Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

WINTERREISE (TÉLI UTAZÁS)

Örkény Stúdió

Franz Schubert dalciklusa a romantikát szerető zenerajongók egyik kedvenc csemegéje. Mindeddig koncertműsor fő attrakciója, aktív része volt. Egészen a legutóbbi időkig a közélet nem szólt Schubert versciklusáról. Az utóbbi egy évben feltűnt a ciklus utolsó dala (A kíntornás) több, ismert rádióműsor aláfestő zenéjeként. És most, önálló színházi előadást alkot, műfajilag a „zenés monológ” kategóriába sorolta a színház. Nem énekesi, hanem színészi produkció lett belőle.

Mit is látunk, hallunk a Stúdió enyhén emelkedő nézőterén ülve? Sivár szoba, benne két matrac, néhány papírdoboz, a falnál hűtőszekrény. A külvilágra egyetlen kisméretű dupla ablak néz, ám ez nem kitekintésre szolgál, egy mozdulatlan [kitömött varjú?] árválkodik mögötte. A szobában egy tréningruhás, szőke hajú, piknikus fiatalember (Borsi-Balogh Máté) láthatólag nem találja a helyét. Fel-alá járkál, dobálja magát, dühös, időnként kinyitja a hűtőt, s kivesz valamit, belekóstol valami konzervbe, de inkább iszik: üdítőt, sört, de legtöbbször vizet. Azután énekel, sorban elénekli mind a huszonnégy dalt a Winterreiséből. Minden dalt más pózban ad elő, mindhez külön koreográfia társul, felhasználva a matracot, párnát, takarót, egy könyvet, a dobozokat. A testhelyzet is állandóan változik, különféle alakzatokat vesz fel. A dalok közti szünetekben érezzük a fiatalemberben lévő feszültség növekedését, amely az utolsó dal esetében képes áttörni a falat, s kitörni a zártságból.

Borsi-Balogh Máté végigénekeli a ciklust zongorakísérettel, a zongoristát nem látjuk (Kákonyi Árpád), őt csak az utolsó jelenetben ismerjük meg. Jó hangja van, azt mondanám, hogy egy kórusban éneklő hangjánál erőteljesebb és kifejezőbb. A másfél órás produkció azért a hangszálakat is megviseli, néha érződik a fáradtság a hangon, mintha szeretne kitörni az őt megkötő zenei hámból, a kottában leírt hangsorok rendjéből. De ez sem zavaró, merthogy a fiatalember éppen ezen dolgozik. Valami komoly méltánytalanság történt vele, csak találgathatunk ez ügyben: kedvese elhagyta, igaztalanul megbántották, hirtelen rátört a magányosság érzése, felmondtak a munkahelyén, nem tud mit kezdeni magával, próbálja lekötni felszabaduló energiáit.

Tarnóczi Jakab rendező és a látványtervező Devich Botond tulajdonképpen egy mai viszonyokra írt koreográfiát hozott létre a Wilhelm Müller verseire írt Schubert dalokhoz. Közel kétszáz évnyi különbség választja el a dalokat (az 1820-as évek második felében keletkeztek, Schubert életében csak a fele került bemutatásra, viszont halálakor, 1828 novemberére már összeállt a ciklus), amelyek a maga korában nem arattak osztatlan sikert talán túlzott szomorúságuk, letargikus felhangjuk miatt. Schubert Müller versein keresztül saját lelki fájdalmát írta bele a dalokba, ekkor harmincegy éves volt, sikertelen, vérbajos, és közeledett a véghez, amivel ő is tisztában volt. Így a Winterreise a szerző sorstragédiáját képezi le pontról pontra. A hideget, a magányt, a közeledő halált, a kegyetlen mellőztetés érzését. A biedermeier közönségnek akkoriban csak A hársfa c. dal tetszett, Schubert halála után évekkel divatossá vált még belőle néhány dal, pl. a Jó éjszakát, A posta, A varjú, A kíntornás, ezeket kiragadták az énekesek, és ciklus nélkül is énekelték.

A ciklus huszonnégy dala szerves egészet alkot, egy kilátástalan életsors szólal meg benne, a szerelemről való lemondás, a meleg családi idill hiánya, a kényszerű egyedüllét összekapcsolódik az évszak zord időjárásával, a Megfagyott könnyek a Vízáradattal, A viharos reggellel. Főhősünk sorsa majd össze fog érni az ablakban álló, már megfagyott, de mindenesetre mozdulatlan madáréval, valamikor. Az előadás a dalokban elrejtett csalódáshoz, halálvágyhoz egyfajta plusz tartalommal akart hozzájárulni, a légüres teret, amelyben a zene elhangzik, élettel megtölteni, és kevésbé tragikus befejezést találni hozzá. A zenés színházi kísérlet működni látszik, az előadás teltházzal megy, a közönség néma csendben üli végig a másfél órát, senki nem megy ki közben, mozdulatlanul hallgatja végig a produkciót.

A dalok magyar szövegét feliratban olvashatjuk menet közben, a fordító (Gádor Ágnes) neve azonban sehol sem szerepel. A neten keresve tudtam beazonosítani a fordítót, ott „nyersfordítás” megjelölés van feltüntetve a neve mellett. Az utolsó dal (Der Leiermann) a „nyersfordító” változatában  A tekerőlantos címet kapta, holott korábban mindenhol a német-magyar szótárban is megjelölt A kíntornás magyar megfelelő alatt szerepelt, és így is terjedt el a zenei köztudatban. Vajon a tekerőlant és a kíntorna ugyanaz a hangszer lenne? Természetesen, nem. Egy közös vonásuk van, ez maga a tekerő mozdulat, amely által „előjön” a zene. A kíntorna egy forgatóval felszerelt zárt szekrény, mely a zongorához hasonló billentyűzetre van alapítva, a kalapácsütéseket a henger közvetíti, míg a tekerőlant vonós hangszer, összes húrját egy begyantázott fakorong forgatásával hozza rezgésbe a játékos, miközben a billentyűzeten játssza a dallamot. Jellegzetes hangzását az állandóan megszólaló kísérőhúrok, burdonhúrok adják.

Énektanár: Murányi Márta (m. v.), zenei vezető: Kákonyi Árpád, hang: Baranyai Illés, a rendező munkatársa: Dávid Áron.

Bemutató: 2021. október 29.

Megtekintett előadás: 2021. november 7.

Budapest, 2021. november 9.

                              

          

Földesdy Gabriella

 

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©