Shakespeare legutolsó
saját drámáját (1611)
sokféleképpen
értelmezhetjük, most is sajátos változatot
láthatunk. Átértelmezett előadásnak
is tekinthetjük, mely Nádasdy
Ádám
fordításának
„felhasználásával” készült
– ne számítsunk tehát az eredetire,
mert nem azt kapjuk.
A kezdés
érdekes, a sorba rakott rengeteg pár cipő (csak ne
emlékeztetne 1944-re, a
Duna-partra!) – közül Miranda több cipőt is
felpróbál, ekkor megelevenednek
mozdulataiban vélhető tulajdonosaik – férfi, nő,
többen többféleképpen…
Azután már
kibontakozik a történet: az apja, Prospero (Horváth
Lajos Ottó) által keltett viharban
hajótörést szenvedtek a cipők
tulajdonosai. Miranda megrémül, de apja megnyugtatja, hogy
mindenki
megmenekült… Ennél többet Miranda nem is tud
meg.
Caliban is
megjelenik, a cipőket többször átrendezi,
külön halmokba rakja valamiért… ennek
oka is a sok titok egyike marad.
A sok-sok
cipő ellenére csak néhány szereplővel
találkozunk, a többi cipő tulajdonosa – a
matrózok – nem jelennek meg. Gyerekméretű cipők is
vannak… Caliban külön
felfigyel rájuk.
A
megmenekültek több részletben jelennek meg,
legelőször egy fiú, aztán még kettő
külön-külön, négy férfi meg
együtt. Csaknem az utolsó pillanatig mind azt hiszi,
hogy a többiek valamennyien odavesztek. A négy férfi
közti „hatalmi harc” is
emiatt tör ki, elbitorolnák a nápolyi trónt
gyilkosság árán is, de ez kudarcba
fullad (Ariel énekétől, a zenétől, netán
szintén Prospero utasítására…?).
Prospero feltűnően
hallgatag; főleg mások (lánya, Ariel és Caliban)
mesélik el az idős ember
tetteit. Se pálcája, se köpenye nincsen; helyette
két kamera működik. Olykor
nehéz eldöntenünk, mit figyeljünk inkább:
az élő alakokat, vagy a róluk
vetített képeket a falon, ami lehet virtuális,
ál-világ is. A kamerákat vagy
ezek egyikét hol Prospero kezeli, és/vagy hol Ariel, vagy
éppen senki. A
videokamerák általában a szereplőket
mutatják kétféle
beállításból, de máskor
esküvői fotókat vetítenek a falra
(Mirandáé és Ferdinándé), vagy
éppen – az
első percekben – a rengeteg cipőt, melyeket felsorakoztattak a
színpad szélén –
ezért aztán mezítláb vannak a
hajótöröttek.
Prospero
csaknem végig csendben szemlélődik a
hajótöröttek
„társaságában” láthatatlanul,
de lányát és Calibant utasítja,
lányát tanítgatja, Arielnek folyton parancsol,
és szükség szerint felhánytorgatja neki
kiszabadítását.
Prospero
„rendezésében”
(„varázslásában”) többek
között az álom előidézése jellemző,
ill. Ariel (Szűcs Nelli) segít neki.
Ariel alkatilag talán nem annyira, de lényéből
fakadóan valóban légiesként jelenik
meg. Ariel „átváltozó” művész
is lehetne egyben, annyiféle alakban jelenik meg,
elegánsan, vagy dizőzként, a végén
ágról szakadtan egy rém előnytelen sapkában
szándékosan… (Azt kevéssé
értjük, mit énekel több alkalommal is, sajnos,
de ez
az akusztika hibája). Ariel különös tánca,
mozgása is figyelemfelkeltő.
(Koreográfus: Katona Gábor.)
Miranda,
Prospero lánya (Szász Júlia e. h.)
„kis
buta”, hiszen nem ismer senki mást apján és
Calibanon kívül, így azonnal beleszeret
az első férfiba, akit meglát – szerencsére
és természetesen Ferdinánd az, a
nápolyi királyfi, azaz Alonso fia (Bordás
Roland). Ezt azért Prospero sem tervezhette meg előre. A
vőlegény,
Ferdinánd alakja bár nem túl hangsúlyos,
Miranda számára bőven elég, hogy fiatal…
Ám nem igazán értelmezhető, mi is folyik
kettőjük között a házikóban
(lányszoba)
az esküvő után, lehet évődés is, lehet
játék vagy más?
Miranda
valamennyire emlékszik Milánóra, az őt
körülvevő nőkre, másra nem, hiszen csak
háromévesen
jött el apjával. Apja végre elmeséli neki
történetüket, a lány emlékeire
építve. (Azt azonban nem tudhatjuk, mennyire
valóság és mennyire
átértelmezése ez
a múltnak.)
Az
előadásban kevésbé hallunk
átértelmezéseket sem most, sem a megjelenő
férfiaknál.
Stephano,
Alonso részeges borásza (Farkas Dénes)
és Trinculo, Alonso udvari tréfamestere – itt vele
űznek tréfát (Rácz József)
– kellően és teljesen
kifordulnak magukból: Ariel és a bor – előbb csak
üveggel, aztán már hordóval –
hatására rémes nőkké válnak
át. Amikor nagy nehezen magukra ébrednek, akkor
már
szégyenkezhetnek.
