Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

MI TÖRTÉNT LAS VEGASBAN

Centrál Színház

A háromszereplős amerikai sikerdarab pestiesen szólva „meg van írva”, ami annyit jelent ez esetben, hogy kellően hatáskeltő, unatkozni egyáltalán nem lehet, nem illik, nem is kell rajta. Sőt! Eredeti címe: The Lifespan of a Fact (Egy tény teljes története), 2012-ben íródott, John D’Agata és Jim Fingal könyve alapján három szerző írta: Jeremy Kareken, David Murell, Gordon Farell. Magyarra Baráthy György fordította (ő a dramaturg is), rendezte: Ujj Mészáros Károly.

John D’Agata esszéíró, ezt ő maga is hangsúlyozza a színdarabban, ahol ő az egyik főszereplő. Nem cikkeket ír, hanem esszéket. A szóban forgó írása is egy esszé, és nem tudományos mű, de nem is valódi oknyomozás, mert nem az apró részletekre teszi a hangsúlyt, hanem az írásmű egészére, arra, amit mondani akar a jelenséggel, amelyet bemutat. Maga az esszé mint műfaj is pontosan ezt célozza meg: egy tényből vagy egy személyből, műből indul ki, az adatokra alapoz, de felülemelkedik a kisebb részleteken. Véleményt alkot, következtet, magyarázatot ad valamire, ami fontos számára.

D’Agata (László Zsolt) esszéje egy tizenhat éves fiúról szól, aki leugrott egy toronyház tetejéről, és szörnyethalt. A folyóirat örül a kéziratnak, és közölni akarja, de előbb egy nemrég végzett munkatársnak kiadja a szöveget, ellenőrizze benne a tényeket. Jim Fingal adatellenőrző (Rada Bálint), aki kiváló egyetemen tanult, szorgalmas, a szó szoros értelmében mindent leellenőriz. Az aznapi időjárást, az utakat, közlekedését, a halottkém jelentését, a többi öngyilkos esetet, a fiú adatait, szüleit, helyszínt, a parkolási rendet és így tovább. Javít, jegyzeteket készít, rendszerez, táblázatokba gyűjti eredményeit, és elküldi Emily Penrose-nak (Balsai Móni), a lapszerkesztőnek. Majd, amikor Emily kicsit csillapítja szorgalmát, elutazik magához az íróhoz Las Vegasba, hogy tisztázza vele a felmerült kérdéseket.

Az eljárás egyáltalán nem szokványos. Jim Fingal szőrszálhasogatása, merev ragaszkodása minden aprósághoz már-már idegesítő számunkra, ahogy kiborul tőle az író is, aki pestisnek nevezi, végül pedig Emily is bekattan tőle, és egy senkinek nevezi. A vita tárgya sokáig a Las Vegas-i lokálok pontos számának megállapítása, 34 volt belőlük a kérdéses időben, vagy csak 31, amit Jim kutatott ki? Sokáig a néző is úgy gondolja, a túlbuzgó fiút le kell állítani, valójában nevetséges dolgokat kifogásol, hagyja abba, az olvasót egyáltalán nem érdeklik ezek a részletek.

Az ügyes írói lelemény, a hatáskeltés manőverei azonban mindig új vizekre eveznek a sikeres színdarabok létrehozásakor. Emily állandóan lavíroz John, az író és Jim, az adatellenőrző vélt vagy valós igazsága között. Vitatkozik, leteremti Johnt, de védi Jim előtt, majd leszidja Jimet, de védi a fiút John előtt. Ő elsősorban a folyóirat érdekeit nézi, így az is eszébe jut, hogy ha nem veszi figyelembe Jim helyesbítő adatait, pl. a mellőzött öngyilkosok (akik aznap ugyancsak öngyilkosok lettek, de róluk nem szól az esszé, viszont statisztikailag szerepelnek az írásban) szülei perelhetik a folyóiratot, ami nem tesz jót a hírnévnek. A helyzet nem is olyan egyszerű.

Jim Fingalről az is kiderül, nem egyszerű adatellenőrző gép, hanem a tények mögé is lát, megfigyelései révén rájön olyan dolgokra, amelyeket a másik két szereplő mélyen titkol idegenek előtt. Például Emily magánéletének rejtett titkait is felfedi: egyrészt azt, hogy az író és a szerkesztő között másféle kapcsolat is lehet, vagy lehetett korábban, nemcsak szakmai. De ennél is fontosabb, hogy Emily lelkiismeret-furdalásból ragaszkodik D’Agata esszéjének minden áron való megjelenéséhez. Feltehetően volt egy gyermeke, aki már nincs, és ennek ő maga az oka. Nap mint nap vezekel azzal, hogy fényképét az íróasztalán tartja, és minden olyan írást fetisizál, amiben fiatal élet kioltása a téma. A titkot nem osztja meg mással, amikor a fejére olvassa valaki, elhárítja magától.

A nézőben is akkor áll össze a kép, amikor az utolsó jelenetben a három szereplő felváltva olvassa az esszé befejezését, a tizenhat éves Levi utolsó perceinek történetét. A szomorú esemény, illetve ennek érzelmi fűtöttsége ragadja magával mindhárom szereplőt és a szemlélőt egyaránt. Ekkor minden más körülmény eltörpül.

Michac Gábor díszlete egy puritán lakás nappaliját hozza elénk, ez egyben megfelel Emily szerkesztőségi szobájának is. A háttérben felhőkarcolók emelkednek az égig, Las Vegast, vagy New Yorkot idézve. Kárpáti Enikő a két férfit lezserbe öltöztette, Jim ingujjára könyökvédőt varratott, jelezve a hangyaszorgalmú bürokratát vele. Balsai Móni öltözete elegáns, konzervatív.

Vonzó színészi feladatokat hozott az előadás mindhárom szereplőnek. Mondanám, hogy László Zsolt és Balsai Móni szerepe könnyen eljátszható, érdekes, tündököl benne mindkét nagyszerű színész, akik kirázzák a kisujjukból az alakítást. Az igazi feladat Rada Bálintnak adatott, neki nagyon nehéz jól megoldani ezt a majd mindvégig ellenszenves, kötekedő figurát. Ez egy igazi főszerep, megterhelő és ingoványos. Rada kisfiúsan mozog a színpadon, mozgása kamaszos, igyekvő, időnként komikus viselkedéssel. Mindehhez hadar, ami itt természetesen színészi eszköz, nem beszédhiba. Meglepő, hogy hadarása ellenére szövege érthető szinte mindig. Egy kiforratlan személyiséget hoz színre, egy félkész értelmiségi lényt, akiből még lesz valaki, valami.

Mozgóképtervező: Varga Vince, szcenikus: Barkovics Zoltán, rendezőasszisztens: Kántor Nóra.

Bemutató: 2019. november 8.

Megtekintett előadás: 2019. december 29.

Budapest, 2020. január 1.

 


Földesdy Gabriella

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©