A Coriolanus
különleges helyet foglal el Shakespeare
életművében. Ritkán játszott
tragédiája az angol
óriásnak. Magyarországon 1842-ben
játszották először Dobrossy István és
Egressy
Gábor fordításában. Utóbbi
játszotta a címszerepet a Nemzeti
Színházban.
Játékát Bajza elmarasztalja, míg a
többi kritikus az egekig dicséri, Laborfalvi
Róza Volumniáját viszont mindenki elismeri.
1847-ben Petőfi fordítja le újból,
a főhőst közel érezhette magához, talán ez
motiválta választását Shakespeare
drámái közül. Az ő
fordításában majd csak 1870-ben
játsszák először a darabot,
ettől kezdve Nagy Imre a címszereplő, és Jászai
Mari Volumnia. Külföldön is
ritkán kerül színre.
A mű 1608-ban
vagy 1609-ben
keletkezett, Shakespeare Plutharchosztól vette a
témát, amely minden ízében a
politikáról szól, a mindenkori népnek
és vezérének viszonyáról, a hatalom
megszerzéséről, illetve megtartásának
mikéntjéről. Főhősének létezése nem
bizonyított, csupán mondai hős. A történet a
Kr. előtti V. században játszódik,
amikor Cajus Marcius legyőzi a rómaiak akkori
ellenségeit, a volszkokat, és
vezérüket, Aufidiust megfutamítja.
Meghódítja Corioli városát, innét
kapja hősi
nevét, a Coriolanust. A továbbiakban csak saját
dicsőségét tartja szem előtt,
konzullá választásakor kevéssé
alázatos, ezért elűzi a nép
Rómából. Ő azonban
nem törődik bele a száműzetésbe, és
szövetkezik eddigi ellenségével, a
volszkokkal, és vezérükkel együtt támad
Róma ellen. Ekkor felesége és anyja
Róma megmentését kéri tőle, a két nő
könyörgése meghatja a kemény férfit,
és
lemond a bosszúról. Ezt a pillanatot használja ki
régi ellenfele, Aufidius, és
megöli a fegyvertelen Coriolanust. Az eredeti történet
a főhőst a nép ellensége
miatt ítéli el, Shakespeare-nél
árulással is vádolják. A dráma
több értelmezést
is lehetővé tesz, főhőse elítélhető kevély,
arisztokratikus, gőgös magatartása
miatt, de menthető megbocsátása, amikor szerettei
kérik erre. A túlzott
önkényeskedés azonban mindenképp a
közösség elleni helytelen magatartás, ami
tragédiába torkollik, ennek felmutatása lehetett
Shakespeare egyik célja.
A mindenkori
rendezésnek tág tere nyílik
az állásfoglalásra: a főhős ellen, vagy mellette
álljon ki, amikor színpadra
helyezi a darabot. Ebbe beleszólhat az aktuális politikai
helyzet, de a rendező
egyéni értelmezése, vagy más érdek
érvényesítése is. A kijevi Nemzeti
Dráma
Színház előadása egy átgondolt
koncepciót hozott színre, amely minden
mozzanatában kidolgozott, koreografált,
élére állított szereplőkkel és
statisztériával rendelkezik. Dmitro
Bogomazov rendezése egy már ellehetetlenített
politikai környezetbe ágyazza
be Cajus Marcius figuráját. A mindenkori tömeget
használja a rendezés annak
bemutatására, hogyan változik a hangulat a
népet befolyásoló tribunok álságos
szólamainak következtében. A hős csak addig hős,
amíg valakiknek érdekében áll
az ő támogatása, ugyanaz a személy nem
kívánatossá válik, amint valakiknek
útjában áll, vagy már nincs rá
szükség. Ezek a tribunok bárkit tönkre tesznek
elvtelenül, pénzért vagy félelemből,
akár irigységből, de ok nélkül is. Sokkal
kevesebb befolyása van a Menenius Agrippa-féle
szereplőnek, aki mérsékelt és
felelősségteljes politikus, Marcius atyai barátja,
mégsem az ő szava lesz
döntő. A Coriolanusszá lett hős pedig egy olyan útra
tér rá, ahonnét nincs
igazi választási lehetőség számára.
