Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

TIZENHÁROM ALMAFA

Nemzeti Színház

Trianonról nem beszélni ma már nem lehet. Trianonról beszélni azonban nagyon nehéz. Indulatok, érzelmek nélkül pedig lehetetlen (bár azt nem tudom, az egészen fiatalok erről miként is vélekednek).

A vesztes háború rengeteg áldozattal, a Tanácsköztársaság rémségekkel tele hónapjai, a Monarchia feldarabolásának szándéka. És ki tudja, még mi minden a nemzetiségek vélt és valós sérelmeivel, nyomorúsággal, nemzeti önérzettel. És a végleg kijózanító II. világháború.

Azóta jelentős irodalmi alkotások születtek erről. A 20-as években nemzetsirató versek, később regények. Egyik, ilyen témájú, azonos című regény az egyik alapja a Tizenhárom almafa című előadásnak most a Nemzeti nagyszínpadán. Wass Albert Tizenhárom almafája (1953) és más művei (köztük még az Adjátok vissza a hegyeimet!) mellett korabeli dokumentumok, levéltári adatok, sőt mai színházszervezői tény „köznapi” elmesélése teszi lehetővé a békediktátum előtti és utáni, a két világháború egyes eseményeinek megmutatását a nagyszínpadon.

Nem könnyű feladat. A színpad középső harmadában láthatjuk a Tündérkertet, hátul Táncos Csuda Mózes (Szarvas József) – tehetősebb székely kommandói vadőr – gyümölcsösét, az elültetett 20 almafacsemetéből 13 fa maradt meg. Előtte a család – felesége (Rozál – Tóth Auguszta), kisfia (Kicsi Mózsi – Andirkó Mikes/Harasztosi Lóránt), kislánya (Kincső – Simon Klára Mária/Szmuda Kinga) – portája – 1940-ben. Nekünk baloldalt Párizs, hotelszoba – a béketárgyalásokra kiutazott magyar küldöttség szobája. (gróf Teleki Pál – Horváth Lajos Ottó, gróf Apponyi Albert – Rátóti Zoltán, gróf Csáky István – Rubold Ödön). Jobboldalt pedig a mindenkori lövészárok, körlettel, vagy a front, harcok, ölre menő viták helyszíne, lövések, parancsszók.

1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolásakor úgy osztják el a földeket, hogy a székely család 13 almafája is megfeleződik, sőt, még az árnyékszék is a másik oldalra kerül. De így is nagy az öröm, mintha csak most tudatosult volna bennük: két évtizedig vártak valamire.

Az idősíkok rendre váltakoznak, Mózesnek és családjának életkora azonban mindig azonos. A II. világháborúban Mózest is behívják, szobaparancsnok helyettes lesz. Később háborús történeteket láthatunk karácsonyi lerészegedéssel, kissé nehezen követhető indulatokkal, ellenségeskedésekkel, lázadásokkal is.

Egyik szép jelenet gróf Wass Albert (Kristán Attila) „vallomása” – monológja: „Adjátok vissza a hegyeimet!”.

Igen hatásos és elgondolkodtató Apponyi Albert teljes beszédének hiteles elmondása az elejétől a végéig, amelynek megoldása is érdekes: Rátóti centiméterről centiméterre közeledik felénk az akkor már üres színpadon, miközben előadja félórás mondandóját franciául kezdve, végül pár angol szóval befejezve – miközben a színpad bal hátsó negyede olyan lassan ereszkedik le, ezzel ketté is szakítva a „kertet”, hogy ez szinte észrevehetetlen, csak az eredményre eszmélünk fel. És miközben Apponyi-Rátóti még be sem fejezte átgondolt előadását, máris komótosan a magasba emelkednek hátul az elcsatolt magyar városok, falvak nevei sűrű sorokban, Kolozsvárral kezdve. Végül fekete lepel takarja el a hosszú-hosszú listát. És a kert is újra egyben lesz…

Tanúi lehetünk annak is, amikor díszmagyarban jelentik be a parlamentben a békekötés kényszerű elfogadását.

Sok más ember sorsát is megismerhetjük még, így Mendel, az idős zsidó kereskedő (Bodrogi Gyula) alakja is megelevenedik. Vagy az idős Asszonyé (Nagy Mari) – aki itt inkább pártfogója a családnak, Rozálnak, a feleségnek.

Keverednek az események, hol itt látunk-hallunk valamit, hol ott, mint ahogyan a történelem sem „kristálytiszta” sohasem.

