Nemzeti
drámánk (Madách Imre: Az
ember tragédiája) 163 éve készült
el, könyvdráma volt sokáig,
majd 140 éve megszületett az első színpadi
változata, amely azóta nemcsak
itthon hódít színházról
színházra, de bekerült a
világszínház körforgásába,
ismerik, elismerik, és – időnként –
játsszák. Több mint negyven nyelvre
fordították, efféle akadály nincs.
Vajon Madách
költői
szövegét, amelynek megértése ma sem
ütközik akadályokba, le kell-e fordítani
prózai szövegre? Mit nyer a Tragédia
eszmeisége azzal, hogy szimbólumai, veretes mondatai
hétköznapi nyelven jutnak
el olvasójához? Joggal mondhatjuk, semmit, sőt,
veszít értékeiből. De más, ha
csak olvasunk valamit, és más, ha színpadon
látjuk, halljuk.
Márpedig a KATONA
néha
Madáchból, máskor a prózává
írt Nádasdy Ádám szövegéből
indult ki, amikor EMBTRAG címen egy mai,
modern világunkat
idéző színpadi válogatást mutat be a Tragédiából.
Alcíme: Keressétek az
Urat, amíg
megtalálható! Ez egyben
kulcsmondata is lesz az előadásnak. Székely
Kriszta rendezésének lényege,
hogy „nemzeti drámánkat kortárs szövegként olvasva”
változtat
meg sorrendet, cselekményt, szöveget (dramaturg: Szabó-Székely Ármin), s veti fel
ugyanazt a néhány kérdést,
amelyeket az eredeti műben Madách is (Mi
végre a teremtés? Mi a célja, értelme
a létnek? Mit rejt a jövő?), de megnyugtató
válaszokat most sem kapunk.
Persze azért, mert nincsenek ilyenek.
A
színpadkép egy
élelmiszeráruház óriás
hűtőszekrény sorfala, a polcokon négyféle
tartós tej
sorakozik óriási mennyiségben, két helyen
viszont gyönyörű piros almák
virítanak. A szereplők mai ruházatban intenzíven
szántanak végig a színpadon,
látszólag cél nélkül vonulnak,
egymásnak adva a fém kocsikat (díszlet, jelmez: Izsák Lili), ők valójában mi
vagyunk, a
vásárlás „istenét”
szolgálva járunk mai világunkban. Szirtes
Ági Úrként szelíd, és egyre csak
hátrál Luciferrel (Pálmai Anna)
szemben. Éva (Mentes Júlia) és
Ádám (Lengyel Benjámin)
gyanútlanok, majd az
egybeolvasztott Egyiptom-Athén-Róma színben
sokszor élik meg a csalódást. Harc
és mindig harc, sok esetben a tettlegességig.
A második
rész
Bizáncot idéző része a vallási
anomáliák kigúnyolására
összpontosít (homousion-homoiusion), hogy a
továbbiakban a tudomány és házasság
problémáira laptop és bulizás közben
ismerhessünk rá (Elek Ferenc és Rezes Judit). A szöveg éppen ebben a
középső részben szakad el legjobban mind
Madáchtól, mind Nádasdytól, és zuhan
bele
elidegenedő világunk zűrös, zajos forgatagába. A
harmadik rész az életszerűtlen
falanszter, a földtől elszakadó majd visszahulló űr
és a horrorisztikus eszkimó
színekkel zárul (Bezerédi Zoltán
és
Rezes Judit), majd rövidített
útbaigazítás után az emberpár első
gyermekét
várva elindul a jövő felé. Az utolsó
jelenetre mintha visszatértünk volna
Madáchhoz.
