Érdemes
ókori görög
drámákat játszani a színházakban,
mert a ma is jellemző problémák, az ókori
viselkedésnek megfelelően, túlfűtött érzelmi
környezetben jelennek meg, és ez
figyelmeztető lehet. Az érzelmek elhatalmasodása roppant
veszélyes minden
korban, ma is.
A történet
már
évezredek óta ismert. Médeia (Szűcs
Nelli)
elhagyja hazáját, családját, és
szerelmével Spártában telepedik le. Hosszú
és
borzalmakkal terhelt út van mögöttük.
Médeia varázsló erejét felhasználva
gondoskodik magukról, amibe még saját
öccsének meggyilkolása is belefér.
Iaszón
(Trill Zsolt), a férj, pontosan
ismerte Médeiát, az érzelmi
túlfűtöttségét, varázserejét
és azt is, hogy ezt
képes gonosz módon használni. Ennek
ellenére elhagyja őt egy másik nőért, a
korinthoszi király (Kreon: Rátóti
Zoltán)
fiatal lányáért, akit el is vesz, titkon,
feleségül. Médeia ezt a megaláztatást
nem tűrheti, bosszúja borzalmas, túllép minden
védhető határt. Megbékélést
mutatva két fiával az új asszonynak
palástot és arany fejdíszt küld
ajándékba,
amit előzőleg megmérgez. A fiatalasszony kínok és
fájdalmak között hal meg és
magával ragadja apját is, aki
segítségére akar sietni. Médeia
rádöbben tettének
megbocsáthatatlanságára, borzalmára
és rettegve, hogy a bosszú a fiait éri el,
és a király hívei gyilkolják meg őket, ezt
maga elvégzi.
A rendezés
(rendező: Eirik Stubo) remekül szolgálja,
hogy
megértsük a darab mondanivalóját, annak
ellenére, hogy nem helyezi át a
darabot, a nem mindig indokolt, de nagyon elterjedt megoldással,
mai
környezetbe. Nagy jelentősége van az egész
előadás alatt a sötétségnek, a
homálynak, ezzel ad a tragédiának
környezetet, és nem a borzalmas jelenetek
színrevitelével. A színészekre ez a
misztikusság felé hajló környezet
nehezíti
az előadást, és kockázatos is. Ma a néző a
látványos, sok esetben megrázó
jelenetek szabad ábrázolásához van szokva,
legtöbbször láttatják vele a
történés minden, esetleg borzalmas,
részleteit is. Ez az előadás azt követeli a
nézőtől, hogy a szövegre, a szöveg
megértésére koncentráljon. A darab
fogadtatása azt mutatja, hogy erre képesek vagyunk,
és talán máshol, más
esetekben is lehetne a szövegre támaszkodni a
látványosság helyett vagy
mellett.
Meggyőződhettünk
arról, hogy a görög drámákban helye van
a kórusnak. Most is jelentős szerepet
kapott a kórus, a díszletek és az események
roppant egyszerű megjelenítéséhez
illeszkedett a három, kórust képviselő hölgy (Söptei Andrea, Ács Eszter, Ligeti-Kovács
Judit m.v.), akik a bennünk is
felrémlő
kétségeket, a színdarab cselekvő
részeseinek viselkedését kritizáló
gondolatainkat megfogalmazták és hangosan
kimondták. Nem álltak egyik szereplő
oldalára sem, de a bonyolult emberi kapcsolatokat mutató
darab szereplői között
a viselkedés sokszor be nem tartható és nehezen
megtalálható, mégis szükséges
mértékletességére hívták fel
a figyelmet. Ők fogalmazták meg a darab utolsó
fontos mondatait, hogy „az istenek sokszor mást
tartogatnak számunkra, mint
reméltük. Sosem jön el, amire várunk. Amit nem
vártunk, bekövetkezik. Ahogyan
itt is történt.”
Számomra pontosan
ez a
darab mondanivalója. Túl sok a véletlen
körülöttünk, kortól és
társadalomtól
függetlenül. Nem tudhatjuk biztosan, hogy egy-egy helyzet,
esetleg különleges
helyzet milyen érzelmeket vált ki az általunk
jól ismertnek vélt emberből.
Lehet válni békésen, barátsággal,
elfogadva azt, hogy mindenki változik évek,
évtizedek alatt, és más
körülményeket szeretne. Egy békés
válás békés jövőt
biztosít mindenkinek, a gyerekeknek is. Lehetővé teszi az
új helyzetek
elfogadását, az emberek baráti kapcsolatát,
ennek pozitív következményeivel.
Sajnos, nagyon kevés az ilyen békés
válás. A válás megszakítása
egy eddigi
kapcsolatnak, amely hatalmas mélységeket tárhat
fel egy emberben. A sértettség,
a bosszúvágy elhatalmasodása, csak az egyik
félnél is, végzetes lehet
mindenkire. Médeia minden szempontból
szerencsétlen helyzetben van, ami nemcsak
egyszerűen rászakadt, bár ő ezt szeretné hinni,
mint minden sértett ember, aki
így gondolkozik. Médeia mindent megtett, hogy sehol
máshol ne legyen
kapaszkodója, csak az az egy ember legyen számára,
akit most elveszített. Nem
foglalkozik fiai jövőjével, csak az őt ért
sérelem és annak megbosszulása
foglalja el a gondolatait. Pedig amikor már nem egyedül van
az ember, akkor
minden tette előtt el kell gondolkodnia azon, hogy bár őt
megsértették, de
amikor erre bosszúval válaszol, akkor az a bosszú
sért meg másokat sokkal
mélyebben (esetleg), mint amit vele szemben elkövettek.
Médeia
óriási
tragédiát hozott a gyermekeire saját
sértettségének fékezhetetlen,
mértéktelen
bosszújával. Ez a meggondolatlanság
megbocsáthatatlan, gyermekei életükkel
fizettek az ő cselekedeteiért, akár ő, akár
mások ölik meg őket, ez már nem
változtat Médeia bűnének
súlyosságán. Fontos figyelmeztetés ez azok
számára,
akik saját érzelmeik védelmének nem ismerik
a határát.
A rendező megfontolt,
átgondolt munkája mellett a színészek is
megértették a szövegmondás
jelentőségét, és maguk is mellőztek minden
túljátszást. Médeia
jajveszékelésén,
a darab elején és Iaszónnak a
megváltoztathatatlanba nem belenyugvó
ordítozása
a darab végén még beleillett a görög
ember érzelmi túlfűtöttségének
megjelenítésébe. Nagyon szép volt Csurka
László mint hírt hozó szolga
elbeszélése a királylány és az apja
haláláról,
sallangok nélkül is borzalommal töltötte el a
nézőket.
Számomra kellemes,
elfogadható volt a zene. Ismert motívumok, zenei
részletek szóltak néha a szöveg
hátterében. A tenger mindvégig a színen
volt és részt vett az érzelmek
hullámzásának kifejezésében,
és ehhez a darab végén remekül illett a
pánsíp
hangja. A zene szerepe nem az volt, hogy az egyébként is
tragikus és megrázó
történést még elviselhetetlenebbé
tegye, hanem szépségével biztosította, hogy
van más élet is, mint a borzalmak világa.
Jó lett volna tudni, hogy ki
állította össze a zenét.
Bemutató
és
megtekintett előadás. 2019. szeptember 20.
Budapest,
2019.
szeptember 24.
Tóth
Attiláné dr.