Kevés
színdarab lehet
aktuálisabb, kortalanabb Gogol
1842-ben véglegesített művénél, A
revizornál.
Groteszk eszközökkel eleveníti meg kicsinyes,
megvesztegethető figuráit, akik
már megjelenésükkor nevetségesek, hogy
közelebb hozva gyengeségeiket, egyenesen
sajnálatraméltó alakoknak lássuk őket.
Gogol szatírája nem évül el, míg
emberi
társadalmak léteznek. Ezúttal a grúz
rendező, Avtandil Varszimasvili színpadi
változatában és rendezői
elképzelésében láthatjuk a
szatírát, amit Kozma
András dramaturg fordított magyarra.
Varszimasvili –
mondhatni – szertartásszerűen vitte színpadra
Gogolt, sőt, a díszletet is ő
tervezte, vagyis a teljes koncepció, a látvány,
tartalom, mondanivaló együtt
született meg a fejében. Nem most, hanem korábban,
Grúziában, ahol azóta is
játsszák, hozzánk átültetésre
került most a Nemzetibe. Mégsem lett ugyanaz –
mondja ő –, mert más országban, más
színészekkel egy rendezés sem lehet
ugyanaz. A díszlet szabad teret imitál, nem
épületet, kopasz nyírfák állnak
szétszórtan, köztük egy jókora
tócsa, amibe mindenki belelép, elöl két
csőbunker (csatorna?), amibe időnként bemenekülnek a
szereplők. A
zsinórpadlásról pedig hat vödör
lóg madzagon, ezek lifteznek le s fel,
időnként le is locsolnak valakit a benne lévő
vízzel. Az eső kétszer is elered,
megtölti a mélyedést, alatta ázik egy Thonet
szék.
Bibliai keretbe
ágyazták a történetet, miszerint Isten
elküldte két angyalát Szodomába,
keressen igaz embereket, de csak egy családot talált
(Lót), A revizor orosz
kisvárosában egy sem
akadt, a végén rá is dől az erdő a szereplőkre. A
bibliai kereten belül a játék
másképp folyik, mint egy megszokott realista
szatírában. Az az érzésünk, hogy a
két részben előadott, bő három órás
előadás nem egy orosz kisvárosban történik,
hanem a Lipótmezőn, vagy valamelyik
egészségügyi intézmény
elmekórtani
osztályán. Gogolt így is lehet rendezni, a
történet elbírja azt, hogy
eszelősként futkosnak a szereplők keresztül-kasul a
színpadon, hogy szinte
mindenki ordítja a szöveget, egyesek vihognak,
danásznak, mások hadarnak,
dadognak, hebegnek-habognak, és sok szöveget nem is lehet
érteni. És amikor már
unnánk a furcsa mozgásokat, a csőbe bújást,
a kigúvadt szemeket, a térdemeléses
futást, akkor mindenki táncra perdül egy oroszos
muzsikára (zene: Josef Bardanasvili).
Ez esetben miről
szól
Gogol szatírája? Nem arról, hogy az emberek
engedték becsapni magukat egy
álrevizortól, s megdöbbennek, amikor majd jön
az igazi. Varszimasvili szerint a
darab szereplői megnyomorított emberek, nem működik a
közösség, az egyénnek
nagyon kicsi a mozgástere, kénytelen az
elvárásoknak megfelelni, és ráadásul
közeleg a háború (ez nagyon aktuális,
már lassan két éve tart!).
Szomorúság
árad belőlük, mert nem lehetnek önmaguk,
kénytelenek megalkuvók, korruptak
lenni, ezt is muszáj. De vajon az álrevizor is
ezért enged a csábításnak? Hisz
ő tud mindent, választhat. És ő az ördögit
választja. Hlesztakov és szolgája
nemcsak lenézik, hanem kihasználják a
szerencsétlen embereket, majd lelépnek a
pénzzel. Vagyis nem Isten küldöttei, hanem a
sátánéi, más szóval: két
szélhámos. A városi elöljárók
magabiztosságát az a levél töri le, amelyből
tudomást szereznek csúnya
átverésükről. A postamester olvassa fel az
érintetteknek, jó szokása ez, hogy ő minden,
kezén átmenő levelet felbont, és
puszta kíváncsiságból elolvas. Hlesztakov a
levélben gúnyos elégedettséggel ír
megkopasztott áldozatairól, főként a buta
és korlátolt polgármesterről, kacér
feleségéről, szerelembolond lányáról.
Az életben vannak
nyertesek és vesztesek. Amikor elhangzik a
kétségbeesett felkiáltás, amely a
nézőkhöz szól: „Mit
röhögtök? Magatokon
röhögtök!”, akkor a vesztesek ismerhetnek
magukra, ezek vagyunk mi nézők,
és inkább sajnálni lehet bennünket, nem
elítélni. Az élet művészei valahogy
mindig megússzák, az igazság meg odaát van,
tudjuk…
A jelmeztervező (Teo Kukhianidze, Gyöngyösi Renáta)
törekedett arra, hogy kortalanul öltöztesse a
szereplőket, annyira, hogy
jellegtelenek lettek. Az álrevizor fehér
pólójának kinyúlt az ujja, mindenkin
használt ruhaüzletből való göncök vannak,
a polgármester lányának kabátujjához
varrták az egyujjas kesztyűt, két copfja nagyra nőtt
óvodást sejtet a lányban.
Posljopkina (Nagy Mari),
Gogolnál egy lakatos felesége, ám
itt csak néma szereplő, aki a második rész
hét „kölcsönkérési”
jeleneténél
keresztülfut a hátsó színpadon. Mindez
komikus és egy rendezői koncepció
része, amelyet a színészek maradéktalanul
magukévá tettek. Főként Trill Zsolt,
aki kiváló a magát
dörzsöltnek gondoló, de alaposan átvert
polgármester szerepében. Katona Kinga
(Marja) a felismerhetetlenségig
megváltozott külsővel játssza az anyjának
kiszolgáltatott, gátlásos leányzót, Szűcs Nellinek kevesebb a lehetősége, de
minden lehetségest kihoz a kacér
feleségből. Meglepő az
álrevizort alakító Herczegh
Péter,
szintén gyerekes vonásokat mutat, hol vihorászik,
hol kacarászik, vetkőzik
kicsit, majd futkos, táncol, nem egy szélhámos
típus. Bordás Roland Oszipként
(szolga) mindig a helyén van. Üdítő
jelenség Mészáros Martin a
postamester szerepében, figyelemreméltó Kristán
Attila mint kórházi főgondnok. Schnell
Ádám, Berettyán Sándor jól
komédiázik a két kripli földesúr
groteszk
jeleneteiben, viszont a darabban nem létező Iván
pópa (Rubold Ödön
) csak azért lett beiktatva, hogy a vonatkozó bibliai
szöveget beolvassa.
A rendezővel
készített
interjúban olvashatjuk, hogy ebben az előadásban A revizor csak egy Varszimasvili féle
misztifikáció, és az általa
megélt valóságot tükrözi, amit ő
így él meg. Ez korrekt megfogalmazás, hisz
képtelenség a valóság minden oldalát
kibontani egyszerre.
Bemutató
előadás:
2023. december 2.
Megtekintett
előadás:
2023. december 29.
Budapest, 2024. január
1.
Megjelent a Kláris 24/3.
számában
Földesdy Gabriella