Hogy erejét, igazát bizonyítsa, összefog
régi ellenfelével, de ez már megpecsételt
lépés. Tette árulás, és ő maga a
nép
ellensége lesz általa. Nem tud már jól
cselekedni, mindenképp vesztes marad. Ha
eltűnik a közéletből, talán életét
még mentheti. Ha bizonyítani akar, falba
ütközik, csak ellenség veszi körül.
A
rendezés mindezt a szereplők
mozgásának célzott
koreográfiájával,
öltözékével, sminkjével támasztja
alá. A
rongyokba öltöztetett, bohócnak való
arcfestékkel felvonuló „nép”
bábként
viselkedik, tribunjai kinézésre is
kétszínű, köpönyegforgató, hajlott
gerincű
szóvivők, kirívóan ellenszenvesek. Az első
rész végig vérszínben zajlik, mintha
egy folyamatos forradalom folyna a színpadon, ami győzelemmel
végződik. A
második részben a fehér szín uralkodik,
mintegy visszarendeződés megy végbe az
elsőhöz képest. Megnő a zene szerepe, egyre vadabb
zongorajátékot hallhatunk
élőben, hisz a szereplők közt egy zongoraművész is
megjelenik, kísérőzenét
játszva a jelenetekhez. A zene egyre vadabb, erősebb és
zaklatottabb, ráadásul
központilag is hallunk háttérzenét, ami
fojtott, félelmes és drámaian
indulatos. A szereplők mozgását a sokszor alkalmazott
lelassítás jellemzi,
legtöbbször a címszereplőnél élnek ezzel
a lassítással, érzékeltetvén, mintha
megállt volna az idő. Számos apró jel
szolgál a politikai viszonyok
érzékeltetésére, pl. az életerős
ifjú római szobra a színpad fő helyéről a
második részben kettétörve kerül a
földre. Átlátszó üvegfal
választja el a
szemben álló feleket, mögötte időnként
némajáték zajlik, „kint és
bent” között
nincs kapcsolat, a végső jelenet is e fal mellett
játszódik: Coriolanus a békét
választja, e hírrel közeledik Aufidiushoz,
szövetségeséhez, de az üvegajtó
kinyitásakor belefut régi ellensége, illetve
új szövetségese kardjába.
A jellemek
kiélezettségük ellenére
valóságos politikai viszonyokat tükröznek.
Épp azért ülünk mindvégig
lélegzetvisszafojtva a három órás
előadás alatt, mert azt érezzük, hogy a
közelmúltból ismerős, valós helyzetekre
ismerünk rá nem egyszer a színpadi
cselekményt figyelve. Ritka katartikus pillanatokat
élünk át az átgondolt
rendezés miatt. Az anya és a feleség
szerepét, amely mindvégig fontos a
drámában, a két nő többszöri
megjelenésével próbálta a rendezés
érzékeltetni,
talán az anya figurájánál ez kisebb
jelentőségű volt, mint lehetett volna, sok
szövege maradt ki.
Az
összehangolt előadás megérdemelt
sikert aratott, a színészek a maximumot
nyújtották. Dmytro Rybalevskyi
Coriolanusa olyan volt, mint egy elevenné vált
kőkolosszus, gólem, akit csak sorsának
beteljesedése állít meg. További
szereplők: Bogdan Beniuk, Ostap Stupka,
Ivan Sharan, Oleg Stalchuk, Natalia Sumska, Anastasia Rula, Vasyl
Mazur,
Olekszandr Petcherytsia, Olekszandr Begma,Vitali Azhnov, Pavlo Shpegun
és
még sokan mások. Díszlet- és jelmeztervező:
Petro
Bogomazov. Zeneszerző: Olekszandr
Kokhanovskyi, koreográfus: Oleksii
Busko, világosító: Hanna Vakhovska,
videóterv: Oleksandr Rozhkov.
Az
előadást angol és magyar felirat
kísérte, 2019. április 24-én volt
látható a Nemzeti Színház
nagyszínpadán a
MITEM keretében.
Budapest,
2019. április 29.
Földesdy
Gabriella
