Kicsiny világunk,
közvetlen
környezetünk és annak elemei állandóan
változnak. Spiró 1997-ben írt
vígjátéka, a Honderű,
amit akkor – saját állítása szerint
– egy felkérésre írt, miszerint Tolnai
Klári számára szerep kellett (Tolnai Klári
színpadon soha, csak rádiójátékban
játszotta Annamari szerepét). Nos, a darab maga is
arról szól, mennyire
megváltozott a világ. Szereplői anakronisztikusak voltak
már 22 éve is,
nosztalgiáztak a gimnáziumi évekre,
háborúra, 56-os forradalomra emlékezve.
Spiró a keresztény
középosztály
legjobbjairól, „becsületbeli
ügyükről” írt vígjátékot
saját bevallása szerint,
ám ez a történet már akkor sem stimmelt sok
tekintetben. 2019-ben pedig
egyenesen a kabaré szintjén mozog. Nem tudjuk, mi vitte
rá a rendező Valló Pétert, hogy
ismét elővegye.
Talán a
szereplő színészek okán
tette, akik remek alakításokat tudnak nyújtani. Ez
igaz, de kevés indoknak.
Azért kevés, mert ez a Honderű manapság
semmit nem mond a nézőtéren ülő
közönség számára (22 éve
azért valamivel
többet), legfeljebb mérgelődik, néha jókat
hahotázik. Nagyobb baj, hogy ez a
fellegekbe emelés hamisan cseng, mert már viccesnek sem
érezzük a végrehajtó
ostobának ábrázolt figuráját, az úriemberség
kritériumairól generált vitát, a
mondvacsinált kardpárbajt és még sok minden
mást sem. A Honderű itt és most
semmilyen tekintetben nem aktuális. Viszont valamit
játszani kell, a közönség
pedig hálás a Pestiben, Vígben. Ezért
játsszák pótszékekkel a darabot,
legalább
is októberben, amikor én láttam.
Spiró
darabja lehetne valódi
értékmentés is, hisz az 1920-as, 30-as évek
egyházi középiskolái tényleg
legendásan jók voltak, és tartást adtak
tanulóiknak. A Honderű három szereplője
felvillant szép pillanatokat a szereplők
korábbi életéből, amihez kapcsolódik a
főszereplő özvegyasszony, Annamari (Börcsök
Enikő) idealizált figurája,
ezzel válna teljessé a kép a letűnésre
ítélt keresztény
középosztályról. Lehetne mindez
valódi is, de a hangulat
nem igazi, nem érezni a helyzet keser-édes voltát,
amikor együtt tudunk érezni
a szereplők sérült lelkével, vélt vagy
valós igazával. A cselekmény azonban
időről-időre döccen valahol. A 82 éves Annamari
pozitív alakját kissé komikussá
teszi hatszori házassága, többszöri
özvegysége, a gyertyák használata villany
helyett, spirituszégő gáz helyett, a
párnában tartott valuták, egyéb
anomáliák,
így furcsa a külföldön élő
lányával, unokájával való viszony,
egyoldalú
levelezés, miegymás. A szépkorú
osztálytársak közül csak a Frídhofnak
csúfolt
orvos (Lukács Sándor) tűnik
némileg
normálisnak, Pukánszky (Kern András)
és Zoltánffy (Márton András)
a
különcség és a testi leromlás
abnormitásait produkálja rendre a színpadon, pl.
Pukánszkynak már alig van ép testrésze,
vagy a negyedik osztálytárs, Kálmán
halálhírének kegyeletsértő fogadása
a jelenlévők részéről.
Szlávik
István
díszlete egy teljes ókonzervatív nappali
szobát imitál
középhosszúságú
zongorával (az írói utasítás csak
pianínót jelez), falba épített
könyvespolcokkal, plüsstakarós heverővel, lepusztult
ülőalkalmatossággal. Még a
hatalmas ablakkeret és a perzsa faliszőnyeg is ott van,
bár lóg a levegőben. Az
ablakkeret pedig nem a szomszéd ház tűzfalára
néz, hanem a kinagyított gimnáziumi
tablóképre. Szakács Györgyi
jelmezei
közül csak az Annamari csipkeruhája
említésre méltó. Ilyent valóban csak
80
fölött vesz fel valaki. A kellékek közül a
két görbepengéjű kard tűnik
komikusnak. Ezt a fajta kardot – emlékeim szerint –
szablyának hívják, furcsán
hat a rávarázsolt „műrozsda” is. A kardok
használatához két szakembert is
igénybe vett a színház: Szórády
Ödön,
Balázs László.
Az
elhangzó párbeszédeket maguk a
színészek élvezik legjobban. Márton
András és Kern András előadói
magánszámként
fogják fel szerepüket, szövegük felmondása
valamiféle örömforrás
kiáradásaként
jelenik meg, köztük a „honderű” kifejezés
nem teljesen tisztázott értelme,
poénként való használata. Börcsök
Enikő próbálja elhitetni velünk, hogy milyen
nagyszerű gáz és villany nélkül boldogulni,
egy sötét lakásba bezárkózva
élni,
unoka levelére nem válaszolni, mindezt szeretetből,
megelégedettségből. Nem is
értjük, mit csinál egész nap (tv-jét
is elajándékozta), mert, hogy latin és
görög nyelvű könyveket olvas, azt nehéz elhinni. Orosz Ákos igen jól tudná
játszani a végrehajtó Vancsurát, ha nem
lenne túlírva a szerepe. A csúcsra járatott
„tetszikezés”, ha kell, ha nem, már
idegesíti a kicsit is anyanyelvét jól
használó és tiszteletben tartó nézőt.
Balassa
Eszter
dramaturg csak néhány mondatot hagyott el az eredeti
szövegből (kis
átdolgozásra lehetett volna kérni a szerzőt). Zene: Melis László, zenei munkatárs: Termes Rita, a rendező munkatársa: Efstratiadu
Zoé.
Bemutató:
2019. szeptember 6.
Megtekintett
előadás: 2019. október 12.
Budapest,
2019. október 15.
Földesdy Gabriella
