Kultuszdráma
lett Peter Shaffer 1979-ben írt, immár
halhatatlan Amadeusa. A dráma
felépítése oly nagyszerűen viszi magával a
közönséget, hogy a témával esetleg
hadilábon álló nézőt is elragadja,
meghódítja. Mozart és Salieri fiktív vagy
elképzelt (semmiképpen sem valósághű)
ellenséges viszonya alkalmat ad a
rendezőknek, hogy a témában (zseni és
középszer konfliktusa) állást
foglaljanak. Ezúttal Hegedűs D. Géza
rendezésében láthattuk az új
koncepciót a Pesti Színházban.
Mindaz, amit Peter
Shaffer
megírt ebben a lebilincselően szellemes színdarabban, azt
mostanság,
kétszázvalahány évvel Mozart és
kortársa, Salieri halála után értjük,
felfogjuk, s szórakozunk rajta. Alapjában véve itt
a régi és az új harcáról van
szó, amelynek sokszor kegyetlen fejezetei vannak. De mennyire
kényelmes dolog
ezt a küzdelmet sok évvel később, utólag
és páholyból nézni végig!
Mozart korában
járunk,
a történet 1781 és 1791 között
játszódik. A fiatal zeneszerző Bécsbe
érkezik,
és helyet kér magának az udvari zenészek
között. Számára nyilvánvaló, hogy
ő a
legkülönb és a legtehetségesebb. De vannak
vetélytársai, és vannak a fő
megmondó emberek, akik eldöntik, ki tehetséges, ki
nem, ki kaphat állást az
udvarban, és ki lehet egy-egy hercegnő zenei oktatója. A
korszak sok-sok
muzsikusa [egyáltalán: művésze] közül ki
lesz az, akinek alkotása maradandó,
örökérvényű, és még
évszázadok múlva is fennmarad, azt senki nem
tudná
megmondani. És ez minden korra igaz. A velünk együtt
élő és múló IDŐ lesz majd
az, ami eldönti hosszú távon, ki marad fenn a
rostán, és ki esik ki a lukakon.
Salieri csak Shaffer darabjában (no meg Puskinéban)
ármánykodik Mozart ellen,
valójában nem gyűlölte
vetélytársát, nem is érzékelte, hogy
ő, aki sikeres
saját korában, hamarosan kimegy a divatból,
és a kevéssé sikeres Mozart - aki
még peches is - ismeretlenül hal meg, majd ő lesz a
jövő zseninek kikiáltott,
korok fölé emelkedő, utolérhetetlen zeneszerzője.
A kortársak sem
tudták
ezt, Bonno karmester (Dengyel Iván),
von Strack császári kamarás (Karácsonyi
Zoltán), van Swieten báró (Telekes
Péter), esetleg Gluck zeneszerző, vagy II. József
császár (Wunderlich József)
éppúgy tájékozatlanok
voltak e téren, ők csinálták az udvari protokollt,
hivatalnokok voltak,
középszerűek, igen. Salierit (Ötvös
András) pedig ünnepelték, sok
tanítvánnyal bírt, gazdag volt és
megelégedett. Az ő szemükben Mozart (ifj. Vidnyánszky Attila) csak egy muzsikus
volt a többi közt, inkább csodagyerek
múltját emlegették, mintsem
zseniségére
figyeltek volna.
Az Amadeus pesti
színházi előadása a Mozart
történetet megfejeli egy infantilis, másfelől
tiszteletlen magatartással, azt
sugallva, hogy egy zseni esetében mindez magától
értetődő, akinek nem tetszik,
vessen magára. Hegedűs D. Géza rendezésében
Mozart infantilizmusa a szokásosnál
fokozottabb mértékben jelenik meg, Salieri
ármánykodása nem démoni, hanem vérre
menő emberi, sőt művészi irigységben ölt testet. II.
József császár okos,
szellemes és emberséges uralkodó lett, míg
az eddig látott József
császár-figurák ostobák, maradiak és
felettébb értetlenek voltak. Constanze (Szilágyi
Csenge) a feleség szerepében
itt nem buta liba, hanem együttérző házastárs.
Az imitt-amott
átigazított vagy átértelmezett
színdarab díszlete sem mindennapi. Pater
Sparrow díszlete számos aranyszínű
függönnyel rendezi be a színpadot, amelyeket
szükség szerint húznak szét, vagy
szűkítik vele a teret, sőt, a Requiem
megrendelőjének arany maszkját is a függönnyel
oldják meg. A zongora itt több
mint díszlet, a fináléban főszereplő lesz, van
még egy guruló fotel,
kabinetasztal, kellékként József hegedűje (!), sok
kotta és bonbon. Pintér Anina jelmezei
drága bársonyból,
brokátból, selyemből készültek, épp
Mozart jelmeze különc: lilás-bordó
nadrág,
mellény, rózsaszín ing nőies
kézelő-fodorral. Parókája csenevész,
később ezt is
leveszi, hajhálóval, majd saját kócos
hajával van jelen. A zenei bejátszások
általában jók lennének (zene: Mester
Dávid), a finálé esetében azonban
még akkor is a Don Giovanniból
a
Komtúr-áriát játsszák, amikor
már a Requiemet
kellene. Elmarad az utolsó Mozart-mű
befejezetlenségének katarzisa, mivel a
rendezés azt sugallja, halálának az oka, hogy nem
tudta időre teljesíteni a
halotti mise megírását, és beleőrült.
Ami egyik oldalon
kimaradt az Amadeusból, egyéb
tartalmakkal pótlódott, mint a talán túl
gyakorinak mondható néhány
férfi-szereplő fejének női rokokó szoknyák
alá való bebújása. Úgy tűnik, ilyen
és ehhez hasonló erotikus mozzanatok nélkül
már meg se próbálnak a rendezők
színházat csinálni.
Az előadás
legnagyobb
meglepetése a fiatalos és feltűnően értelmes II.
Józsefet játszó Wunderlich
József. Ő maga is muzsikus, szerepében nincs egyetlen
rossz mondat sem, mert
ami volt, a dramaturgia kihagyta (Hársing
Hilda). Ötvös András jó
választás volt a bosszúéhes Salieri
szerepében.
Fiatal és energikus, míg a korábbi Salieriket
idősebb színészek játszották. A
nagyon tehetséges ifj. Vidnyánszky Attila ebben a
szerepben kis csalódást
okozott, amiről nem tehet, hiszen egy rendezői
elképzelést teljesít: túl sokat
bohóckodik, talán a zongorát sem kéne a
hátára venni, kezeket csókolni
szakmányban. Lehet, ő maga sem érti, miért kell
ilyennek lennie a nagy
Mozartnak…
Koreográfus: Bodor Johanna, világítás: Hlinka Móni, rendezőasszisztens: Szládek
Kata.
Bemutató: 2023.
november 25.
Megtekintett
előadás: 2023. december 5.
Budapest, 2023. december
7.
Megjelent a Kláris
24/3. számában
Földesdy
Gabriella
