Páskándi
Géza
1984--85-ben írta e kevéssé ismert
drámáját. A nyíregyházi
Móricz Zsigmond
Színház mutatta be 1987 februárjában
(rendező: Léner Péter). Az író már
jól
bevált módszeréhez folyamodott: egy valós
történelmi eseményt választott
tárgyául, amelynek körülményeit pontosan
feltárta, de bőven maradt még hézag a
történetben, amelybe belehelyezte saját
korát, önmagával a középpontban. A
kort, amely cudarul bánt vele. A főhős (Libényi
János) vallatásának módszere, a
vele szembeni eljárás nem[csak] az 1850-es évek
Bécsét idézi, hanem az 1950--60-as
évek Romániáját.
A
lélekharang szól halkan, árván.
Libényi János szabólegény (Havasi
Péter)
a vallatóteremben áll, ő kérdez először:
meghalt? Válasz nincs. A kérdés
többször is elhangzik, de a verőlegény egyszer sem
válaszol. De hát kiről van
szó, hogy Libényi Jánost csak az a dolog
érdekelje, meghalt-e valaki, vagy
életben maradt? A vallatásból, a tanúk
beidézéséből, az egyenruhás
császár (I.
Ferenc József – Csadi Zoltán)
időnkénti háttérszerepléséből
rájövünk a feltárt eseményre.
Libényi János volt
az a 21 éves magyar fiatalember, aki 1853
februárjában merényletet kísérelt
meg
a császár ellen sikertelenül. A kés csak
súrolta a nyakat, Libényit pedig
felakasztották. Nem mondták meg neki sokáig, hogy
merénylete után a császár
saját lábán hagyta el a helyszínt.
Maga a
történet ürügy, amelynél a
kihallgatás mikéntje lesz fontos. Anyanyelvi
kérdezőt rendelnek a vádlott
mellé, hogy jobban lehessen irányítani,
befolyásolni, információkat kiszedni
belőle. És ez az a pont, ahol Páskándi
igazán otthon van. Saját bőrén
tapasztalta, hogyan alázzák meg a foglyot
testileg-lelkileg, ígéretekkel,
hazugságokkal traktálják, csak valljon be mindent,
azt is, ami nem igaz, árulja
el társait, cinkosait, egy nem létező
összeesküvést. Ebből a helyzetből kell
emelt fővel kikerülni, visszautasítva minden
rágalmat, ügyeskedést, életben
maradási lehetőséget. Nem akarja, hogy őrültnek
nyilvánítsák, sem elfogadni,
hogy féltékenységből támadt
áldozatára. Nem, ő a szégyent akarja lemosni, a
meggyalázott magyar szabadságharcosok
szégyenét, és egyedül akarja elviselni a
következményeket. Nem fél a haláltól.
Ez az egyetlen járható út. Libényinek is
1853-ban, Páskándinak is 1957-ben,
letartóztatásakor.
A
mellékszereplők által teljes képet
kapunk a körülményekről. (Az írott
változathoz képest kimarad a dunaújvárosi
szereposztásból a Tömlöcőr, Özvegy
Potacskáné, Hansi kárpitos segéd, Gerzson
péksegéd, Köszörűs.) Libényi
nővére, Magdó (Tőkés
Nikoletta) mindenben a megalkuvást választja, Hilde (Makai Anita), az osztrák leányanya, aki
Libényi gyermekével
várandós, és vállalja a merénylő
gyermekét. Nemcsak szerelmes, hanem becsületes
is. Mayer úr (Szemán Béla), az
izraelita szabómester szintén igaz ember, Libényi
jóakarója, bár nem lázadó.
Végül a Kapitány (Őze Áron)
a legfontosabb szerepben: a magyar
nemzetiségű vallató, aki maga is frusztrált a
kérdezéstől. Szenved a
feladattól, mivel nem érti a merénylőt,
miért követte el tettét, de
feljebbvalóinak is meg akar felelni, ám nem tud.
Áldozata nem szokványos
bűnöző, valami konokság van benne saját
ügyét illetően, s ez a Kapitányt is
elgondolkodtatja saját magyarságát,
hovatartozását illetően.
A két
történelmi kor közötti
párhuzam tökéletesen működik, mert
mindkettőnél ott van az idegen elnyomó
hatalom, amely csak a teljes behódolást,
meghunyászkodást hajlandó elfogadni
leigázott alattvalóitól. Félelemben,
rettegésben tartja őket, hogy saját
hatalmát megőrizze. Soha nem jut eszébe, hogy ez a
birodalmi, vagy mondjuk,
„dohányon vett” államhatalom
mindenképpen ideiglenes, ha a történelmi
távlatot
nézzük. Egyénnek és nemzetnek nagyobb
esélye van emelt fővel kikerülni az
igazságtalan elnyomásból,
üldözésből. A Libényi Jánosok
merénylete sohasem
hiábavaló, még ha sikerületlenül
végződik is. Libényi-Páskándi a
megkínzott és
meggyötört magyarság
sorstragédiáját példázza. A hőst,
akinek nem állítanak
szobrot, nem rebegnek hálát neki a kései
utódok, nevük nem marad meg a polgári
köztudatban.
A dráma
eredeti szövegének közel
fele kimaradt a színpadi változatból, ennek oka
feltehetően a célirányosság. A
csupán „dokumentumjáték”-nak
feltüntetett dráma a hiányzó
mellékszereplők
nélkül is megáll a lábán (dramaturg: Kompár
Valéria). Úgy tűnik, a rövidítés
nem ártott a színdarabnak. A
lecsupaszított díszlet néhány
gerendából áll, összeszögezett
lécből, fő kelléke
a hurokban végződő kötél, amely a főhősre
vár, valamint a lélekharang gyenge
hangja, amely keretbe foglalja a történetet
(látvány: Kovács Yvette Alida).
Rendezte: Léner
András.
Ha a
színészi produkciót tekintjük,
a játéknak két egyenrangú főszereplője van:
Libényi és a Kapitány. Havasi
Péternek kicsit könnyebb volt a dolga, hisz ő az
abszolút pozitív hős,
merénylő, aki a zsarnok ellen támad, míg Őze
Áron, az ellenszenves vallató, aki
maga is szenved, miközben gyötri áldozatát.
Utóbbi sokkal nehezebb feladat,
amit Őze remekül old meg. Önmagával folytatott
konfliktusa megrázó a néző
számára. Átérezzük a figurát.
Szemléletes volt a két női szereplő közti
karakterbeli különbség, amit a rendezés a
színészválasztással oldott meg.
Tőkés
Nikoletta (Magdó) vonzó lénye, csinos
öltözete mögött egy elrontott élet
fájdalma sugárzik át, míg Makai Anita
sápadt arccal, szendeségével Hilde tiszta
ártatlanságát testesíti meg. További
szereplők: Szemán Béla (Ezredes –
Mayer Sámuel), Jiling Ottó (Tisztelendő
– Késes), Csadi Zoltán (I. Ferenc
József –Vallató), a két szerep egy ponton a
jelmezükben is összeér.
Páskándi
darabját az Újszínház a VI.
Keresztény Színházi Fesztivál
keretében hívta meg.
Előadása
2019. április 28-án volt a nagyszínpadon.
Budapest,
2019. május 1.
Földesdy Gabriella
