Peter Schaffer angol
írónak örökzöld színdarabja
1979 óta örvendezteti a világ színpadjait, Milos
Forman nyolc
Oscar-díjas filmje még ismertebbé tette a
történetet. Magyarországon számos
fővárosi és vidéki előadást
láthattunk a két 18. századi zeneszerző közti
fiktív viszony hatásos sztorijáról.
Az Amadeus
nem hiteles
tényeken alapuló történet, persze Mozart
és Salieri valóságos személyek, műveik
megírása, bemutatója időben is stimmel, sőt az
üzenet, az eszmei mondanivaló is
remekül megáll a lábán, valahogy mégis
az egész csúszott félre borzasztóan.
Ahhoz, hogy a szerző szenzációt tudjon kelteni, a
közönséget a székhez
láncolja, a figurákat kellett kiforgatnia
önmagukból. Mozart infantilis és
szexmániás zseni lett, aki mocskos szájjal
beszél, amikor nem tetszik neki
valami, hőzöng, szitkozódik, őrjöng, miközben
hiszékeny, naiv, életre képtelen
valaki. Zenéje isteni és halhatatlan, amit saját
kora képtelen volt felfogni,
gáncsolták, furcsállották
újításait, akadályozták mindenben.
Szegényen,
elhagyatottan halt meg, még 36 éves sem volt. Jeltelen
sír, értetlen feleség
maradt utána, na meg a zene! Salieri, a
„mérgező”, irigy középszer mindent
megtesz Mozart kiéheztetésére, miközben
tudja, hogy Mozart a legkiválóbb, az
isteni muzsikus, ő az, akit az Isten szeret, miközben Salierit
megveti.
Nos, ők
lennének a kiforgatott
személyiségek, ez az, ami nem igaz, fikció,
hatáskeltő maszlag. Ők életükben
alig találkoztak, távol tartották magukat
egymástól, mindkettő más módon élt
és
zenélt. Való igaz, hogy Salierinek nagyobb sikerei voltak
életében, mint
Mozartnak, de Mozart sem volt teljesen mellőzött. A
tévesztés ott van, hogy
Schaffer Mozart-figurája sokakban azt a véleményt
alakítja vagy erősíti meg,
hogy minden renitens, impertinens fiatalember zseniként
kezelendő, mert benne
lappang a lángész, s nehogy úgy járjunk,
mint Mozart elöljárói, akik lám, most
bűnhődnek az utókor méltó ítélete
miatt. Rossz hírem van azoknak, akik ezt
hiszik: nem minden deviáns gyerek zseni, a trágár
beszéd és a kihívó magatartás
még nem elég a halhatatlansághoz.
Sajnos, a
József Attila Színház
jelen rendezése ezt a téves vonalat erősíti. Zöldi
Gergely fordítása,
valamint Zsigó Anna és Koltai M. Gábor
szövegváltozata Mozart
mondatait telerakja válogatott
trágárságokkal, alakja minden komolyságot
nélkülöz, tiszteletlen és
botránkoztató. És minden
elöljáró, funkcionárius,
szakember és tekintély korlátolt, maradi,
hülye. Ebben a kategóriában II.
József császár vezet (Chajnóczki
Balázs), egyenesen retardált
szellemiséget mutat.
Koltai M.
Gábor rendező másfelől
számos új ötlettel gyarapítja az eddig
kialakult hagyományt. Pontos az
összjáték a jól sikerült
színpadképben. A színpadi keret egy
penészszínű magas
fal körben, ennek közepén egy lépcsős
dobogó áll, amit tetszés szerint lehet
forgatni, tolni, több funkciós elem, hol színpad,
hol nézőtér. Ezen kívül egy
nyitott klavi-csembaló alkotja még a díszletet,
amelyet teljesen „belaknak” a
színészek (díszlet- és jelmeztervező: Vereckei
Rita). Mozart és
Constanze (Kónya Merlin Renáta) korhű, majd egyre
lepusztultabbá váló
jelmezei anyagi romlásuknak fokozatait fejezik ki, de a
többi jelmez is mutatja
viselője karakterét. Jól működnek a zenei
betétek, a kisebb hangszeres műveket
négy vonós zenész szolgáltatja, míg
a nagyzenekari műveket központilag játsszák
be felvételről (zenei vezető: Dobri Dániel). A
balett is kellő
mennyiségben illeszkedik a cselekményhez
(koreográfus: Blaskó Borbála,
asszisztens: Horváth Ádám),
gördülékeny, ízléses, jól
működik. A zenei
aláfestést megkoronázza a Katherina Cavalieri
koloratúrszoprán-énekesnőt
alakító Szigeti Karina, szép
hangjával és kecses mozgásával.
A
cselekmény széles körben ismert:
Salieri (Fila Balázs) szemszögéből
látjuk a történteket, öregen, zárt
intézetben idézi fel Mozarttal (Tasnádi Bence)
való kapcsolatát.
Istennel próbál egyezkedni, mivel őt megfosztotta a
tehetségtől, és csak
középszerű műveket képes alkotni, Mozart viszont az
Isten kegyeltje, zenéje
mennyei örömet nyújt. Salieri bosszút
áll vetélytársán, anyagi nyomorba,
mellőzésbe taszítja, miközben
segítőkészséget, szimpátiát hazudik.
Mozart ebből
semmit sem vesz észre, Salierit
jóakarójának tudja, nyomorban hal meg.
Ellenfele csak ideig-óráig szabadul fel a nyomás
alól, mivel zenéjét pár év
múlva elfelejtik, sutba dobják, míg Mozart
halhatatlanná válik. A bosszúálló
zenész beleőrül a kudarcba, önváddal illeti
magát, ő terjeszti, hogy megölte
Mozartot, amit senki nem hisz el. Viszont ezzel összekapcsolja
saját nevét a
zseniével, és mégis eléri, hogy majdnem
annyit emlegetik, mint Mozartot.
Legendájukat feldolgozta Puskin színműben, és
Rimszkij-Korszakov operában.
A
történet népszerűsége, játszási
gyakorisága az ellentétekre épülő
hatáskeltésben, Mozart zsenijének, Salieri
bosszújának démoni
megjelenítésében rejlik, valamint a
mellékszereplők
nevetséges karaktere is hozzájárul a sikerhez.
Fila Balázs Salieri
alakításában ezúttal előnyt jelentett a
színész piknikus alkata. A kövérség
sajátos bájt varázsol az alakítás
köré. Tasnádi Bence ideges kamaszfiút
mintázó, trágárságokat
ordító Mozartját elfogadjuk, de hangjának
affektált
elnyújtása néhol idegesítő. Chajnóczki
Balázs erőteljesen hozza a buta
királyt, Quintus Konrád a
méltatlankodó operaigazgatót (Orsini gróf),
Galkó
Balázs von Swieten bárót. Kónya
Merlin Renáta (Constanze) igyekszik
a feleség többrétű jellemét hitelesen hozni,
ez részben sikerül neki. További
szereplők: Molnár Zsuzsanna (Johanna Kilian von Strack),
Előd Álmos (első venticello), Horváth
Sebestyén Sándor
(második
venticello). Táncosok: Pálfi Gabriella, Tonhaizer
Tünde, Czakó Gábor,
Horváth Ádám. Rendezőasszisztens:
Czipó Gabriella.
Bemutató
és megtekintett előadás: 2020. október 10.
Budapest,
2020. október 14.
Megjelent
a KLÁRIS
21/2. számában.
Földesdy Gabriella
