A színpadkép, az első
néhány másodperc azonnal megadja az alaphangot:
zuhog a
víz fentről egy nagy tócsába, elöl
kétoldalt nagy átmérőjű feltűnő műanyag
csövek – csatornák –, egy ember
négykézláb közlekedhet bennük, fentről
pedig
különböző pontokon hosszú köteleken
vizesvödrök lógnak le, melyeket időről
időre felhúznak-leeresztenek. Hirtelen nem is tudjuk mire
vélni a beérkező
szereplőket szedett-vedettnek tűnő gúnyáikban, titkos
megbeszélésre, kemény
bőröndökkel – utaznak? Vagy
ülőalkalmatosságokat cipelnek? A háttérben
különös
alakok futnak át olykor a színen. És így
tovább, mondhatnánk. Mindeközben Gogol
ötfelvonásos vígjátékát
látjuk
csaknem 3 órát át két részben.
Vígjáték? Burleszk – is? És mi
még? – Humor és
sajnálat, értelem és érthetetlenség,
amilyen az ember. Hol ilyen, hol olyan, de
legfőképpen irracionális, aki hinni akar, és
megélni, túlélni, a színpadon úgy,
ahogyan Gogol, majd az ő A revizora
után a neves grúz (georgiai) rendező, Avtandil
Varszimasvili látta-látja. Tele
iróniával és mégis emberséggel,
szánalommal.
Kiváló
szereplőgárda nélkül nem is lehetett volna ezt
és így színpadra
állítani. Gogol drámája sokszereplős, a
grúz rendező csaknem valamennyi
szereplőt megtartja, és hoz újakat is. (Elmaradnak:
járási orvos, két
tekintélyes polgár, rendőrkapitány és
rendőrök, újak: Iván atya és Vlasz
fogadós). Gogol művét (A revizor,
1836) látjuk, de sajátosan, nem mai, hanem –
időtlen változatban, ugyanakkor
koherens rendezésben. (A rendező színpadi
változata nyomán a magyar szöveget
írta Kozma András, aki egyben a
dramaturg is). Orosz kisváros – erre talán csak az
a néhány fatörzs utal, amik
körbeveszik a szereplőket, meg a szereplők nevei. És főleg
– az, amiről
legfőképpen szól, a kenőpénz, a
megalázkodás a „hatalmasság” vagy
annak vélt
ember előtt, egymás befeketítése. Vagy ezek sem
csak orosz jellemvonások…?!
(Annál rosszabb.)
A rendezés, a zene (Josef Bardanasvili)
beszippantja a nézőt, ha lehet ilyet mondani. Néhol nem
is értjük, csak
sejtjük, miről van szó, talán halandzsa-szöveg
is keveredik benne. És mégis az
akár humorként is vehető történések
között fel-feltűnik Iván atya (Rubold
Ödön), aki a Bibliából olvas fel.
Rendre Szodoma és Gomora történetéről, az 50,
vagy csak 40, vagy akár csak 10
igaz ember megtalálásáról. De itt most
nincsenek angyalok, idegen ember csak a
minden pénzét elherdáló fiatalember [(Ivan
Alekszandrovics) Hlesztakov,
pétervári (tisztviselő) hivatalnok – Herczegh
Péter] és szolgája (Oszip, a szolgája –
Bordás Roland) van. Iván atya pedig a
történet befejezését, Szodoma és
Gomora pusztulását a legvégén olvassa csak
fel… de az egész előadás alatt ott
„lóg
a levegőben”.
Kell pontosan tudnunk,
kinek mi
a bűne? Talán igen, talán nem fontos
részleteiben. A polgármester [Anton (Antonovics)
Szkvoznyik-Dmuhanovszkij,
polgármester – Trill Zsolt] mindenkit
a markában tart, a kereskedőket megzsarolja, már
három kormányzót is „megvezetett”,
becsapott. A közkórház főgondnoka [Artyemij
Filippovics Zemljanyika, a
(közjótékonysági intézmények)
közkórház főgondnoka – Kristán
Attila] a természetre bízza, meggyógyulnak,
vagy meghalnak-e
a betegei, drága gyógyszerekre nem költ, megfelelő
ételre és higiéniára (!)