A tartalmi
hiányosságokat tekintve
megállapítható, hogy nem a történeti
keretbe ágyazás
áll az előadás középpontjában, hanem
az életkor. Ezért játssza Ádámot
három
különböző korú színész, ugyan
Évát csak kettő, így a hangsúly
automatikusan
átterelődik fiatalság – tevékeny
kor –
ötven pluszos szakaszokra. Az előadás Ádámja
lázongó-hőzöngő meggondolatlan
egyénisége a tudós felelősségébe
torkollik, amelyet kompromisszumok miatt ad
fel, közben a házassága is kudarcos. Az idősödő
Ádámot itt a tétovaság,
cselekvésképtelenség, zavartság jellemzi.
Időnként nevetséges.
Az idő és az
életkor
változását jól mutatja a színpadot
körülvevő hűtőszekrények sorának
berendezése. Míg az első részben tele van
tejpalackokkal, almával, a másodikban
lecsökken felére az állomány, a
címkék többsége is eltűnik, majd a
harmadikban
üresek a hűtőpolcok. Az édenkert gazdag
vegetációja terméketlen sivataggá
vált,
a bőségből ínség lett, és így hal el
az ember vágya, élettel teli energiája
öregségére, sivár, üres
„pult” lesz belőle.
Székely Kriszta
rendezői felvezetésként megfogalmazza, hogy
Madách-Nádasdy szövege alapműként
nagyon jól jött egy új előadáshoz, de a
közben felmerült asszociációkat át
kellett keretezni. A régi nyelvet maivá tenni, a
történelmi problémákat a 21.
század nyelvére és
életmódjára szabni, mert csak így lesz
korszerű. Vagyis az
ötlet Madáché, a nyelv részben
Nádasdyé, ám a történet, a
figurák saját
találmány, és minden részlettel úgy
bánhatunk, ahogy akarunk. Így lesz az Úr
egy joggingba öltözött idősebb hölgy, és
Lucifer egy fiatal farmernadrágos nő,
aki még vonzó is, beáll a bulizós,
csoportosan szexelők közé. Keressük az
Urat ugyan, de csak
Lucifert találjuk meg. Az EMBTRAG mozaikszóként
jelzi az átdolgozás felemás,
csonka voltát, és ehhez jön a rendező-dramaturg
akarata, hogy saját
elképzeléseit erővel beépítse egy
régebbi, híres, mindenki által ismert mű
szövetébe.
A madáchi
építmény 160
év után már csak ebben az
átalakításban érthető a fiatalság
számára, benne az
Úr legfeljebb némi zavaró tényező,
és ha egyáltalán létezik, most megtudhatja,
hogy a teremtés kezdetén nagyon elszúrt valamit.
Teremtménye selejtes, pusztít,
öl, felszámolja saját élőhelyét.
Gúny tárgya lehet legfeljebb, bírálat
érheti,
dicséret semmiképp. Egyébként is olyan,
mint mi.
Mindezzel együtt a
végén hiányzik valami
égbekiáltó szörnyűség
befejezésként. De az nincs. Simán,
mosolyogva veszi tudomásul a párocska, hogy gyerekük
lesz, passz. Lucifer
durcás, nem szól semmit, almáját leteszi a
platnira, hisz kezdődik elölről
minden. Vége.
A színészek
láthatóan
élvezik a testhezálló szerepeket. A jó
alakítások közül kiemelkedik Elek Ferenc
Kepler helyett hozott környezetvédő mérnöke,
képes volt eljátszani az aggódó,
dilemmázó tudóst, illetve annak
karikatúráját. Most is érvényes az,
hogy
esetében piknikus alkata nem hátrány, hanem előny
a játékában. Pálmai Anna szép
artikulált beszédével és intelligens
lényével jól hozta Lucifer reményeit
és
csalódásait.
Zene:
Csizmás András, Fodor Tamás,
koreográfia: Vadas
Zsófia Tamara, videó: Török
Marcell, fény: Juhász András,
Pető Gergő, asszisztens: Tiwald
György.
Bemutató: 2023.
október 8.
Megtekintett
előadás: 2023. október 6.
Budapest, 2023.
október 9.
Földesdy Gabriella
