Tudjuk, hisz
közismert tény, A vihar (The
Tempest, 1611) Shakespeare utolsó színműve, a műfajt
is ő hozta
létre. Olyan életbölcsességet sugall, amelyre
a szerző egy gazdag életút során
tett szert. Egyik tanárom az egyetemen Mozart Varázsfuvolájának
Sarastróját gondolta Prospero későbbi
utódának,
mert mindketten képesek hatalmukat alárendelni a
megbocsátásnak, a világ
rendjét állítják helyre. Az a rendező
– és vele a színház is –, aki ezt a
darabot viszi színre, olyan tisztelettel közeledik
hozzá, mint amikor egy
elhunyt személy végrendeletét hozzák
nyilvánosságra. Andrzej Bubien, A vihar mostani
rendezője valami más szándékkal fogott
hozzá a rendezéshez, de ez a szándék
kissé szembemegy a szerzővel, inkább egy mostanság
divatos víziónak gondolnám
arról, hogyan alakulnak át a tények
ellenőrizhetetlen virtuális valósággá,
aminek már nem vagyunk urai.
Maga az
ítéletidő, melynek kapcsán a
szereplők hajótörést szenvednek, elmarad, helyette
sok-sok cipő sorakozik a
színpad elején, amikor felmegy a függöny,
közben a háttérben mindkét
irányból
videót vetítenek, ott is cipők láthatók,
szebbnél szebbek. Majd belép Miranda (Szász
Júlia e.h.), és próbálgatja a
cipőket, előbb magas sarkú női, később fűzős,
férficipőt próbál. Hosszú percek
telnek el, végül apjához, Prosperóhoz (Horváth
Lajos Ottó) intéz kérdéseket.
Kezdődhetne a cselekmény. Hamarosan
megjelenik Ariel (Szűcs Nelli), a
légi szellem, aki Prospero jobb keze, parancsainak
végrehajtója, ő vezényelte
le a hajótörést Prospero parancsai szerint. Bubien
rendezésében a szereplők
funkciója megváltozik, Prospero nem
„bűvész”, nem varázsol, hanem művész,
aki
nem létező múltból alkot elképzelt
valóságot. Ariel ceremóniamester, másfelől
a
táncos szórakoztatás része, énekel,
ugrál, sokat öltözik, vetkőzik, majd egy
ládába csomagolva a süllyesztőben végzi
pályafutását az előadás
végén. A mór megtette,
a mór mehet – mondhatnánk viccesen.
Azonban nem ez
a lényeg. Előadás
közben azt vesszük észre, hogy minden jelenetből
hiányzik a magasztosság, a
csodavárás, és valami rettenetes
csalódást élünk át. A
hajótöröttek kompániája
mindössze négy fővel képviselteti magát az
előadásban, az ötödik Ferdinánd, a
nápolyi királyfi (Bordás Roland)
nincs velük, mert őt Prospero elkülöníti a
többiektől, hisz komoly szerepet
szán az ifjúnak, ő lesz Miranda jövendőbelije. A
négy hajótörött, Prospero régi
ellenségei, ők üldözték el a
milánói herceget lányával,
Mirandával együtt, és
tették egy süllyedő hajóra tizenkét
évvel ezelőtt. Nos, ők négyen szenvtelen
arccal asszisztálják végig a színművet,
gőgös hallgatással, öntelt lélekkel
ülnek, vagy néznek a semmibe, kihalt agyukból az
emlékezés a régmúlt dolgokról.
Alonso, a nápolyi király (Rubold
Ödön)
végig fiát, Ferdinándot keresi, siratja, mert
halottnak hiszi. Amikor később
viszontlátja Miranda vőlegényeként, akkor nem
örül a megkerült fiúnak, hanem
méltatlankodik amiatt, hogy a menyasszonyt (Mirandát)
még csak három órája
ismeri. A rendezés kiirtott minden olyan szöveget a műből,
amely mágiára utalt
volna, sőt kimaradtak azok a részek is, amelyek Prospero
szerepét mondják el a
sziget humanizálását illetően. Ő itt nem
pozitív személy, csak egy „aspektus”,
szemszög, ami felől nézi a dolgokat. Neki előbb meg kellett
hódítani a rossz
szellemeket, Calibant (Kristán Attila)
leigázni, Arielt kimenteni szűk fatörzs lakhelyéről,
mindez az előadásban
megkérdőjelezhető, nem erény, inkább erőszak.