sem. A tanfelügyelő (Luka Lukics Hlopov, tanfelügyelő –
Varga József) elnézi egyik
tanára dühkitöréseit (vagy csak
szemlélteti Nagy Sándor hősiességét a
székek eltörésével), a
járásbíró (Ammosz
Fjodorovics Ljapkin-Tyapkin, járásbíró
– Szarvas
József) egyes viselt dolgait meg sem ismerjük pontosan,
kivéve, hogy
azelőtt úgy (1836*-1814**=) 22 évvel
választották meg 3 évre. Azóta sem. A
postamester (Ivan Kuzmics Spekin, postamester – Mészáros
Martin) felbont és persze elolvas – olykor
szétkürtöl –
minden levelet, Hlesztakov levelétől ezért omlik
össze a végén a polgármester.
A helyi földbirtokosok (Pjotr Ivanovics Dobcsinszkij – Schnell Ádám, Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij
– Berettyán Sándor) bűne
talán utólag leginkább az, hogy ők kezdték
híresztelni Hlesztakovról, hogy revizor. De szó
kerül Dobcsinszkij törvénytelen
gyerekéről is. A nők sem maradhatnak ki a
tablóképből: a feleség is, a leány is
hagyja, hogy Hlesztakov udvaroljon nekik. (Anna Andrejevna, a
polgármester
felesége – Szűcs Nelli, Marja
Antonovna, a leányuk – Katona Kinga.
Mellettük, velük van még Luka Lukics tanfelügyelő
felesége (Duma Kata e.h.).
Hlesztakov
pénztelen,
felrémlik később holmi
„kártya-téma”, már két hete ott
vannak a fogadóban (fogadós – Kovács
S.
József), de nem fizetnek, ezért félni kezd,
hogy börtönbe csukják. Amikor a
polgármester – aki most már azt hiszi, Hlesztakov a
revizor inkognitóban, amit
egyébként a fiatal, hebrencs? fiatalemberről nehéz
lenne elhinni, megjelenik,
egymástól tartanak, de Hlesztakov hamar felismeri a
helyzetet: valamiért őt
nagyra tartják. A polgármester házában, a
sok jó bor hatására túlzottan is
megered a nyelve, Pétervárról és
saját társadalmi állásáról
olyasmiket mesél,
amiknek a polgármester legfeljebb a felét hiszi el, de
ennyi is elég. A város „előkelőségei”,
félve egy pétervári jelentéstől,
maguktól puhatolják ki, Hlesztakov mennyire
megkörnyékezhető, azaz: korrumpálható. Csak
az első néhány perc kínos, utána
már minden simán megy, ő mindent megígér az
egyénenként színe elé járuló,
egyébként látszólag ágról
szakadt polgároknak, akik pedig fizetnek (csak
kölcsönbe!)… Hlesztakov élvezi,
megalázza őket, játszik velük. A legkevesebb
pénze éppen a két helyi földbirtokosnak van.
Végül több mint ezer rubelt
szednek össze Hlesztakovék, ami nem kevés
pénz – ideje elillanniuk. Addigra már
feleségül kérte – nem a polgármester
feleségét, természetesen, hanem a
lányát,
de az anyjára kacsintva. A lányt persze oda is
adják neki, miután az anyja
szinte az ágyába küldte lányát:
lebontotta két kislányos copfját, és egy
lenge
köntöst adott rá. Kész, mehet. És a
lány megy nemcsak Hlesztakov szobájába (és
ágyába), de Hlesztakovék elpárolgása
után őutánuk is, ha már eredeti
kiszemeltje, a dadogós Bobcsinszkij nem akart
kötélnek állni. Hlesztakov persze
„csak egy napra” utazott el
állítólagos gazdag
nagybátyjához… A többit nem
tudjuk meg, de azt bőségesen, ahogyan Hlesztakov feladott
és persze a
postamester által azonnal felbontott leveléből ők is
mindent megtudtak, többek
között, hogy mennyire butának tartja Hlesztakov a
polgármestert. A nézőknek
azonban nem akaródzik nevetni. „Röhögni”
meg különösen nem, őrajtuk sem. Inkább
a legvégén tapsolnak hosszasan…
Kiváló
rendezés mellett természetesen kiváló a
színészek játéka.
