Az előadás a
Gyulai
Várszínház és a Nemzeti
Színház koprodukciójában
készült, előbemutatója Gyulán,
idén augusztusban volt nagy sikerrel.
Márai Sándor 1942-ben írt
drámája jóval
hosszabb, mint a most kamaraszínpadra alkalmazott közel
két óra (szünet
nélkül), mély emberi és
művészeti-alkotói problémákat felvetve. Az
1311-es
kassai zendülés tulajdonképpen csak keretül
szolgál a szabadság, a város
önrendelkezési jogának, illetve a művészi
magatartás és az alkotás rejtélyeinek
kérdéséről.
A már nem
túl fiatal,
Európa sok nagyvárosát bejárt, de
végül Kassát választó kőfaragó,
János mester
(Rátóti Zoltán) inkább mesterember
volt, mint művész, amíg a vágy, amit
nem tud megfogalmazni – Márai szerint nem is
lehetséges – nem itatta át:
részben szerelem, részben valami egészen
más, talán a „Teremtés”. Nem
képes
befejezni művét, a templom homlokzatára szánt
Mária-szobrot (eredetileg Szent Erzsébet szobrot)
olyannak, ahogyan ő
látja, amilyennek ő szeretné. Nem is nagyon bánja
talán, ha későbbi nagy vitájukban
– szinte harcukban – a nevelt lány, Genovéva (Barta
Ágnes) keserűségében
– mert még sincs, de nem is lehet teljes hatalma a
férfi felett – hatalmas
indulattal porrá zúzza a félkész szobrot.
János mester az
erőszak árnyékában nem foglalkozhat
munkájával, művészetével, amit addig
sorsának vallott, érzett: becsülete szerint elmegy
harcolni a várost
elfoglalni, sőt elpusztítani szándékozó
Ómodé nádor csapatai ellen. Ő öli meg a
nádort a máskor szoborfaragáshoz
használatos vésőjével, amit a harc után
megtaláltak,
így tudható – lehetett volna – a
zendülés kivizsgálása elejétől, hogy ő
gyilkolta meg a nádort, de a „város”
úgy dönt, ne vállalja magára. János
mester
férfibecsületből vállalta a harcot, és
ugyanezért nem vállalta a
gyilkosság beismerését, amit végül
maga István püspök (Rubold Ödön)
így
fogalmaz: a nádort a város ölte meg…
és mindenkit felmentenek.
János mester
saját
sorsával száll szembe, amikor harcolni megy – sorsa
a Mária-szobor kifaragása
lett volna, ám a harcok kezdetén amúgy is
lelki-alkotói válságban volt. Nehéz
lenne eldönteni, hogy egy fiatal lány túlfűtött
rajongásáról és/vagy a
romlottság kezdeti jeleiről van-e szó. A
készülő, de soha el nem készült
szoborral is ez volt a baj, amit a pap (Gergely páter
– Blaskó Péter) rögtön
meglátott és megmondott: az
áhítat, az éteri szépség helyett
már inkább a női, testi csábítás
jelent meg…
A csaknem nővé
serdült, 15 éves lány hatalmat érez
két férfi fölött is, de igazából
(még) nem
tudja, mit kezdene ezzel a hatalmával. Előbb a két
férfi, apa és fia (János
mester fia, Kristóf – Berettyán Sándor)
közt támad fel a féltékenység,
de a fiú éppen Nyugat-Európába utazik. A
történet vége felé pedig a lány
és a
nevelőanyja (Ágnes, János mester felesége – Tóth
Auguszta) közt, végül a
lány megy el az idős ékszerésszel (Jakab, a
polgár – Schnell Ádám),
amikor már ég a város. Pedig a lányt
János előbb zárdába küldte, Genovéva
azonban visszatért (vagy el sem ment). Ágnes szenved, a
dajka (a szokott
egyszerűségében kiemelkedő Nagy Mari) veretes
szavai nyomán végleg megérti:
ő mindig legfeljebb másodlagos lehet férje
életében, mert azt a vágyat, mely
férjét alkotásra ösztönzi, ő sem
képes csillapítani férjében,
bármennyire is
szereti. Nyakában a keresztnek igen nagy a jelentősége,
hiszen az ajándék a
férjétől; halálát is a kereszt okozza.
Tudható, hogy a
mester
egyedül marad, felesége meghal – itt nem szó
szerint, a dajka szavaival Ágnest
„az éjszaka ölte meg”, amíg a harcok
folytak a városért, a lány pedig már
elment…
János mester
változása
jelentős. A saját érzéseivel sem teljesen
tisztában lévő férfiben a becsület
kerekedik felül, a hazaszeretet, a felelősség.
