A II.
Richárd Shakespeare művei között
a királydrámákhoz tartozik. A
királydrámák
nem csak a királyságból következő
problémákkal, a királysággal együtt
járó
gondokkal foglalkoznak, hanem pszichológiai drámák
is, és ebben talán első
helyet tölt be a II. Richárd, és
egyben családi drámák is.
Nagy
szerencsém volt, mert nagyon kedvelem Az
oroszlán télen c. darabot (James Goldman, Orlai
produkció, Gálffy és
Hernádi főszereplésével), ez III. Edward
királyról, feleségéről, szeretőjéről
és fiairól szól. III. Edward nagyapja volt II.
Richárdnak, aki gyerekként
került a trónra, mert a törvényes
várományosa a trónnak és fia III. Edwardnak
meghalt mielőtt trónra léphetett volna. Így
történt, hogy az ő fia lett a
király, III. Edward halála után,
gyermekként. Az oroszlán télen c.
előadás során már megismerkedtem a királyi
családdal, akkor még a Fekete herceg (az egyik
fiú, II. Richárd apja) élt, és
testvéreivel fiatal korukban is versenyeztek szüleik
támogatásáért, mert ettől
várták a királysághoz vezető út
lehetőségét. Edward – Shakespeare (és a
történészek) szerint is – jó, okos
uralkodó volt, jó katona, hadvezér és
erőskezű
vezető még a családon belül is. Ez fontos, mert
Shakespeare II. Richárdjában
szegény királynak (Vecsei H. Miklós)
többször a szemére
vetik, hogy csak az arca hasonlít nagyapjára, de minden
másban nagyon elmarad
tőle.
Richárdnak
nem volt kitől megtanulni a vezetést, szinte királynak
született, és ezt
elsősorban ő hitte el magáról. Döntött,
ítélkezett meggondolatlanul, azt
tartva, hogy ő a király, ezt megteheti, és mindenki
másnak a feladata,
kötelessége hódolni neki, feltétel
nélkül elfogadni őt vezetőnek. Nem volt
harcos alkat, nem érdekelte a háborúzás, a
területszerzés, viszont szerette a
társaságot, a szórakozást, a
vidámságot. Azt mondták róla a darabban,
hogy
többet költött békében, mint nagyapja
háborúzva. Udvartartásának két
prominens
alakja, unokatestvére, Henrik Bolingbroke (ifj.
Vidnyánszky Attila) és Thomas Mowbay (Orosz
Ákos) egymást felségárulással
vádolták, párbajra készültek, de a
király
inkább száműzte őket -- nem akarta, hogy vér
folyjék. Míg fia távol van,
Lencester hercege (Karácsonyi Zoltán)
megbetegszik, Richárd meglátogatja
nagybátyját, aki halála előtt kasszandrai
jóslatot olvas rá, de ez nem érdekli
Richárdot, annál inkább várja
nyilvánosan
is a herceg halálát, a pénzére
szüksége van, Írországba készül
háborút nyerni.
Közben még kivégeztet néhány fiatal
főurat, számítva a pénzükre. Másik
nagybátyja,
York hercege (Lukács Sándor)
kíséri a
királyt, és igyekszik figyelmeztetni a
túlkapásaira.
A
második felvonás igazán pszichológiai
drámává fajul. A király
írországi
reményei dugába dőltek, és visszatért
Bolingbroke hercege is, követelve apja
után neki járó örökségét,
amit a király már el is költött a sikertelen
írországi hadjáratra és az
örökös szórakozásra. A
sikertelenségek rádöbbentik a
királyt, hogy ő tulajdonképpen nem alkalmas az
uralkodásra, de azért nem könnyű
lemondani arról, hogy ő legyen a legfontosabb személy. A
királyhoz, a
törvényeknek és a szokásoknak megfelelően,
feltétel nélküli híve York hercege,
aki most is közvetít az ellenségeskedő felek,
helyesebben unokatestvérek
között, hisz mindkettőjüknek ő a nagybátyja.
Bolingbroke nem egyedül jött,
hadsereget is hozott, mellé álltak a főurak és a
nép is – győzött. A király
lemond a trónról, maga teszi unokatestvére
fejére a koronát. És már szervezik
az új király ellen az összeesküvést. Az
egyik összeesküvő York herceg fia. Az
apja, a királyhűség által vezérelve,
halált kér a fiára, míg az anyja (Igó Éva) könyörög a
végsőkig megalázkodva
fiának kegyelemért. Csodaszép és kifejező
jelenet, amelyben Shakespeare a
politika minden időkben érvényesülő,
családokat szétromboló hatását
mutatja be.
Richárdot, egy szép monológ után, a
börtönben leli a halál, megfojtják.
Az
előadás során Spíró György
fordítását
használták. A darab Tompa Gábor,
a
Kolozsvári Színház világhírű
rendezője vezetésével került színre.
Mindketten
meghatározóan járultak hozzá a darab
sikeréhez. Spiró szövege simulékony,
érthető volt, mégis érezni lehetett Shakespeare
szellemét lebegni az előadás
közben. A fiatal nézők, akik a hátam
mögött ültek, minden modernnek tekinthető
szófordulatnak örültek. Nekünk, időseknek sem
lehet kifogásunk az ízléses
modernizálás ellen, hiszen Shakespeare darabjai korukban
elég szabad szájúak
voltak, mint tudjuk. Most azonban szó sem volt durva, vagy
ízléstelen
megjegyzésekről, mert Spiró igyekezett megfelelni
Shakespeare-rel kapcsolatban
elterjedt magasztos szövegigénynek is.
Tompa,
a rendező, a fontos jeleneteket ugyanolyan precizitással mutatta
be, ahogy az
órákig tartó királydrámákban
már megszokhattuk. Mégis lendületes volt a darab,
nyilván az egyszerűsített szöveg és bizonyos,
a mai kor emberének már érthetetlen,
vagy érdektelen jelenetek
rövidítésével, a gyors
színváltozással. Nagy öröm,
hogy ilyen remek rendezés tanúi lehettünk.
A
díszlet (Antal Csaba) és a jelmez (Kiss Beatrix) is a modernizálás
jegyében
született. A legfontosabb volt, hogy a színek gyorsan
váltsák egymást, a
királynak legyen kiemelkedési lehetősége.
Elfogadtam a fegyverek mutogatását és
időnként a puskaropogást is, a jelmezként
használt fejfedőket, sisakokat és
terepszínű ruhákat, de a vízzel nem tudtam most
sem megbékélni. Egyáltalán nem
értem, hogy miért kellett időnként a szereplőknek
átsétálni egy kád vízen,
leülni annak peremére. Ez oly ritkán fordult elő,
ami azt mutatja, hogy a
víznek semmi jelentősége sem volt. Legalább csinos
gumicsizmákat viseltek a szereplők az egész darab alatt,
így nem idegesítettem
magamat az egészségükre gondolva.
Nem
tartom fontosnak egy Shakespeare darabot
végigkísérő zenét sem, bár a mostani
elviselhető volt. Illeszkedett a darabhoz modernségével
is és hangerejével is.
A kísérőzenét Vasile Sirli
szerezte.
A
fiatal színészek a fiatalított darabot
hozzáértéssel, igényesen adták elő,
megérdemelték a nézők tapsviharát.
Bemutató: 2019.
december 21.
Budapest,
2020. február 25.
Megjelent a Kláris 20/4.
számában.
Tóth
Attiláné dr.
