A darab
írójáról, Branden
Jacobs-Jenkinsről kevés
tudható (1984, Washington) – hazánkban ez az első
előadott színműve. 2 óra,
szünet nélkül, és az előadást elsősorban
a „lassított felvétel” jellemzi,
különösen az első részt. (Rendező: Hajdu
Szabolcs.) Van ugyan története
(„narratívája”), de nehezen
írható le. Azt
most már jól elképzelhetjük, hogyan nem
folyik a munka egy amerikai újság
szerkesztőségében, amikor magáról az
újságról maguk a munkatársak –
nagyjából: asszisztensek
– sincsenek jó véleménnyel. Azt nehezebben
látjuk át, hogyan is lesz végül
újság: talán az itt nem, vagy alig
látható más munkatársak
munkájából… Akiket
megismerünk az elején, az idősebb főnöknő
asszisztensei: a folyton loholó-szervező,
rendszeresen másnapos, a főnöknőt maximálisan
kiszolgáló és már közel
harmincéves
Dean (Porogi Adám); a fiatalabb,
kissé flegma Kendra (Sodró Eliza),
aki alig van benn, idejét ruhavásárlásokkal
és a Starbucks-ban
ebédeléssel-kávézással
tölti; Ani (Lovas Rozi), aki csendben
dolgozik, ha nem is túl lélekszakadva, és a
még buzgó fiatal gyakornok Miles (Vilmányi
Benett), akinek ez az utolsó
előtti munkanapja. És megismerjük Gloriát is (Martinovics Dorina), aki annyira csendes, amilyen
már nincs is, azt
tartják róla, hogy szerintük
„pszichopata”, és Deant kivéve az
egész szerkesztőségből
nem volt ott senki az előző esti lakásavatóján.
Gloria 15 éve dolgozik ott (bár
nem ebben az irodában, amit látunk), ezek szerint ő nem
annyira fiatal már.
Némi izgalmat
hoz egy énekesnő halálának híre, akiről
ennek kapcsán lehet cikket írni,
átírni, fals információ miatt vitatkozni,
meg Dean idegességének lehetünk tanúi,
mert át kell szerveznie egy könyvbemutatót –
ennél többet nem tudunk meg.
A történet
hirtelen
rémessé válik: a lány, Gloria
valóban bekattan, lövöldözni kezd,
túlélő marad csak
Kendra, aki akkor sincs benn és Dean –
halálfélelme szívszorító, de őt nem
lövi
le Gloria. „Magával is végzett” – ahogy
a híradásokban jelezni szokták.
Eddig az
első rész, szünet nincs, füstölővel jelzik, hogy
újabb rész következik, éppen 8
hónapra rá. Egy kávézóban vagy
bárban vagyunk, kiderül, a Starbucks-ban; a
színt természetesen nem kell átrendezni, a nyitott
ajtóba betolnak egy kicsi bárpultot,
az illúziónk tökéletes.
És
megjelenik újra Dean és Kendra, mindketten mint
túlélők meg akarják írni a
„sztorit”. Dean Gloriáról írna, Kendra
az áldozatokról, miközben sejthetjük,
hogy egyikük sem ismerte a többieket, a
„témát”. Össze is vitatkoznak, mert a
személyiségi
jogok, ugye… (ami önmagában valós
probléma). Távozásuk után megjelenik
azonban
Nan, a volt főnöknő, 9 hónapos terhesen (szintén
Martinovics Dorina) – merthogy
már akkor terhes volt, amikor Gloria tette
megtörtént, sőt, akkor jött rá, hogy
terhes. Ő sem látott semmit, irodájában, az asztal
alatt várta meg a lövöldözés
végét, sőt még tovább is ott kuksolt,
Sashának (újabb szerkesztője, szintén
Lovas Rozi) csak saját érzéseiről beszél
– nos, ez egy harmadik féle variáció,
ahogyan megírható egy történet. Ez
legalább valósnak ígérkezik, saját
érzéseit
csak ismeri?! (És még személyiségi jogokat
sem sért vele…)
És ő
tényleg
megírja.