Felesége – ismét a dajka
szavaival – a „föld és a víz”, a
lány „a tűz és a levegő” – az
alkotáshoz
azonban mindegyik szükséges. Ő pedig mindegyiket
elveszítette.
Sok polgárt
ismerünk
meg, a molnár (Dyles, a molnár
– Szarvas
József) tragédiája
– a nádor emberei a malmait felgyújtják,
lányát megölik – érteti meg
Jánossal, hol a helye a
város védelmében. De a többiek is, így
pl. Leonardus,
a szűcs (Rácz József)
vagy Timót, fürmender (Bakos-Kiss Gábor)
is fontosak,
pl. amikor Petrus,
a
bíró (Horváth Lajos Ottó)
látványosan
végül
is
melléjük, azaz a harc, a város védelme
mellé áll.
Velük
ellentétben az
ékszerészt csak a lány érdekli, hiszen ő
nem igazi kassai, visszamegy délre.
Anyja már meghalt, sírját itt hagyja.
Genovéva szintén nem Kassán született,
bár itt nevelkedett.
Jól rendezett
előadást
láthatunk, melyben a súly természetesen
János mester alakján van, melynek Rátóti
Zoltán eleget is tesz – érdekes ellentét az
előadás elején a fiával szemben
megnyilvánuló, mélyből feltörő
szenvedélye, amelynek kívülről később alig
érezzük nyomát. Művészemberként
eredetileg nem harcos lelkű, de azzá válik.
Saját érzéseit azonban ő maga nem érti,
talán mert szinte maga elől is túl
mélyre rejtette. Megéli akaratlanul, végül az
elkövetkező magányában ezzel
kíván foglalkozni kizárólag:
tisztába jöjjön saját magával, addig
úgy sem tud
dolgozni. Azzal a vésővel madonnát faragjon, amellyel
ölt? – vagy ha másik
vésőt is készít, akkor sem érzi, hogy
képes lenne bármit alkotni a felesége, de
főleg múzsája, Genovéva nélkül. A
szentenciát: nyugatra figyeljen, de ne
felejtse el, hogy keletről jött – később sem fejti ki
igazán.
Az előadás
során sokféle
érzelem kavarog: rajongás, érett szerelem,
hazafiság, gyűlölet, megalkuvás… A
történelmi események is hangsúlyt kapnak:
Kassa ugyan megmenekült, de sokak
halála által, 1311-ben a polgárság
már kezd felemelkedni, így jogokat kell
kapnia.
A díszlet kellően
egyszerű, háttérben egy óriási, fél
madonnafejet láthatunk – meghasadva: a
feltűnő hasadék átjáróként is
szolgál.
(Díszlettervező: Mira János.) A
hosszú asztal
többféle célt szolgál, és
hangsúlyos az egyetlen szék: mindig csak egy ember
ülhet le, bár olykor ráülnek az asztalra is.
A kellékek
jól
kihasználtak, a lavórban mosakodnak, a vizet
ráöntik a készülő szoborra, de
eskütételhez is megfelel, vagy éppen hatalmas
gyertyát állítanak bele.
A befejezés
átvezet a
mába: oldalt elhúzzák a hatalmas
függönyöket, így feltárul a
színház üveg-beton
épületszerkezete, a színpad hátterében
pedig mai éneket hallunk, melynek
szövege is fontos, a fiatalsághoz akar szólni.
A ruházat
részben
korhű, vagy csaknem az, de pl. Ágnesé, mely nemcsak
vékony alkatát, de szerepbeli
zárkózottságát és nagy belső
erejét jelzi, akár kortalan is lehetne. Dominál a
fekete-fehér, kivéve Genovéváét,
közte természetesen a kölcsönkapott
palást. (Jelmeztervező: JDS.)
További szereplők,
akikről külön nem szóltunk ugyan, de szerepük
ugyancsak fontos: Zakariás,
literátus / 1. fejszés: Herczegh Péter,
Angelus, literátus /2. fejszés – Szép
Domán.
Dramaturg és
zeneszerző: Verebes Ernő.
Rendezőasszisztens: Trimmel
Ákos.
Rendezte Szabó
K. István, aki 2011-től a
nagyváradi Szigligeti
Színház társulatának művészeti
igazgatója.
Nagyobb színpadon
talán hatásosabb lett volna, itt bensőséges
és elgondolkodtató előadást
láthattunk.
Budapesti
bemutató:
2020. szeptember 20.
Megtekintett
előadás: nyilvános főpróba, 2020. augusztus 19.
Budapest, 2020.
szeptember 22.
Györgypál Katalin
Megjelent a KLÁRIS 21/1.
számában.