Nemcsak ők
nem, a többi érkező sem tudja jószerivel, mi
történt és történik velük –
mintha
olykor álmodnának (részben persze Ariel
hathatós ténykedése nyomán).
Prospero
tudja, ha tudja: hiszen sok mindent Arielre bíz. Ariel a
végén szabad lesz – és
egy ládába hajtja bele magát, Prospero pedig
prózaian kitolja a színről… Ez
halálát
jelenti Arielnek? Meglehet, de nem tudhatjuk. A rejtélyek egyike
marad.
A négy
férfi
közül Alonso, Nápoly királya (Rubold
Ödön)
búslakodik fia vélt elvesztése miatt, Gonzalo,
Alonso öreg tanácsosa igyekszik
sokat tanácsolni, és az is kiderül, hogy sok mindent
köszönhet neki maga
Prospero is (Schnell Ádám), a
másik
két férfi azonban „gonosz”: egyikük
Antonio, Prospero fivére, aki a milánói
trónt bitorolja, miután száműzte Prosperót (Bakos-Kiss
Gábor), másikuk pedig Sebastian, Alonso öccse,
aki szívesen kitúrná saját
bátyját a hatalomból (Tóth
László).
Prospero
megbocsát nekik, ha már mégis visszatér
Milánóba, hangsúlyosan visszakövetelve
a trónt – és csak úgy vissza is fogja
kapni!? –, higgyünk benne, Prospero
inkább már csak a halálon fog gondolkodni,
állítja. (És uralkodni ki fog? –
kérdezhetnénk, ha ez nem – mese lenne.)
Kopár lenne
a sziget? Nem, hiszen Caliban (Kristán
Attila) szerint sokféle gyümölcs,
növény terem itt. Ő jól ismeri ezeket –
itt nőtt fel, övé lenne a sziget, ha Prospero nem győzte
volna le. Új
„istenének”, Stephanónak (ő
kínálja borral) megígéri, hogy megmutat
mindent,
mert ezután őt szolgálja – a sziget
„állat- és növényvilága”
az ő igazi tudománya.
Caliban erőszakoskodott-e
a lánnyal, vagy „ő csak kis Calibanokat akart?”
– nem tudjuk, de valóban nem
illenek össze. Meglehet, Caliban szerint nem is erőszak az, ha
„csak” nemzeni
akar…?!
A fehér
mágia szerepét többször
hangsúlyozzák – Prospero ezt könyvekből
tanulta meg, ezeket
a könyveket magával tudta hozni talán Gonzalo
segítségével, de már nem akar
csak a tudománnyal (fehér mágia) élni,
amikor visszatér a hatalomba/világba…
így a tengerbe veti könyveit. (Nem látjuk, de
elhisszük neki.)
Kihajtható
óriási ajtószárnyak
választják két részre a színpadot
(hátul székek – a sziget
többi része); befejezésként Prospero becsukja
az ajtókat és elöl, a nagy
asztalra ülve – közvetlenség! – mondja el
utolsó, fontos mondatait a bocsánatkérésről
– immár a nézőktől és a nézőknek.
Különös a
„lányszoba”: külön kis
házikó, egy normál méretű kanapé van
benne talán, a többi
berendezés bababútor, konyha, fürdőszoba,
miegyéb – esküvő, „nász” is
karikírozott,
nászéjszaka nincs is, úgy tűnik (nem
hiányzik), merthogy Nápolyban lesz az igazi
esküvő.
A két férfi
és Caliban ivászata az alkalmi mozgatható
ülésekben egyben humorforrás is.
A berendezést
általában sem kell sokat hurcolni, felemelkednek
és lesüllyednek számos
alkalommal, szükség szerint.
Sokfélék a
jelmezek, nem is lehet ez másképpen; Miranda
öltözéke például az egyszerűtől a
fehér, fátylas menyasszonyi ruháig terjed. A
négy férfi öltönyben tanácskozik
és mezítláb, a két ivós
férfiú női ruhája kellően elborzasztó,
beleértve
Stephano tűzpiros szűk ruháját is.
Rendezte Andrzej
Bubien, a szentpétervári
Tovsztonogov Nagy Drámai Színház
világszerte ismert lengyel rendezője, vele együtt
érkezett a díszlet- és jelmeztervező, Anita
Bojarska és a zeneszerző/zenei vezető, Piotr
Salaber is. A zenei felvételt Chris
Aiken készítette.
Dramaturg: Kozma
András, rendezőasszisztens Kolics Ágota,
korrepetitor: Komlósi Zsuzsa.
Az előadás
hossza 2 óra 20 perc, sűrítve szünet
nélkül (ez a divat?), amit végigülni sem
könnyű, nemhogy figyelni. De sikerült.
Bemutató: 2019.
december 20.
Megtekintett
előadás: 2019. december
22.
Budapest, 2019. december
25.
Megjelent a Kláris 20/4.
számában.
Györgypál
Katalin