Mindeközben a lényeg a székely nép fennmaradása – de nemcsak a székelyeké. Magyarország sorsa is veszélyben volt Trianon után, hiszen terület is kell, meg erőforrások a továbbéléshez. Ráadásul, mint tudjuk, jóvátétel címszó alatt még ki is fosztották az országot.

Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant nem lehet. Ami nem racionális, az nem racionális. Vasércet követelni Magyarországtól, amikor éppen elcsatolták a lelőhelyet, értelmetlen. De a győzők gondolatmenete mindig más, mint a veszteseké. Megemészteni tehát számunkra mindezt lehetetlen, de élni kell Erdélyben is tovább.

Nehéz volt lezárni ezt az előadást. A hangulatot oldani kívánhatta az immár civilbe „átvedlett” Szarvas József, saját vidéki tündérkertjének megteremtésének elmesélésével (Viszákon, az Őrségben) az őshonos gyümölcsfák megmentésével, színházcsinálásával.

Az előadás kezdetekor is hosszasan, de később is hallhatjuk többek közt az „Este a székelyeknél” című Bartók-művet. Az előadás eleje tehát idilli… de nem sokáig. A II. világháború kezdete körül pedig Táncost is behívják, de a végén egyedül az orosz (szovjet) fogságból megszökik – ő az örök optimista, „teremtő”.

Kis humor a pesti hölgy (Koncz Andrea m. v.) megjelenése, aki „interjút” készít Mózessel, mielőtt az bevonulna… Az addig kellően ellenszenves, sőt ellenséges román tiszt (Wischer Johann m. v.) pedig végül megbékél Mózessel – legalább is itt, a színpadon.

Sokrétű, szerteágazó az előadás, mint maga a történelem. Clemenceau-t (Bakos-Kiss Gábor) például kifigurázzák, de a jegyző korruptsága sem csekély (szintén ő játssza).

Játszanak még:

Sipkás – Csurka László, Magyar tiszt, Hadapród – Farkas Dénes, Birtalan – Herczegh Péter, Bőrkabátos – Nagy Márk, Rádióbemondó – Rácz József, Szakaszvezető – Szabó Sebestyén László, Tábori pap – Tóth László, Vitális – Tóth Tibor m. v.

Díszlet: meghatározó a középső részt hátul lehatároló világítóan fehér, áttört csipkeszerű fal. A lövészárok-font katonai berendezése hitelesnek tűnik. A párizsi hotelszoba nem annyira jellegzetes, de elhisszük ezt is. Díszlettervező: Olekszandr Bilozub.

A jelmezek természetesen nagyon sokfélék, kezdve Mózesék székely népviseletétől a magyar díszmagyarig, az asszony fekete öregasszony öltözékétől a katonai egyenruhákig – más-más a két világháború bakaruhája és tiszti egyenruhája, vagy a román és az orosz tiszteké, vagy a tábori papé. A küldöttség pedig megfelelően elegáns cilinderkalapostól. Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina.

Az előadást nem vehetjük mesének, hiszen amit megmutat, az maga a keserű történelmünk. Nem vehetjük hiteles történetnek, mert ilyen egyszerűen nem létezik, még ha teljességében halljuk-látjuk is az Apponyi beszédet, ami önmagában jellemzi a békediktátum teljes nem racionalitását. (Nem irracionális – egyszerűen nem racionális).

Az ún. „kisemberek” nem sokat tehetnek a történelem – a nagypolitika, a győzők, az agresszorok, az erősebb nemzetek – akaratával szemben. Az ő dolguk a fennmaradás. A nemzet tovább éltetése. Trianon keserű íze azonban a szánkban marad.

Olykor mégis tudunk derülni, és az előadás egésze természetesen az élet igenlése mellett foglal állást.

Tiszta játékidő kb. 3 óra és egy szünet.

Rátóti teljesítménye fizikailag és szellemileg eleve kiemelkedő, Szarvas Józsefé sem marad el, de a többiek játéka is nehéz és fontos a folytonos mozgással, indulatokkal, harcokkal, a szinte egyszerre történő eseményekkel a színpad különböző részein.

Az előadás valóban „trianoni utótörténet”, ahogyan ezt a szórólapon meghatározzák.

Színpadra alkalmazta, dramaturg: Verebes Ernő.

Rendezőasszisztens: Trimmel Sándor Ákos.

Rendezte: (természetesen) Vidnyánszky Attila.

Bemutató és megtekintett előadás: 2020. március 6.

Budapest, 2020. március 8.

Györgypál Katalin

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©