Sík
Sándor (1889–1963)
piarista tartományfőnök, az MTA tagja
(1946–49), cserkészvezető, a teológus, a szegedi
egyetem tanára, aki költő és
esztéta is volt, nyolc drámai műve maradt fenn.
Köztük az István király
című három felvonásos dráma 1933-ban
született, ez évben Vojnits-díjjal
tüntette ki az Akadémia, 1934-ben nyomtatásban is
megjelent. Nem mellesleg Sík
Sándor keresztelte meg Radnóti Miklóst 1943-ban. Ő
maga is kikeresztelkedett
zsidó családból származott, de
kizárólag magyar identitástudattal rendelkezett.
Szerinte magyarnak lenni nem születési vagy
nyelvhasználati kérdés, hanem „Hit
a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy Isten
akar velünk valamit, és hogy a
magyarság képes megvalósítani ezt
az isteni gondolatot.” (Részlet
egy 1936-ban tartott előadásából.)
A fent idézett
gondolat áthatja Sík Sándornak első
királyunkról szóló
drámáját és a Nemzeti
Színházban most bemutatott István király
előadást
is, amelyet Berettyán Nándor rendezett. A
dráma szerzőjének éppen a
legfontosabb üzenete az isteni küldetés
beteljesítése a szent király által. A
darabban legtöbben „szent” királynak nevezik
őt, pedig tudjuk, csak 1083-ban
avatták szentté, éppen I. László (a
későbbi Szent László) által
kezdeményezve,
aki annak a Vazulnak az unokája, aki pogány élete
miatt nem lett király, sőt
megvakították, fülébe ólmot
öntöttek. Mi úgy tanultuk, István
parancsára, a
darabban az író ezt Orseolo Péternek
tulajdonítja.
A történet
István halála előtti napokban játszódik,
amikor az utódlásról
akar dönteni. A feltétlen keresztény gondolat
győzzön, és vesszen a magyarság
régi hagyománya? Vagy maradjon a magyar
szokásrendszer, az öreg király
feláldozása, erejének
átáramlása az új királyba,
regölés, Babba Mária, és
vesszen oda a nyugati keresztény vallás, ez
utóbbit a velencés rokon, Orseolo
Péter képviseli, míg az előbbit az
Árpád-házi Vazul. Talán a szent
király az
egyetlen, aki már tudja, hogy a kettő egy fogalom:
keresztény és magyar
egyszerre kell, hogy sajátja legyen a megszületett
nemzetnek,
szétválaszthatatlan ez a két dolog. István
uralkodása idején végig ezen
dolgozott. Nem számításból, hanem
leglelkéből. Független szabad magyarság csak
akkor élhet a Kárpát-medencében, ha nem
vazallusa a nyugati hatalmaknak –
vallja –, önként gyakorolja a megfeszített
Krisztus által alapított vallást,
mert csak így tud megmaradni nemrég megszerzett
területén. A független nemzet
gondolata a magyar történelem kulcskérdése,
ahogy a mű keletkezésekor, úgy most
is ez a legfontosabb politikai kérdés.
A Sík
Sándor által vizionált első koronás magyar
uralkodó nemcsak korrekt,
intelligens, kizárólag az ország
javáért küzd, de hihetetlen
kisugárzással bír.
E kisugárzást a nézők felé is
közvetíti, szinte letaglóz bennünket, mindenki
fölött áll. Amit tesz, hiteles, meggyőző. Csak arra a
személyre hagyja az
országot, aki egyszerre képes kereszténynek
és magyarnak lenni, élvezi a nép
szeretetét, megvédi az országot mindenféle
megszállástól. Saját fia meghalt, és
nem hagyott utódot, Istvánnak bele kellett törődnie
ebbe is. Átlát Vazulon és
Péteren is, ők a két véglet. István
magára maradt, még Gellért püspök is
magára
hagyja, István Vazul feleségével sem tud dűlőre
jutni, Gizella királyasszony
elmenekülne az országból. Mikor Vazul hívei
az életére törnek, és a király
lelki ereje megtörik a gonosz szándékon, a
haldokló király az országot
felajánlja Szűz Máriának/Boldogasszonynak, ami a
gordiuszi csomó elvágásával ér
fel. Sajnos, nem oldotta meg az utódlást, de Vazul fiai
később – már
kereszténnyé válva – elfoglalták
jogos örökségüket.
Berettyán
Nándor rendezésében a gondolati folyamat
kristálytisztán
érvényesül, talán a sűrűn megjelenő
pogány magyar táncosok, regösök,
zenészek
kurjongatása, erőszakos térfoglalása a
jelenetekben soknak tűnik, kevesebb ez
esetben több lett volna.
Ondraschek Péter díszlete
ügyesen, részben osztott színpaddal oldja
meg a helyszíneket. Vannak talányos részei,
így a királyi házaspár fiának,
Imrének emelvényen megjelenő sírja. Nem tudni,
maga a holttest, vagy csak annak
szobra fekszik a kereszt alatt. Nem mellékes a pogány
fiatal magyar táncosok
gyakori túl hangos zenélése, és
kérdéseket vet fel a „lebegő szellem” szerepe
is. A megvakított Vazul megjelenése hiteltelennek tűnik. Berzsenyi
Krisztina
jelmezei szépek, beleillenek a stilizált
környezetbe, kevésbé a 11. század
elejébe.
Rátóti
Zoltán már a sokadik
nagy történelmi személyiséget
testesíti
meg, s ahogy az előző figurák esetében
(Ádám, Morus, János mester, Apponyi),
István királyként is nagyszerű. Hiteles és
meggyőző alakítást nyújt a két
vetélytárs, Szabó Sebestyén
László Péter szerepében, és Kristán
Attila Vazulként. Meggyőzően játszott Martos Hanga
a pogány feleség,
Gyöngy alakítójaként,
Mészáros Martin Sebös szerepében.
Halványabbnak
éreztem Söptei Andrea (Gizella), Szarvas
József (Aba), Rubold
Ödön (Anasztáz) játékát.
További szereplők: Szép Domán (Csanád),
Battai Lili Lujza (e.h.) (Ilona), Varga József
(Bonyha), Kovács
S. József (Szalók), Maczky-Kő Bálint
(e.h.) (Buda), a Szent István
Egyetem színészhallgatói.
Bábtervező: Horváth
Márk, koreográfia: Berecz István,
rendezőasszisztens: Vida Gábor, dramaturg: Szász
Zsolt.
Bemutató
előadás: 2024. március 2.
Megtekintett
előadás: 2024. március 25.
Budapest, 2024.
március 27.
Megjelent a
Kláris 24/4.
számában.
Földesdy Gabriella
