Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

GLORIA

Radnóti Tesla Labor

A darab írójáról, Branden Jacobs-Jenkinsről kevés tudható (1984, Washington) – hazánkban ez az első előadott színműve. 2 óra, szünet nélkül, és az előadást elsősorban a „lassított felvétel” jellemzi, különösen az első részt. (Rendező: Hajdu Szabolcs.) Van ugyan története („narratívája”), de nehezen írható le. Azt most már jól elképzelhetjük, hogyan nem folyik a munka egy amerikai újság szerkesztőségében, amikor magáról az újságról maguk a munkatársak – nagyjából: asszisztensek – sincsenek jó véleménnyel. Azt nehezebben látjuk át, hogyan is lesz végül újság: talán az itt nem, vagy alig látható más munkatársak munkájából… Akiket megismerünk az elején, az idősebb főnöknő asszisztensei: a folyton loholó-szervező, rendszeresen másnapos, a főnöknőt maximálisan kiszolgáló és már közel harmincéves Dean (Porogi Adám); a fiatalabb, kissé flegma Kendra (Sodró Eliza), aki alig van benn, idejét ruhavásárlásokkal és a Starbucks-ban ebédeléssel-kávézással tölti; Ani (Lovas Rozi), aki csendben dolgozik, ha nem is túl lélekszakadva, és a még buzgó fiatal gyakornok Miles (Vilmányi Benett), akinek ez az utolsó előtti munkanapja. És megismerjük Gloriát is (Martinovics Dorina), aki annyira csendes, amilyen már nincs is, azt tartják róla, hogy szerintük „pszichopata”, és Deant kivéve az egész szerkesztőségből nem volt ott senki az előző esti lakásavatóján. Gloria 15 éve dolgozik ott (bár nem ebben az irodában, amit látunk), ezek szerint ő nem annyira fiatal már.

Némi izgalmat hoz egy énekesnő halálának híre, akiről ennek kapcsán lehet cikket írni, átírni, fals információ miatt vitatkozni, meg Dean idegességének lehetünk tanúi, mert át kell szerveznie egy könyvbemutatót – ennél többet nem tudunk meg.

A történet hirtelen rémessé válik: a lány, Gloria valóban bekattan, lövöldözni kezd, túlélő marad csak Kendra, aki akkor sincs benn és Dean – halálfélelme szívszorító, de őt nem lövi le Gloria. „Magával is végzett” – ahogy a híradásokban jelezni szokták.

Eddig az első rész, szünet nincs, füstölővel jelzik, hogy újabb rész következik, éppen 8 hónapra rá. Egy kávézóban vagy bárban vagyunk, kiderül, a Starbucks-ban; a színt természetesen nem kell átrendezni, a nyitott ajtóba betolnak egy kicsi bárpultot, az illúziónk tökéletes.

És megjelenik újra Dean és Kendra, mindketten mint túlélők meg akarják írni a „sztorit”. Dean Gloriáról írna, Kendra az áldozatokról, miközben sejthetjük, hogy egyikük sem ismerte a többieket, a „témát”. Össze is vitatkoznak, mert a személyiségi jogok, ugye… (ami önmagában valós probléma). Távozásuk után megjelenik azonban Nan, a volt főnöknő, 9 hónapos terhesen (szintén Martinovics Dorina) – merthogy már akkor terhes volt, amikor Gloria tette megtörtént, sőt, akkor jött rá, hogy terhes. Ő sem látott semmit, irodájában, az asztal alatt várta meg a lövöldözés végét, sőt még tovább is ott kuksolt, Sashának (újabb szerkesztője, szintén Lovas Rozi) csak saját érzéseiről beszél – nos, ez egy harmadik féle variáció, ahogyan megírható egy történet. Ez legalább valósnak ígérkezik, saját érzéseit csak ismeri?! (És még személyiségi jogokat sem sért vele…)

És ő tényleg megírja.