Azzal
együtt, hogy Caliban személye
eljelentéktelenedik, Trinculo, Alonso tréfamestere (Rácz József), és Stephano, a
részeges borász (Farkas Dénes)
szinte főszereplővé válnak. Ők ketten jónak
látják
magukat lerészegíteni, dőzsölni, sőt,
duhajságukban még transzvesztita
szerepben is mutatkoznak, mindannyiunk
szórakoztatására, de nem igazi
örömére.
Bizonyítva ezzel azt, hogy a nemi eltévelyedés
korunk igen jellemző velejárója,
már természetesnek kell tartanunk
jelenlétüket. Ők ketten is szerves részesei
Miranda és Ferdinand egymásra
találásának, úgy ünnepelnek, mintha
esküvő lenne,
féktelen tánc, tivornya, flitterek, girlandok, és
a színpadra varázsolt kis
kunyhóban a fiatal pár pantomimban bemutatja
eljövendő házasságuk történetét.
Díszlet valójában alig van, alkalmi padok,
süllyesztőből feljövő asztal, hátsó
nézőtér villan be rövidebb-hosszabb ideig, illetve
két filmfelvevő működik állandó
kellékként (díszlet- és jelmeztervező: Anita
Bojarska).
Bubien
rendezése mindent
megkérdőjelez, minden Shakespeare-jelenetet
átfordít a másik oldalra. Calibant
kirekesztik, Prospero a sziget zsarnoka, megmásította a
régi eseményeket, a
hajótörött ellenségei pedig eszüket
és emlékezetüket vesztették, és nem
biztos
az sem, hogy ők üldözték el Prosperót. Semmi
sem biztos, mert amit látunk,
lehet virtuális valami, a tények nem tények, csak
valaki szemszögén át
láttatott valóság. Ha másfelől
nézzük, mást mutat. A valóság
reménytelen és
egyúttal borzalmas, hisz nincs semmiben bizonyosság. Ezt
a világképet állítja
fel a rendező, mint olyant, ami körülvesz bennünket.
Ennek létét a bőrünkön
érezzük napjaink külpolitikai híreiben, de
belpolitikai árnyait nézve is. Szembesülni
vele Shakespeare-en keresztül letaglózó
jelenség.
A
színészek a rendezői koncepció
szerint játszanak. Horváth Lajos Ottó még a
Prosperótól elvett jóság-adagtól
megfosztva is szimpatikus főhős maradt. Szűcs Nelli sziporkázik
az állandóan
sürgő –forgó, örökösen
átöltöző Ariel-szerepben, amely itt nem légies,
nagyon
is földhözragadt, viszont legalább humoros.
Bájos volt Borbás Roland szerelmes
vőlegénye, Szász Júlia (e.h.) szeretetre
vágyó Mirandája, különösen
megható,
amikor apja karjaiba ugrik nekifutásból. Rácz
József és Farkas Dénes önfeledten
mókáztak furcsa női öltözetükben,
Kristán Attilának alig maradt szerepe, hogy
„kirekesztett” minősítést kaphasson. A
négy hajótörött közül az
Alonsót játszó
Rubold Ödönnek van valamelyes szövege, néha
Schnell Ádám is mondhat egy-egy
mondatot Gonzalo tanácsos szerepében, de Tóth
László (Sebastian) és Bakos-Kiss
Gábor, a trónbitorló Antonio szerepében
mindvégig szótlanul, ám elkomorult
arccal ülik végig az előadást. A vihar
eddigi leghíresebb fordítását, Babits
Mihályét, mellőzték, a rendezés
ezúttal Nádasdy Ádám
fordítását használta fel az
bemutatáshoz.
A zeneszerző: Piotr Salaber, az előadás zenei
felvételét az ő irányításával
Chris Aiken készítette a varsói
Studio
124-ben, koreográfus: Katona Gábor,
dramaturg: Kozma András,
rendezőasszisztens: Kolics Ágota,
korrepetitor: Komlósi Zsuzsa.
Bemutató: 2019.
december 20.
Megtekintett
előadás: 2019. december
22.
Budapest, 2019. december 26.
Földesdy Gabriella
