Az 1973-ban
keletkezett Peter
Schaffer-színdarab
műfaja a pszichodrámához áll közel.
Keletkezésekor általában a hanyatló nyugati
világ, az istentelen, kiüresedett, elkényeztetett
fiatalság tragédiájaként – de
még kirívó esetként –
aposztrofálták a kritikusok. Az eltelt ötven
év azt
mutatja, ha nem is a lovak szemét kiszúró
pszichopata kamaszok sokasodtak meg,
de ennél rosszabb tendencia uralkodott el: a frusztrált
kamasz fiúk apjuk
fegyverével saját iskolájukban lőnek agyon
válogatás nélkül diákokat,
tanárokat, végül magukat is. Hogy a két
dolognak nincs köze egymáshoz? Mintha
lenne.
A magyar
közönség számára
az 1980-as magyar bemutató a Pesti Színházban
(Gálffi László, Darvas Iván, rend.:
Kapás Dezső) revelációként
hatott, a történetnek volt valami varázslatos, az
érzékeket felkavaró,
különleges pikantériája, szokatlan volt
és felettébb izgalmas. Az évek során
számos színház többféle
rendezésben játszotta az Equust, és már egyre
kevésbé volt érdekes Alan Strang esete a lovakkal,
szüleivel, Jill-lel az
istállóban. Mert mi is a lovak szemének
kiszúrása egy tizenéves fiú
gépfegyveres tömegmészárlásához
képest? Amikor tízen, húszan is meghalnak, mert
éppen rosszkor rossz helyen voltak. Vagyis kissé kopik a
történet, ám egy fergeteges
rendezés még feldobhatja az előadást a
mennyekbe…
Hargitai Iván rendezése a
József Attila Színházban egy teljesen új,
szokatlan térbe helyezi az eseményeket, szereplőket. A
nagyszínpad fogadja be a
kamara előadás nézőit, és a játék
helyszíneit felerészben. A nézőtéren
játszik
ütőhangszereken Irmalós Gábor
zenész,
itt van Alan betegszobája, illetve a színészek a
nézőtérről lépnek be a játszó
térbe, közben itt várakoznak. A nézők a
színpad legszélső körén foglalnak
helyet, de van egy csoport, ők a forgószínpad
szélén ülnek, időnként együtt
fordulnak 90 vagy 180 fokot, ahogy a jelenet megkívánja. Magyarósi Éva díszlete
testközelbe hozza a nézőket a szereplőkkel,
karnyújtásnyira jönnek-mennek a
színészek, a hangerő néha óriásira
nő, a
főszereplők ordítása vegyül a dob- és
cintányér erőteljes hangzásával.
Már a darab
kezdete
előtt meglepődünk. Martin Dysart pszichiáter (Fila
Balázs) a földön fekszik egy pokrócon,
orrán piros bohócgömb
díszeleg. Hester Solomon (Szabó Emília) bírónő érkezik
hozzá, hogy Alant (Fekete Gábor) a
gondjaira bízza. A
jó hírű, lelkiismeretes orvos-pszichológus
valóban minden tudását, tapintatát
felhasználva próbál a mentálisan teljesen
kimerült, alig megközelíthető fiún
segíteni. Lassan felgöngyölíti a
történteket, többször is beszél a
szülőkkel (Zöld Csaba, Fehér Anna), a
bírónővel (Szabó Emília),
Jill-lel (Kónya Merlin Renáta), az
istállótulajdonossal (Újvári
Zoltán)
és persze Alannel, aki nem beszél, majd
árulkodó mondatokat mond, amikor
kitárulkozik kérdezőjének, azután egyszerre
csak elementáris erővel tombol.
Olyan, mint egy elszabadult gőzmozdony, tör, zúz,
őrjöng, félő, hogy
belepusztul titkának egy másik emberrel való
megosztásába.
Mi is van e
mögött?
Alan az író szerint szüleinek áldozata.
Állandó félelemben él, mert nem tud
megfelelni
sem durvalelkű apjának, sem bigott vallásos
anyjának, kallódik, nem találja
helyét a világban, csak a lovak szeretete élteti,
akiket saját istenévé tesz. A
„lóistennel” való kapcsolat akkor siklik ki,
amikor az istállóban történt első
szerelmi együttlét kudarcba fullad. A kudarcot csak ő
éli meg, Jill számára nem
meglepetés, hanem mindennapos dolog. A lány a jelenet
után ki is lép a
történetből.
Alan esete inkább
látványos, mint súlyos.
Bírósági ítélet vár
rá, ezért került egyáltalán
pszichiáterhez. De nem ő az egyedüli kóros eset, ami
gyógyításra szorul, hiszen
a körülötte lévők mind küzdenek
társkapcsolati problémákkal, magánnyal,
szeretetéhséggel. Szülei már régen
eltávolodtak egymástól, és egymást
hibáztatják fiuk szerencsétlen
sorsáért, a fiút kezelő Dysart doktor pedig
képtelen megoldani saját elhibázott
házasságának zsákutcáját.
Még talányosabb
Hesthernek, a bírónőnek az esete, nála ki sem
derül, miért boldogtalan. Mintha
vonzódna az orvoshoz, de nem meri bevallani neki, fél a
kudarctól, inkább
hallgat.
Az Equus
története kis körben képezi le a
nyugati polgári társadalom kiégett,
mentálisan már gyógyíthatatlan,
lényegében
életképtelenné vált egyedeit. Ötven
éve kuriózumnak láttuk mindezt, ma már
kötelezően felismerjük a jelenséget.
A mostani rendezés
a
hat lónak is komoly szerepet ad, őket táncosok
jelenítik meg sajátos öltözetben
(tervező: Papp Janó), sörénnyel
és
testfestés segítségével. A táncosok (Kékesi
Diána, Veres Dóra, Vianello
Julia, Czakó Gábor, Horváth Ádám,
Jakab Roland) a lovak jellegzetes mozdulatait, hangjait
kiválóan megidéző
beleéléssel játszanak (koreográfus: Horváth Ádám). A
háttérvetítés a lovak
életével kapcsolatos bejátszások sorozata,
köztük többször is feltűnik Huszárik
Zoltán Elégia c.
kisfilmjének több jelenete, amely a lovak brutális
leölését mutatja a vágóhídon. A
bejátszások még megrendítőbbé teszik
a
pszichodráma történetét.
Fekete Gábor olyan
elképesztő energiával játssza Alan szomorú
vesszőfutását, mintha az életét
tette volna fel erre az alakításra.
Nézőként attól félünk, kimerül,
és nem tud
felkelni a padlóról. Fila Balázs szangvinikus
intelligenciával alakítja a
boldogtalan orvost, Zöld Csaba hiteles apát, Fehér
Anna elgyötört anyát hoz
színre. Szabó Emília
bírónőként energikus figura, nyitva hagyja, mi
rejlik külseje,
impozáns fellépése mögött. Kónya
Merlin Renáta, Újvári Zoltán, Molnár
Zsuzsanna (ápolónő) jól
egészítik
ki a főbb szereplőket, Lukács Dániel
(lovas, Vasgyúró) kis szerepét is magas szinten
teljesíti.
Fordító: Göncz Árpád, dramaturg: Szokolai
Brigitta, zenei vezető: Kéménczy Antal,
rendezőasszisztens: Németh Dóra, Jámpa Krisztina.
Bemutató
előadás: 2023. október 6.
Megtekintett
előadás: 2023. október 16.
Budapest, 2023.
október 18.
Megjelent a
Kláris 24/2.
számában.
Földesdy
Gabriella
