Amikor
mi, nézők, meglátjuk a játékteret,
rögtön Madách: Az ember
tragédiájából az utolsó előtti
szín (XIV.) ötlik eszünkbe,
a kietlen havas táj. Az utolsó kép az
emberiség történetéből, a jövője, az
elveszettség, az emberi világ vége.
Ebben
a darabban (írója Jevgenyij Griskovec)
nem az emberiség utolsó napjairól van szó,
hanem az egyes ember kilátástalan
helyzetéről, jogfosztottságáról. Egy olyan
helyzetről, amikor az egyén már nem
hozhat saját életéről megfelelő
döntést, mert már a rávonatkozó
döntések
megszülettek valahol máshol, akár tetszik,
akár nem.
Éppen
a mások által kialakított
körülmények kényszere miatt Beckett Godotra
várva című abszurdjával érezhetünk
még rokonságot.
Két
katona (Béres Bence, Lengyel Benjamin)
érkezik egy robbanó szerkezettel, sítalpon, a nagy
orosz hómezőre. Van
parancsuk, hogy itt várjanak a továbbiakra. Egy biztos,
hogy ezt a szerkezetet
majd használni kell, de addig óvatosan kell vele
bánni. A parancs viszonylagos
nyugalmat ad az első időben. Majd várakozni fognak. Ezt teszik,
csakhogy
felmerülnek problémák, például, hogy
mit kell majd felrobbantani, és a
parancsnak nincs időbeli korlátja, vagyis nem lehet tudni, hogy
meddig kell
várni a parancsra. Hideg van, sőt nagyon hideg. A
várakozást ez nehezíti.
Beszélgethetnének, meg is próbálják.
Felmerülnek irodalmi emlékek, a kötelező
olvasmányok, regények, például Gogol Tarasz
Bulbája és más konkrét
példák. Visszaemlékeznek az iskolájukra, de
el-elhalkul
a beszélgetés a nagy hideg miatt, a hideg
érzése megakasztja a
gondolatmenetüket. Lassan nő a félelmük a
megfagyástól, valamint attól, hogy
egyre inkább biztosnak érzik, tudják, hogy nincs
lehetőségük változtatni a
helyzetükön. Nem ismerik az esetük
körülményeit és következményeit,
nem tudják,
hogy valóban mennyit kell várniuk a parancsra, és
hogy az hogyan fog hangzani.
Talán megfeledkeztek róluk, vagy esetleg olyan
irányt vett az esemény, hogy
nincs rájuk már szükség?
Tehetetlenségükben egyre inkább a mesevilágba
csúsznak
át, a régi Hópelyhecske c. orosz
népmese világába. Hópelyhecske (Tóth
Zsófia) meg is jelenik nekik, és már
együtt, hárman töltik az időt, és
persze a megoldás már nem is foglalkoztatja őket.
Különleges
a díszlet és a jelmezek teljes egybeolvadása. Kálmán Eszter és a
Képzőművészeti Egyetem látványtervező
hallgatói
(Király Betti, Jákóhalmi Zsófi,
Kovács
Aliz) elképzelése vált valóra a
színpadon. Minden, ami a színpadon van, az
hó, tehát fehér, csak a robbanó szerkezet
piros. A harmonikus egységnek
tartalmi jelentősége van a darab mondanivalója
szempontjából. A környezet
beszívja, magába olvasztja azt, aki nem képes maga
megteremteni és irányítani a
tevékenységét. Fontos szerepe van a zenének
(Hunyadi Máté) és a
fényeknek (Balázs
Krisztián), különösen a darab második
felében, amikor a mese jelentősége
egyre fontosabbá válik.
A
darab a múlt század kilencvenes éveiben
született, és semmit sem veszített az
időszerűségéből (sajnos). Fordította Tompa
Andrea, a rendező Dankó
István.
Bemutató:
2022.
október 13.
Budapest,
2022.november 12.
Tóth Attiláné
