Erdman 1900-ban
született és 1928-ban megírta Az öngyilkos című
darabját. Mint fiatal,
művészetek iránt érdeklődő, tisztelte Gogol
szatirikus drámáinak stílusát, majd
az abszurd írások felé fordult. A
színházak többször
megpróbálták előadni a
darabját, de ha nem a központi cenzúra, akkor a
helyi szervek nem
engedélyezték, pedig abban az időben több
kísérletező, sőt abszurd színház
működött Moszkvában. Egyszer még ki is
tiltották Moszkvából Erdmant, de
kérvényezte, és egy kis városba tudott
áttelepülni, ahol szintén a színházban
keresett és talált munkát. 1970-ben halt meg,
és a nyolcvanas években mutatták
be a darabját.
Az öngyilkos szatíra,
tele abszurd elemekkel. Podszekalnyikov (Kardos Róbert) és
felesége, Maria
(Bakonyi Csilla) Moszkva
nem hisz a könnyeknek című filmből és több
regényből is jól ismert moszkvai stílusú
társbérletben laknak. A díszlettervező
(Horesnyi Balázs)
szemléletesen ábrázolta a viszonyokat, a
közös folyosóról
nyíló közös WC-t, a többi ajtót. Az
egyik mögött lakott Kalábuskin (Crespo Rodrigo)
több céllövölde tulajdonosa, az ügyeskedő,
mindenből hasznot szerző, a
szervezkedés gyors és zseniális
megvalósítója a barátnőjével,
Margaritával (Danis
Lídia), aki vendéglős a vidámparkban,
és féltékeny. Itt
lakik Olga (Pálfi Kata),
az egészségügyi dolgozó,
ápolónő a maga naiv
jólelkűségével, és persze Podszekalnyikov
anyósa, Szerafima (Tóth
Rita) is. A
díszlettervező forgószínpadot tervezett, hogy
jól megfigyelhessük a
körülményeket, ugyanis az emberek
életére ez nagy hatással van. Egy valamikori
elegáns lakásban (az ajtók mutatják a
múltat) a közben lepusztult falak között
az emberek is reménytelenül tönkrementek. Az ilyen
körülmények között létező
emberek élete adja a darab egyik abszurditás felé
hajló jellegét. Nézzük a
lehullott vakolatot újságpapírokkal
eltakaró falakat, az abroszt
újságpapírokkal pótló asztalok
mellet mulatozó társaságot, és azt kell
mondanunk: ez már lehetetlen, ilyen nincs, de tudjuk, hogy volt.
Podszekalnyikov
munkanélküli már több hónapja, és
ez őt egyre jobban zavarja (azt is tudjuk,
hogy abban az időben a munkanélküliség fogalma nem
létezett a Szovjetunióban –
munkája, akármilyen, de mindenkinek volt). Mivel nem
talált munkát, feleslegessé
vált, elhatározta egy, a feleségével
anyagiak miatt lezajlott veszekedés után,
hogy öngyilkos lesz. A társbérletben nem terjednek a
hírek, hanem szállnak, és
mindenki megtudta azt is, hogy a búcsúlevelében
azt írja majd, hogy a halála
miatt ne vádoljanak senkit. Különböző
társadalmi rétegek képviselői jelennek
meg a lakásban, és úgy vélik, hogy csak
úgy, semmiért nem érdemes meghalni, ha
már öngyilkos akar lenni, vállalja fel az ő
bánatukat, az elégedetlenségüket,
ezek hirdetésével menjen a halálba. Goloscsapov (Honti György) az
értelmiség,
Jelpigyij atya a háttérbe szorított egyház
nevében, Pugacsov (Megyeri
Zoltán) a
kiskereskedők nevében, Kleopatra (Majos Melinda) a romantika, Raisza (Szabó
Emilia) a nem romantikusok érdekeit szeretné, ha
az öngyilkos jelölt öngyilkosságával
képviselné. Kalábuskin, az ügyes szervező
vezetésével meg is egyeznek, mindenki
kész némi anyagi áldozatra is, amivel a
temetést és a búcsúvacsorát majd
fedezik, fő, hogy az ő kívánságai is
megfogalmazódjanak a búcsúlevélben. A
különböző társadalmi csoportok, sőt eszmék
képviselőinek megjelenése és
alkudozása az életért a halál
árnyékában, ennél szatirikusabb, abszurdabb
szituációt nehéz elképzelni.
Ráadásul
ezt egyszerre érvényesíti Erdman, szatirikus a
szöveg, amivel a század elejei
szovjet viszonyokat jellemzi, és abszurd a
szituáció maga.
Meg kell
említeni a jelmeztervező (Kárpáti
Enikő) munkáját is. A darab önmagában
is
abszurd, a jelmezeknek ezt kellett kiszolgálni, és nem
fokozni az abszurditást,
a játéknak nincs arra felhatalmazása, hogy
túllihegje a szerzőt. Kárpáti Enikő
jelmezei pontosan megfeleltek a kornak színeikkel,
esetlenségeikkel. Ha jelezni
akarta a tömegből való kiválását egyik
másik szereplőnek, azt remekül oldotta
meg.
A
színészek
a rendező (Guelmino Sándor)
és a dramaturg (Zöldi
Gergely) vezetésével igazi
színházat játszottak, Erdman darabjával, a
korral és az emberi ostobasággal
akarták megismertetni a nézőket, és ez
sikerült.
Budapest,
2020. december 15.
Megjelent a Kláris 21/3. számában
Tóth Attiláné
