Sokan
próbálták megfejteni a
legnagyobb magyar színésznő különleges
egyéniségét, érdes
lelkivilágát,
színészetének tragikai mélységeit,
hol sikeresen, hol felemás módon. Számos
életrajz magyarázza szerepeit, őt magát, ehhez
Jászai Mari maga is sok írásos
művel, vallomással járul hozzá. Ahogy ez most, Menszátor
Héresz Attila
(rendező, előadó) produkciójában is elhangzik, a
színésznő mindig kimondta, amit
gondolt, sokakat megbántott, ún. megosztó
személyiség volt, ezért kevés igazi
barát állt mellette.
A
monodrámát Sediánszky Nóra
írta Jászai visszaemlékezései és
egyéb dokumentumok alapján, amelyben sorra
felbukkannak a színésznő életének fenyegető
életrajzi eseményei, mint az apai
szigor, a fiatalkori megerőszakolás, a méltatlan
férjhez menés, a kollégák
irigysége, harc az igazgatókkal, végül a
magára maradás nyűge, kényszere.
A
monodráma legeredetibb része a
játéktér egyedi kialakítása
(tervező: Paseczki Zsolt), amely az üres
színpadtér közepére egy
összefirkált furnér ajtót helyez,
középen egy női alak
kivágattal. Ez felfogható síremléknek,
szobornak, halotti maszknak, mindenképp
groteszk megjelenési forma. Erre a nyílásra
applikálták rá Jászai jelmezét, egy
fekete tüllruhát, hosszú fekete hajat, a fej
nyílásában helyezkedik el a
monodráma előadója, Menszátor Héresz
Attila, és fekete kesztyűs kezét is
kidugja, így nemcsak az arcmimikával, de a kezével
is tud játszani. A görgőkre
szerelt ajtó odaszegezi az előadót, ám a
statikusságot egy idő után feloldja a
színésznő dühe, az ajtó megmozdul, és
többször a padlóhoz csapódik. Később
Jászai megtestesítője végleg elhagyja
„börtönét”, oldalról nyúl be
a nyílásba,
majd előtte mondja el utolsó mondatait.
Jászai
Mari elsősorban önmagához
beszél, önmagával vitatkozik. Mindig
fellebbezhetetlen módon nyilatkozik,
semmiben nem tűr ellentmondást. Már
életében felháborodik azon, ami halála
után
fog történni vele: tiltakozik az ikonná
válás ellen, nem kell neki a róla
elnevezett utca, tér, színház, nem tudni, mit
szólt volna a díjhoz? Már régóta
fiatal színészek első komoly elismerésének
mérföldköve a Jászai Mari-díj.
Így
van a szerelmekkel is, neki nem volt magához méltó
szerelme, aki hozzá méltó
lett volna, az Széchenyi István gróf, naná,
hát ki más? Meglepő vallomása
Jászainak, amikor felsorolja azokat a szerepeit, amelyekben
megbukott, legalább
is ő úgy gondolja, nem volt elég hiteles bennük.
Köztük van Lady Macbeth,
Phaedra és Kleopátra is. Sikerként csak az
Elektrát említi, pedig a több száz
szerepét a legmagasabb színvonalon játszotta el
(Medea, Tereza mama, I.
Erzsébet, Stuart Mária, Éva, Baradlayné,
Antigoné, Bozóti Márta stb.) Kudarcnak
tünteti fel a vígszínházi egy évet,
ahonnan szerinte kidobták [valójában csak
nem tudtak neki megfelelő szerepet adni], hisz nem volt odavaló.
Egykedvűen
meséli el kolozsvári kezdő
színésznőként való szexuális
kiszolgáltatottságát.
A
színészi alakításról hosszasan
lehetne beszélni. A férfi által
színésznőt alakító Menszátor
Héresz Attila nem
szentségtörés, és nem transzvesztita
jelenség. Jászai férfias karakter volt,
kapcsolataiban ő uralkodott, külső megjelenése, karaktere
férfias szilárdságot
mutatott, e tekintetben indokolt, illetve magyarázható a
„nemváltás”. Különös
bájt ad az alakításnak a fokozott arcmimika, a
jellegzetes kézmozgás kifejező
volta, a beszédhanggal való játék. Az
előadás ötven perce képes közelebb hozni
Jászait, a színészfenomént, aki
lekicsinylően beszél arról, hogy nincs zseni
színész, ez a művészmesterség
megfoghatatlan. Sőt, protezsálással is elérhető a
színpadra kerülés, vagyis színésznek
mondhatja magát az is, aki tehetségtelen,
de valakik „oda tették”, és folyamatosan
szerepel. Mindez lehetetlen
szobrásszal, zeneszerzővel, festővel kapcsolatban. A
maximalistát látjuk, aki
állandóan a tükörbe néz, és soha
nincs megelégedve önmagával, valamint az
előadót, aki kellő iróniával szemléli az
ikonná vált hajdani színésznőt, és
saját magát is – Jászai mögé
bújva.
Megtekintett
előadás: 2020. október 30.
Budapest,
2020. november 1.
Megjelent
a KLÁRIS
21/2. számában.
Földesdy Gabriella
