David
Doiasvili
grúz rendező neve már jól ismert nemzeti
színházi körökben. Rendezte a Cyranot,
a Szentivánéji álmot, a MITEM-en
a Macbethet, és most a Tartuffe-öt,
amit csak részben írt Moliére.
A rendező ugyanis a szereplők megtartásával írt
egy újabb történetet, ám a régi szerző
neve fönt maradt a színlapon. Doiasvili
nyugodt szívvel megírhatta volna ezt az új
színdarabot a saját nevén. Ebben azt
a sajátos igazságszolgáltatást
meséli el, amit most beleszuszakolt Moliére
vígjátékába.
Az
előadás kezdetén a szereplők fele
peckes járással, félig korhű jelmezben
végigszánt a színpad elülső
részén,
miközben erőteljes hang hallatszik a háttérből:
Pernelle asszony (Nagy Mari)
ordít és átkozódik fiának
erkölcstelen házáról, az átkokat
többször is
elismétli, egyre kiábrándítóbb
hangon. Egy idő múlva meglátjuk a hátsó
falon
óriásira kivetítve, és csak mondja, mondja,
amíg valaki le nem kapcsolja a
masinát. Az előadás központi
„szereplője” a színpad elejére helyezett
állvány,
rajta egy mikrofon. A szereplők ezzel (is) kommunikálnak
egymás felé, időnként
a közönség felé, kiszólva a
játékból, vagy énekszámot előadva,
néhányszor
homlokukhoz érintve közvetíti felénk az
agyvíz zubogását (!), vagy a
szívükhöz
tartva halljuk a szívdobogásukat.
De
történnek más furcsaságok is.
Tartuffe (Trill Zsolt) kezében
egyszer csak megjelenik egy pisztoly, amit Orgon (Horváth
Lajos Ottó) fejéhez szorít, ám ez a
pisztoly nem sül el,
Orgon mégis meghal a második rész vége
felé, eltemetik nyílt színen, és
mindenki megtagadja. Az első részben két szereplő is
feljön a nézőtérre, hogy
végigsétáljon vagy végigkússzon a
padsorokat elválasztó keskeny emelvény
tetején. Hatalmas a hangerő, mindenki erőteljes hanggal adja elő
szövegét, a
mikrofon erre még ráerősít.
A
díszletet is David Doiasvili
tervezte, ennek fő eleme a hosszú asztal, itt zajlik a
legtöbb jelenet. A
díszlet másik fontos eleme a hatalmas, kristályt
imitáló csillár, ami szobányi
nagyságú, kezdetben csak Tartuffe függeszkedik
rajta, később Orgon is, de igazi
funkcióját a második felvonás
csúcspontján éri el, amikor szerelmi jelenet
zajlik benne. A csillár résein belátni ugyan, de
jótékony homály fedi, vajh, mi
történik belül. A kellékek közt
porszívó, elektromos habverő is feltűnik,
Dorine (Szűcs Nelli) modern
felmosó-fát használ padló
tisztítására. Állandó
kellékként szolgál egy 2-3 éves
körüli gyerek nagyságával bíró
játékmaci, ezt Mariane (Barta Ágnes)
cipeli magával, mintha még nem nőtt volna fel, pedig
nagyon is öntudatos módon védi saját
állásait, vőlegényét, Valért (Berettyán Sándor), s kiharcolja, hogy a
felesége legyen. Bánki Róza
jelmeztervező tág teret kapott a színészek
felöltöztetésére. Puritán fekete
ruhát ad a két főszereplő férfira, de
Cléante (Berettyán Nándor)
öltözéke stilizált korhű és
sötét tónusú, míg
Valér ruhája majdnem fehér sima kabát,
mintha szoknya lenne rajta alul, kerek
kalap és napszemüvege olyan, mint egy vak koldusé.
Mariane ruhája sárga
zubbony, Dorine, a szobalány szoknyája kicsit
emlékeztet a balettos tütüre.
Doiasvili
rendezése azokat a látens
tartalmakat próbálja felszínre hozni, amelyeket a
gyilkos vígjáték mélyéről
bányászik ki, még akkor is felhozza, ha az nincs
ott. A helyét nem találó
Damisból (Szabó Sebestyén
László),
Orgon fiából így lesz szerencsétlen drogos,
a szöveg egyetlen sorára
támaszkodva kerül színre Tartuffe meztelen
hátsója. És Orgon végzetes
ostobasága, vaksága, az a tény, hogy még a
saját szemének sem hisz, viszi el a
történetet addig, hogy a szeme előtt csalja meg Elmira
Tartuffe-fel. A rendezés
nem bocsájt meg az olyan hatökörnek, aki
korlátoltsága, befolyásolhatósága
miatt elnézi, hogy színről színre megcsalja
asszonya. Ezért ítéli halálra
Orgont, akit minden hozzátartozója megtagad, a sír
(színpadi süllyesztő)
fogadja magába, mindenki más megveti. Ezért kell a
rendezésnek kihagyni a
vígjáték eredeti befejezését, benne
előbb Orgon letartóztatása, majd a később
hozzá írt deus ex machina teljes
egészében elmarad. Argasnak, Orgon lázadó
barátjának ládikája megjelenik ugyan
a színpadon, de értelemszerűen szerepe nincs,
ezért logikus, hogy a Moliére
írta befejezés teljes egészében
hiányzik. Mondanivalónak pedig kikerekedik az
az üzenet, hogy aki olyan kártékonyan
hiszékeny, mint Orgon, az megérdemli
sorsát, megcsúfolják és megtagadják,
sorsát a halál megpecsételi.
A
gyökeresen megváltozott Tartuffe és
rendezője hatalmas
feladatokat rótt a színészekre.
Óriási energiák szabadulnak fel, a színpadi
és
színpadon túli mozgás (nézőtér
emelvénye!) sokszorosa egy átlagos előadásnak.
Az Orgont játszó Horváth Lajos Ottó
intenzív fizikai igénybevétele
már-már az
egészségét veszélyezteti. Trill Zsolt
könnyen teljesíti a negatív álszent szerepet,
pláne, hogy a rendezői üzenet szerint ő csak
másodlagosan felelős tetteiért,
mivel azokért Orgon felelős elsősorban. A legvirtuózabb
játékot Szűcs Nelli
produkálja, megnövelve a társalkodónő
szerepet, ami eredetileg csak komorna volt. A
színésznő szinte röpdös
a színpadon, szervez, takarít, kihallgat, énekel,
táncol, a konfliktusokat
próbálja megoldani, és ha ezeket nem is oldja meg,
a közönséget megnyeri.
Újdonságként éljük meg a két
Berettyán fivér (Sándor és Nándor)
játékát, ehhez
kapcsolódik szervesen Barta Ágnes dacos és
nagymacis Mariane-ja: óriáscsecsemő
felnőtt arccal. Szabó Sebestyén László
drogos fiatalembere már-már megszokott
alakja a színre kerülő klasszikus műveknek. Ács
Eszter (Elmira) és Nagy Mari a
színpadi összjátékot
erősítették.
A
fordító Vas István
szövegébe sok vendégszöveg került,
dramaturg: Kozma András, rendezőasszisztens: Herpai Rita, a kísérőzenék
válogatóját
ezúttal sem ismerjük.
Bemutató
és megtekintett előadás: 2019. október 18.
Budapest,
2019. október 24.
Megjelent
a Kláris
20/2. számában.
Földesdy Gabriella
