Művészi
alkotások százai, ezrei
választották témaként a Harmadik Birodalom
(és benne a németek) felelősségét a
20. századi zsidóüldözést és a
második világháború
világégését tekintve. Ezek
az alkotások a tények felvonultatására, a
pusztulás bemutatására, az
üldözöttekkel való empátiára,
megsemmisítő táborok szörnyűségeire
tették a
hangsúlyt, egységesen elítélve a
német vezetőket, de a kollektív bűnösség
vádját is megfogalmazva az egész
németségre.
Jelen esetben
egy kicsit másról van
szó. Christopher Hampton
monodrámája
Brunhilde Pomselnek százévesen adott
interjújára épül, amely Ein
deutsches Leben (Goebbels titkárnője voltam,
Európa K.
2018. Ford. Győri László) címmel
jelent meg könyv alakban. Főhőse nem
volt Goebbels személyi titkárnője, csak egy volt a sok
gyorsíró között, akik a
Propagandaminisztérium alkalmazásában
álltak. Goebbelsszel épp csak találkozott
talán kétszer, nem is beszélt vele. A magyar
nyelvű változathoz egy közel
százoldalnyi utószó járul, amelyben nem
győzik magyarázni Brunhilde kisasszony
vallomását, azt, hogy valójában
mégiscsak bűnös volt mindabban, ami ekkor
Németországban történt. Nem igaz, hogy nem
tehet semmiről, és nem tudott
semmiről.
Nos, ilyenfajta
utószó, magyarázat
az élő színházi előadáshoz nem
járul. A hozzáfűznivaló a rendezés
mikéntjében
van elrejtve, díszlet, jelmez, de főként a
színész alakítása hordozza a szöveg
értelmezését. A Hatszín Teátrum
produkciója számára a darabot Zöldi
Gergely fordította, Máté
Gábor rendezte, a monológot pedig Molnár
Piroska adja elő.
Cziegler
Balázs díszlete
mindössze egy kisméretű kerek asztal, e mögött
tolószékben ül
Brunhilde. Mellette egy óriásivá növesztett
asztali lámpa áll, ez világítja meg
az önvallomást tevőt. Ebben a környezetben a
néző kizárólag a főhősre és
vallomására figyel. Vajon meg tudja-e magyarázni a
náci gépezetbe bekerülő
titkárnő, hogy ő csak egy jelentéktelen
fogaskerék, akinek befolyása nem volt,
de még csak nem is tudott mindarról, ami a
koncentrációs táborokban történt.
Igazából
ez az egyetlen kérdés ebben
a monológban mindvégig. Hallgatjuk a
százéves emlékező Brunhilde
élettörténetét
a saját szemszögéből, keressük, hol lehet
tetten érni az idős asszonyt, mikor
nem mond igazat, mikor menti fel magát indokolatlanul. A
színésznő, Molnár
Piroska hangja nem bicsaklik meg, nem árulkodik
tétovázásról, és nem is
kételkedünk abban, hogy amit előad, azt maga is úgy
hiszi, gondolja, érzi.
Mindezt annak ellenére érezzük, hogy kicsit
túl sokat emlegeti azt, hogy nem
tudott semmit, és ezért nem lehet bűnös sem.
Ugyanakkor minden egyes maga
mentegetése után a kijelentést megindokolja. A
kispolgári német családban nevelkedő
lány élete és sorsa átlagos, nincs semmi
meglepő benne, egy poroszos zárkózott
családot látunk, ahol a szülők nem beszélik
meg problémáikat gyermekeikkel, a
munkaadók nem avatják be alkalmazottaikat a
döntéseikbe, tetteiket nem
magyarázzák meg, sőt, amit Brunhilde munkahelyén
csinálnak, az éppen a tények
eltussolása.
De miért
csodálkoznánk ezen
manapság? Igaz, hogy a szülő-gyerek viszony és
még sok minden (iskolai oktatás,
egyetemi képzés, széleskörű
tájékoztatás rendszere, internet stb.)
egész másfajta
alapelveken nyugszik, ám a politikai döntések
háttere (a hatalom megtartása,
megszerzése érdekében), a multi- és
egyéb nagyvállalatok gyártási mechanizmusa,
élelmiszerek összetétele pont ugyanolyan
titoktartás és tények eltussolása
mellett folyik (a profit érdekében), mint ahogy a
náci hazugság-gépezet
működött. Vajon mindezért a
megélhetésért rettegő kispolgár a felelős?
Ki
tagadja meg manapság a munkavégzést azért,
mert a főnök elhallgatja előtte a
cég illegális, tiltott üzelmeit? Az emberek ma is
hallgatnak, mint régen.
Pomsen
titkárnő elszenvedte a maga
sorsát ebben a folyamatban, nem úszta meg teljesen az
események negatív
oldalát. Sosem volt antiszemita, szerelmi kapcsolata egy nős
zsidó férfival
kényszerabortusszal végződött. Utóbbi
információt az előadásból nem tudjuk meg,
csak a nyomtatott könyv utóélete kapcsán
lehet olvasni a fejleményeket. Tény,
hogy nem szülhette meg gyermekét, akár a
férfi származása miatt, akár azért,
mert egészségügyi kifogást emeltek a gyerek
megszülése ellen. Másfelől a háború
után közel öt évet töltött orosz
fennhatóság alatt Buchenwaldban, a
börtönné
átalakított koncentrációs táborban.
A győztes szabta ki rá ezt a büntetést. Az
a győztes, amelyik a sztálini terror közel harminc
éve alatt a nácikéhoz
hasonló eszközökkel irtott ki
megközelítőleg százmillió ártatlan
embert
titokban, aljas módon, nem gázkamrával,
inkább tarkólövéssel. Vajon
elképzelhető lenne a Szovjetunióban is interjúkat
készíteni idős emberekkel,
miért hagyták, hogy Sztálin ártatlanokat
gyilkoljon? Ott mit tudtak a
titkárnők, az újságírók, a
tűzhöz közel állók? Volt esélye
bármiféle
ellenállásnak, tiltakozásnak Sztálin
diktátori működését illetően? Ez fel sem
merül.
Brunhilde
Pomsen hosszú élete
nyitott utat az ő sorsának megismeréséhez. Ha nem
él ilyen soká (106 évesen,
2017. januárban halt meg), semmit nem tudtunk volna meg
róla. Molnár Piroska
játéka számomra minden tekintetben hiteles volt,
belülről jövő önigazolást
éreztem, meggyőző és szomorú volt vallomása
minden manír, minden mesterkéltség
nélkül. Alapinformációként, nem
mögöttes tartalmat sugallva, csak úgy, pőrén.
Akkor érzékenyült el, amikor annak helye volt.
Goebbels gyerekeinek megölésekor
könnyezett, és ezek igazi könnyek voltak.
Dramaturg: Török Tamara, jelmez: Tóth
Hajnalka, a rendező munkatársa: Kis-Kádi
Judit.
Bemutató:
2020. február 2.
Megtekintett
előadás: 2020. február 1.
Budapest,
2020. február 4.
Földesdy Gabriella
