek köszönheti a tényleges
sikerét. Pedig már nincs oka a
titkolódzásnak, már vége a
háborúnak, és Lise megbecsülendő mint
kutató akkor
is, ha nő és zsidó. Ezt senki más nem tudhatja
jobban, mint maga Hahn. Milyen
igaza van Lisének!
A szerző
kihasználja azt az éles helyzetet, aminek alapját
a
valóság adja. Itt világot megrengető
eseményről van szó, kutatásról,
amiért Nobel-díj
jár, nem egyszerű munkatársi kapcsolatról.
Valóban az atomfegyver hozzájárult a
második világháború sajátos
végéhez és a háború utáni
időszakhoz. Munkatársak
közötti mindennapos, hasonló vitás esetekre
legyintenénk, azzal a mondattal –
hát ilyenek a férfiak. Ebben a helyzetben már nem
elég egy legyintés, hanem
komolyan el kell gondolkozni azon, hogy kit hogyan becsülünk
meg, kinek mi a
helye és ki mivel tartozik a többieknek, legyen az egy
személy vagy egy egész
ország, talán az egész világ. Ezen
már minden néző elgondolkodik. Így
fordította a szerző a régi, regényesnek is
tekinthető személyes problémát
maivá, korszerűvé minden kioktatás, didaktikus
szöveg nélkül.
Két fontos
mondatot idézünk a vitából. Lise
többször
nekifutva el akarta érni, hogy kérjen tőle Hahn, itt,
most, amikor ketten vannak,
bocsánatot, de Hahn nem áll kötélnek,
hivatkozva a jótetteire. Ekkor Lise
odahajol a füléhez, és lassan közli vele, hogy
„nem érdemled meg a díjat”.
Ettől rendül meg Hahn, ezt a vádat csak Lise
közölheti vele, és néhány perces
gondolkodás után bocsánatot kér. A vita
során felmerül, hogy mit tett Hahn a
kutatás során, miért nem ment ő is
Svédországba? A válasz az volt, hogy minden
tudásával és ravaszságával meg
kellett akadályoznia, hogy az atombomba Hitler
kezébe kerüljön, ezt rajta kívül nem tudta
megtenni senki. Higgyük el neki (ezt
teszik a történészek is), mindenkinek jobb
így.
A két főszereplő,
Seress Zoltán és Kiss Mari közül a vita
irányítója Kiss Mari volt. Remekül
érzékeltette velünk azt a 30 évet, amit
együtt töltöttek, úgy mozgott Seress
körül, amely önkéntelenül kifejezi, hogy
szereti és tiszteli őt, hiányzott neki az utóbbi
években, de most nagyon, de
nagyon mérges rá. Ez a kettősség
érvényesült Kiss Mari hangján, mozdulatain.
Seress Hahn mintázása során szintén
kettősségre épít. A színpadon mindig a
pihenésre és az ünnepségen elmondandó
beszédére hivatkozik mint előtte álló
óriási feladatra, ami miatt most lelkileg is
kíméletet érdemel – ugyanakkor a
vitában saját magáról mint hősről
beszél, akinek mindig a hazája jövője (és
Liséé)
lebegett a szeme előtt.
Az író a
történetből először regényt írt, de
rögtön színházi
darabként is megjelent. A fordító Herpál
Rita. 2024. február 16-án mutatták be
Magyarországon a Rózsavölgyi
Szalonban a párizsi ősbemutató előtt. Remek
színészekkel, örömmel rendezett Herendi
Gábor. A díszletet Enyvvári
Péternek köszönhetjük, Fock
Andrea gondoskodott a jelmezekről.
Gratulálunk a
Rózsavölgyi Szalon kiváló
munkájához!
Bemutató:
2024. február 6.
Budapest,
2024. március 29.
Megjelent a
Kláris 24/4.
számában.
Tóth Attiláné
dr.