A történetet pedig megfilmesíteni szándékoznak egy ügynökségnél 2 év múlva, ez a harmadik rész, természetesen – itt egy 19 éves, „tejfelesszájú” főnököt találunk (Rashaad – szintén Vilmányi Benett), egy fiatal munkatársat, aki szeret olvasni, de nem hajtja túl magát (Callie – szintén Lovas Rozi) – és ideiglenesen itt fog dolgozni Lorin (Rusznák András). Az a Lorin, aki 2 éve ott dolgozott a szerkesztőségben, Gloriát becsülte, sajnálja, ami történt, azért nem ment el a buliba annak idején, mert éjszaka is dolgozott. Amikor most megtudja, hogy a volt főnöknő által írtakat akarják megfilmesíteni, persze kiakad…

Mindez, mint írtam, zömében lassított felvételként tárul elénk, van időnk mindent alaposan megnézni, minden mozdulatot – kávézásokat, sushi-fogyasztást, a megvásárolt ruhák bemutatását és egyebet – megszemlélni az U-alakú játéktérben. A nézőtértől íróasztalok választják el, a fal mellett pedig egy óriási kanapét is látunk. (Díszlettervező: Pater Sparrow).

Generációk összeütközése? Dean a maga harminc évével és a húsz év körüli, még egyetemista Miles valóban másképp látják a világot, de Dean sem tud mit kezdeni igazából az életével. Már akkor könyvet kezdett írni, amikor még Gloriával semmi különös nem történt. A később készülő könyve végül nem az lett és a Gloria címet adta neki, más kérdés, hogy talán el sem készült, és nem is fog elkészülni…

Ok-okozat téma kevés adódik, narratíva van is, meg nincs, de inkább nincs. Csak minden megtörténik úgy, ahogyan. Senki nem állítja, hogy Gloria a lakásavató miatt kattant be, igazából nem is fontos nekik. Vagy senkinek. Mert úgy sem tudható. Csak a sztori kell.

Végül is, hányféle nézőpontból lehet megírni egy eseményt? És kinek van igaza? Senkinek és mindenkinek, ezt már tudjuk (pl. „A vihar kapujá”-ból…)

Sok múlik tehát a rendezésen és a játékon egyaránt.

A kiszámított lassúság berágja magát a lelkünkbe, nem tudjuk eldönteni, kell-e érteni, vagy csak elfogadni, hogy ilyen (is) az élet, folyik-csordogál a maga (kissé unalmas-szürke medrében), különösebb értelem nélkül. Minden elmúlik, a szenzáció is.

A szerkesztőségben sok alja-szöveg röpköd az első részben (nem lenne túl szükséges), a gyakornok ugráltatása folyik és Lorin ideges berontásai és rendreutasításai (ő dolgozni szeretne, különösen, amióta előléptették).

Talán senki és semmi nem fontos, nemcsak egymásnak nem, saját maguknak sem, a munkájukat unják, az újságot is, úgy is csak felületes cikkek vannak benne – ők írják! Vagy mégsem? – nos, ezt a fajta ürességet adja vissza az előadás, amit végiggondolni is lehangoló.

Gloria talán hirtelen ráébredt erre a nagy ürességre, és ezért ölt, más megoldást nem látott… Talán azt sem vette észre, hogy nemcsak vele nem törődnek, a többiekkel sem. Újra és újra az első részre térünk vissza önkéntelenül is.

A „sztori” „feldolgozhatóságának” bemutatása szinte csak ráadás. A második és a harmadik rész zömében egyébként is pörgősebb..

Természetesen százféle kérdésünk lehetne – tehetség? munkaszeretet? empátia? céltudatosság? – de ezek itt teljességgel hiábavalóak. Vagy (főleg?) túlságosan messze vezetnének.

Ezért kúszik be a bőrünk alá a deprimáltság. Szatíraként említik a szórólapon, de nem igazán az. Több és más.

Fordította: Totth Benedek.

Dramaturg: Kelemen Kristóf, jelmeztervező: Nagy Fruzsina, a rendező munkatársa: Ari Zsófi.

Bemutató: 2019. március 9.

Megtekintett előadás: 2019. december 27.

Budapest, 2019. december 29.

Györgypál Katalin

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©