A történetet
pedig megfilmesíteni szándékoznak egy
ügynökségnél 2 év múlva, ez a
harmadik
rész, természetesen – itt egy 19 éves,
„tejfelesszájú” főnököt
találunk
(Rashaad – szintén Vilmányi Benett), egy fiatal
munkatársat, aki szeret olvasni,
de nem hajtja túl magát (Callie – szintén
Lovas Rozi) – és ideiglenesen itt fog
dolgozni Lorin (Rusznák András). Az a
Lorin, aki 2 éve ott dolgozott a szerkesztőségben,
Gloriát becsülte, sajnálja,
ami történt, azért nem ment el a buliba annak
idején, mert éjszaka is
dolgozott. Amikor most megtudja, hogy a volt főnöknő által
írtakat akarják
megfilmesíteni, persze kiakad…
Mindez,
mint írtam, zömében lassított
felvételként tárul elénk, van időnk mindent
alaposan
megnézni, minden mozdulatot –
kávézásokat, sushi-fogyasztást, a
megvásárolt
ruhák bemutatását és egyebet –
megszemlélni az U-alakú játéktérben.
A nézőtértől
íróasztalok választják el, a fal mellett
pedig egy óriási kanapét is látunk.
(Díszlettervező: Pater Sparrow).
Generációk
összeütközése? Dean a maga harminc
évével és a húsz év
körüli, még egyetemista
Miles valóban másképp látják a
világot, de Dean sem tud mit kezdeni igazából az
életével. Már akkor könyvet kezdett
írni, amikor még Gloriával semmi
különös nem
történt. A később készülő könyve
végül nem az lett és a Gloria címet adta
neki,
más kérdés, hogy talán el sem
készült, és nem is fog elkészülni…
Ok-okozat téma
kevés adódik, narratíva van is, meg nincs, de
inkább nincs. Csak minden
megtörténik úgy, ahogyan. Senki nem
állítja, hogy Gloria a lakásavató miatt
kattant
be, igazából nem is fontos nekik. Vagy senkinek. Mert
úgy sem tudható. Csak a
sztori kell.
Végül is,
hányféle
nézőpontból lehet megírni egy eseményt?
És kinek van igaza? Senkinek és mindenkinek,
ezt már tudjuk (pl. „A vihar
kapujá”-ból…)
Sok múlik
tehát a rendezésen és a játékon
egyaránt.
A
kiszámított
lassúság berágja magát a lelkünkbe,
nem tudjuk eldönteni, kell-e érteni, vagy
csak elfogadni, hogy ilyen (is) az élet, folyik-csordogál
a maga (kissé
unalmas-szürke medrében), különösebb
értelem nélkül. Minden elmúlik, a
szenzáció is.
A szerkesztőségben
sok alja-szöveg röpköd az első részben (nem lenne
túl szükséges), a gyakornok
ugráltatása folyik és Lorin ideges
berontásai és rendreutasításai (ő dolgozni
szeretne, különösen, amióta
előléptették).
Talán senki
és semmi nem fontos, nemcsak egymásnak nem, saját
maguknak sem, a munkájukat unják,
az újságot is, úgy is csak felületes cikkek
vannak benne – ők írják! Vagy
mégsem? – nos, ezt a fajta ürességet adja
vissza az előadás, amit végiggondolni
is lehangoló.
Gloria
talán hirtelen ráébredt erre a nagy
ürességre, és ezért ölt, más
megoldást nem
látott… Talán azt sem vette észre, hogy
nemcsak vele nem törődnek, a többiekkel
sem. Újra és újra az első részre
térünk vissza önkéntelenül is.
A „sztori”
„feldolgozhatóságának”
bemutatása szinte csak ráadás. A második
és a harmadik
rész zömében egyébként is
pörgősebb..
Természetesen
százféle kérdésünk lehetne –
tehetség? munkaszeretet? empátia?
céltudatosság? –
de ezek itt teljességgel hiábavalóak. Vagy
(főleg?) túlságosan messze
vezetnének.
Ezért
kúszik be a bőrünk alá a deprimáltság.
Szatíraként említik a szórólapon, de
nem
igazán az. Több és más.
Fordította:
Totth Benedek.
Dramaturg: Kelemen
Kristóf, jelmeztervező: Nagy Fruzsina, a
rendező munkatársa: Ari Zsófi.
Bemutató: 2019.
március 9.
Megtekintett
előadás: 2019. december
27.
Budapest, 2019. december
29.
Györgypál
Katalin