A háromszereplős
amerikai sikerdarab
pestiesen szólva „meg van írva”, ami annyit
jelent ez esetben, hogy kellően
hatáskeltő, unatkozni egyáltalán nem lehet, nem
illik, nem is kell rajta. Sőt!
Eredeti címe: The Lifespan of a Fact (Egy
tény teljes története), 2012-ben
íródott, John
D’Agata és Jim Fingal könyve
alapján három szerző írta: Jeremy
Kareken, David Murell, Gordon Farell. Magyarra Baráthy
György fordította (ő a dramaturg is), rendezte: Ujj Mészáros Károly.
John
D’Agata esszéíró, ezt ő maga is
hangsúlyozza a színdarabban, ahol ő az egyik főszereplő.
Nem cikkeket ír, hanem
esszéket. A szóban forgó írása is
egy esszé, és nem tudományos mű, de nem is
valódi oknyomozás, mert nem az apró
részletekre teszi a hangsúlyt, hanem az
írásmű egészére, arra, amit mondani akar a
jelenséggel, amelyet bemutat. Maga
az esszé mint műfaj is pontosan ezt
célozza meg: egy tényből vagy egy személyből,
műből indul ki, az adatokra
alapoz, de felülemelkedik a kisebb részleteken.
Véleményt alkot, következtet,
magyarázatot ad valamire, ami fontos számára.
D’Agata (László Zsolt) esszéje egy tizenhat
éves fiúról szól, aki leugrott
egy toronyház tetejéről, és szörnyethalt. A
folyóirat örül a kéziratnak, és
közölni akarja, de előbb egy nemrég végzett
munkatársnak kiadja a szöveget,
ellenőrizze benne a tényeket. Jim Fingal adatellenőrző (Rada Bálint), aki kiváló egyetemen
tanult, szorgalmas, a szó szoros
értelmében mindent leellenőriz. Az aznapi
időjárást, az utakat, közlekedését, a
halottkém jelentését, a többi öngyilkos
esetet, a fiú adatait, szüleit,
helyszínt, a parkolási rendet és így
tovább. Javít, jegyzeteket készít,
rendszerez, táblázatokba gyűjti eredményeit,
és elküldi Emily Penrose-nak (Balsai Móni),
a lapszerkesztőnek. Majd,
amikor Emily kicsit csillapítja szorgalmát, elutazik
magához az íróhoz Las
Vegasba, hogy tisztázza vele a felmerült
kérdéseket.
Az
eljárás egyáltalán nem
szokványos. Jim Fingal szőrszálhasogatása, merev
ragaszkodása minden aprósághoz
már-már idegesítő számunkra, ahogy kiborul
tőle az író is, aki pestisnek nevezi,
végül pedig Emily is
bekattan tőle, és egy senkinek nevezi.
A vita tárgya sokáig a Las Vegas-i lokálok pontos
számának megállapítása, 34
volt belőlük a kérdéses időben, vagy csak 31, amit
Jim kutatott ki? Sokáig a
néző is úgy gondolja, a túlbuzgó
fiút le kell állítani, valójában
nevetséges
dolgokat kifogásol, hagyja abba, az olvasót
egyáltalán nem érdeklik ezek a
részletek.
Az ügyes
írói lelemény, a
hatáskeltés manőverei azonban mindig új vizekre
eveznek a sikeres színdarabok
létrehozásakor. Emily állandóan
lavíroz John, az író és Jim, az
adatellenőrző
vélt vagy valós igazsága között.
Vitatkozik, leteremti Johnt, de védi Jim
előtt, majd leszidja Jimet, de védi a fiút John előtt. Ő
elsősorban a folyóirat
érdekeit nézi, így az is eszébe jut, hogy
ha nem veszi figyelembe Jim
helyesbítő adatait, pl. a mellőzött öngyilkosok (akik
aznap ugyancsak
öngyilkosok lettek, de róluk nem szól az
esszé, viszont statisztikailag
szerepelnek az írásban) szülei perelhetik a
folyóiratot, ami nem tesz jót a
hírnévnek. A helyzet nem is olyan egyszerű.
Jim Fingalről
az is kiderül, nem
egyszerű adatellenőrző gép, hanem a tények
mögé is lát, megfigyelései
révén
rájön olyan dolgokra, amelyeket a másik két
szereplő mélyen titkol idegenek
előtt. Például Emily magánéletének
rejtett titkait is felfedi: egyrészt azt,
hogy az író és a szerkesztő között
másféle kapcsolat is lehet, vagy lehetett
korábban, nemcsak szakmai. De ennél is fontosabb, hogy
Emily
lelkiismeret-furdalásból ragaszkodik D’Agata
esszéjének minden áron való
megjelenéséhez. Feltehetően volt egy gyermeke, aki
már nincs, és ennek ő maga
az oka. Nap mint nap vezekel azzal, hogy fényképét
az íróasztalán tartja, és
minden olyan írást fetisizál, amiben fiatal
élet kioltása a téma. A titkot nem
osztja meg mással, amikor a fejére olvassa valaki,
elhárítja magától.
A
nézőben is akkor áll össze a kép,
amikor az utolsó jelenetben a három szereplő
felváltva olvassa az esszé
befejezését, a tizenhat éves Levi utolsó
perceinek történetét. A szomorú
esemény, illetve ennek érzelmi fűtöttsége
ragadja magával mindhárom szereplőt
és a szemlélőt egyaránt. Ekkor minden más
körülmény eltörpül.
Michac
Gábor
díszlete egy puritán lakás nappaliját hozza
elénk, ez egyben megfelel Emily
szerkesztőségi szobájának is. A
háttérben felhőkarcolók emelkednek az égig,
Las
Vegast, vagy New Yorkot idézve.
Kárpáti
Enikő a két férfit lezserbe öltöztette, Jim
ingujjára könyökvédőt
varratott, jelezve a hangyaszorgalmú bürokratát
vele. Balsai Móni öltözete
elegáns, konzervatív.
Vonzó
színészi feladatokat hozott az
előadás mindhárom szereplőnek. Mondanám, hogy
László Zsolt és Balsai Móni
szerepe könnyen eljátszható, érdekes,
tündököl benne mindkét nagyszerű
színész,
akik kirázzák a kisujjukból az
alakítást. Az igazi feladat Rada Bálintnak
adatott, neki nagyon nehéz jól megoldani ezt a majd
mindvégig ellenszenves,
kötekedő figurát. Ez egy igazi főszerep, megterhelő
és ingoványos. Rada
kisfiúsan mozog a színpadon, mozgása kamaszos,
igyekvő, időnként komikus
viselkedéssel. Mindehhez hadar, ami itt természetesen
színészi eszköz, nem
beszédhiba. Meglepő, hogy hadarása ellenére
szövege érthető szinte mindig. Egy
kiforratlan személyiséget hoz színre, egy
félkész értelmiségi lényt, akiből
még
lesz valaki, valami.
Mozgóképtervező:
Varga Vince, szcenikus: Barkovics
Zoltán, rendezőasszisztens: Kántor
Nóra.
Bemutató:
2019. november 8.
Megtekintett
előadás: 2019. december 29.
Budapest,
2020. január 1.
Földesdy Gabriella