Külön-külön
egyéni vonásokat mutatnak fel, van, akinél ez
még dadogással is párosul
(Bobcsinszkij). De találkozunk kisebbségi
érzéssel (szintén Bobcsinszkij),
házastársi hűtlenség miatti
összeomlással (Zemljanyika), szakmai
ártalomkénti
kíváncsisággal (postamester),
részvétlenséggel (közkórház
főgondnoka). És ott
van Dobcsinszkij házasságon kívül
született gyermeke is. Nem marad el mögöttük
Anna Andrejevna sem, aki Pétervárra vágyik, akinek
ezredes (?) udvarolt… és
amikor úgy tűnik, lánya Pétervárra megy
férjhez, máris lenézi a körülötte
lévőket, de maga a polgármester is kitesz
magáért e téren. Természetesen az ő
kudarca, csalódása a legnagyobb, magára
ébredése a legkeserűbb, különösen, hogy
egyértelmű, mennyire befeketítették őt. De nincs
más választása, meg kell
bocsátania nekik… Kivált, hogy éppen
megérkezett a tényleges revizor. Miközben
a „kénköves tűz” (Szodoma és Gomora) az
egész társaság fejére hull, nincs hova
menekülniük.
Hlesztakov
szerepében
Herczegh Péter szinte lubickol, él és oly
könnyed, hogy
nem is lehet(ne) rá haragudni. Hiszen ő nem
állította, hogy revizor lenne, csak
„nem bontotta ki a teljes igazságot”. És
persze teljességgel kihasználta mások
ostoba félelmét. Olykor megszólal az isteni hang
is: „szélhámos” – de vajon ki
szélhámos igazából…?
És nem volt senki,
aki
visszatartsa őket? Dehogynem, a csak hangot kiadni,
beszélni nem képes Fevronya Petrovna Posljopkina (Nagy Mari). Nem tudni, ki ő és miért van
ekkora szerepe a férfiak,
az előkelőségek között, de minden veszély
esetén ott van és jelez, hol
közvetlenül, hol a háttérben.
Megfordítani, megállítani az eseményeket
azonban
ő sem képes. Játszik még Madácsi
István
(Sztyepan Ivanovics Korobkin, nyugalmazott tisztviselő, a város
tekintélyes
polgára), hiszen egy város nem lehet meg polgárok
nélkül.
De miért burleszk
is?
– mert a tócsának a fő lényege éppen
az, hogy
beletaposnak, átlépik, beleesnek, időről időre
újabb vízmennyiség kerül bele
föntről, vagy egy-egy vödörből. Mert a vödrök
folytonos mozgásban vannak, le
lehet locsolni egymást, de pénzt is lehet
beléjük tenni. Mert nevetésre
késztető csoportjeleneteket láthatunk olykor, amint
összevitatkoznak egymással,
vagy éppen „gondolkodnak”. Mert olyan feltűnő
lábemelésekkel, térdfelhúzásokkal
járnak-kelnek-szaladgálnak, amik akaratlanul is mosolyra
késztetnek. Vagy
fényes fémtálcákat tesznek arcuk
elé, amikor „csoportképet”
készítenének róluk –
amit másként is értelmezhetünk, nem csak
„viccesnek”.
Díszlettervező maga
a
rendező. A tócsa, a két nagyméretű cső
(csatorna?), a
vödrök, a Thonet székek…
Jelmeztervező: Teo
Kukhianidze,
egyesek fekete ruhában (a két földbirtokos, a
postamester), mások öltözete
akkor is szedett-vedettnek hat, ha egyébként jól
szabott lenne egyik-másik
darabja (a főgondnok, a tanfelügyelő, a
járásbíró stb., azaz az
előkelőségek),
de a polgármester öltözete valóban szakadt,
ugyanígy Hlesztakové is. A hölgyek
ruházata természetesen szelídebb, bár a
kikapósnak tűnő polgármesterné ruhája
kissé kihívó. Jelmezkivitelező: Gyöngyösi
Renáta. Rendezőasszisztens: Kernács
Péter.
Bemutató:
2023. december 2.
Megtekintett
előadás: 2023. december 29.
Budapest, 2023.
december 30.
–––
*1836 – a darab megírásának
éve
**1814 – ahogy hallhatjuk többször is, ekkor
választották meg a bírót
Györgypál Katalin
