A Karinthy
Színház és a
Budapesti Operettszínház közös előadása.
A mű eredeti
címe: Lutka. Első bemutatója 2012-ben
volt. Fordították: Varga
Viktória és Varga Iván. Lektorálta:
Mátay Enikő.
Miro
Gavran
(1961, Trnava, Horvátország) darabja zenés
vígjáték; vagy játék két
részben,
vagy mechanikus-életjáték. Mindegyik jellemző.
MI –
mesterséges
intelligencia – egyre inkább izgatja az embereket, a
gondolkodókat, alkotókat
– vagy mindig is izgató volt, életre kelhet-e egy
bábu…?
MI –
messze vagyunk attól, hogy
érzelmeik legyenek, ha ez egyáltalán
lehetséges – most így gondoljuk.
De
eljátszani a gondolattal
azért szabad!
„Amilyen
az adjonisten” –
jól ismert dolog, szinte közhely, pedig igaz. De ha az
egyik fél élő ember,
jelesül egy férfi (Markó – Szabó
P.
Szilveszter, aki egyben rendezte is), a másik meg csak egy
„baba”? – akkor is,
ha ez a baba különleges prototípus, és –
egy nő (Barbara, ő nem jelenik meg)
programozta be, természetesen saját, a
férfiakra nézve nem hízelgő tapasztalatai
alapján. (Közben megtudjuk egy
videó-felvételről, a férj hogyan látta
ugyanazt
– meg sem lepődünk, hogy persze éppen
fordítva.)
A szoba,
háttérben a
konyhával (avagy: amerikai konyha) mai, sőt, már ma is
kissé elavultnak vehetjük
a vezetékes, üzenetrögzítős telefonnal,
ötletes az oldalsó lépcsős galériával.
Díszlet: Rákay Tamás.
A baba, Stella
(Földes Eszter) szerepe végül is az,
hogy
rávezesse a férfit hibáira, amiért elhagyta
őt annyi év után Mária (őt nem ismerjük
meg, természetesen), akit Markó nem akart
feleségül venni, gyereket meg pláne nem
akart tőle. Egyáltalán nem akart gyereket. Lám,
most pedig – Stella tanácsára
ment el régi „törzshelyükre” –
féltékeny lett, mert Mária pár hónap
után nemcsak
talált magának férfit, aki elveszi, de már
állapotos is tőle. És a férfi
hamarosan visszamegy Amerikába, ahol dolgozik, majd Mária
is utánamegy a
gyerekkel, ha megszületett. A férfi azt elfelejtette
közölni Máriával, hogy
amúgy felesége van kinn két gyermekkel…
Markó szerencséjére, mert így esélye
van arra, hogy újra együtt éljen
Máriával, akit Stella sem tud vele elfelejtetni,
és nevelje – más gyerekét.
Ehhez azonban
szükség volt Stellára
és kemény leckéire. Sorra szembesíti a
férfit önzőségével, hol humorosan, hol
kevésbé humorosan. A férfi többször
kiborul, de sem azt nem mondja soha, hogy
„kérlek” – kivéve a
legvégén azt az egy alkalmat –, sem azt, hogy
elégedett
lenne Stella „szolgálataival”. Hiszen
„az” (és nem „ő) csak egy baba.
Stellával
az élete megoldottnak
látszik. Stella gyönyörű, okos,
főz-mos-takarít, és bármikor szexelhet vele,
sőt, sokszor Stella ajánlja fel. Hiszen őt erre
programozták… Egyetlen probléma,
hogy mindig megveri sakkban (na persze, az első ilyen gépek
sakkoztak…)
A baba
fél évig lehet Markónál,
utána vagy visszaveszik, vagy örökre az
övé marad. Markó biztos a dolgában, ő
többnyire elégedett Stellával, de nem olvasta el az
„apróbetűt” a szerződésben:
az is szempont, vajon a baba is elégedett-e
„befogadójával”, miközben minden
történést elraktároz
memóriájában. És hiába
„szereti” – ha tud szeretni? még
könnyezik is –, nem mondhat igent az
elégedettségre. Mert tiszteletlenül, „csak
egy babaként” bánt vele is Markó,
nyilván ahogyan Máriával is – akit
még mindig
szeret.
Markó
végül felhívja Máriát
és elmegy hozzá, otthagyva a lakásban
Stellát, akiért másnap amúgy is jönnek
–
Markó vagy otthon lesz, vagy nem, de inkább nem. A
férfi elmegy, Stella pedig
fellázad, letépi magáról a
világító ledes forrást, és
világgá fut. Hova? –
mindegy is. Kiszalad a világból. Mintha azt lehetne.
Pláne egy teljesen lezárt
lakásból…
(Az eredeti
drámában a férfi
egyszerűen elmegy, „és kész”… itt is
problematikus kicsit befejezés, de
emberibb talán.)
Stella
bábu-szerű (robot)
mozgása kiváló, Földes Eszter nem
hiába tanult táncolni is. Beszéde is
érdekes,
váltakoznak az emberi és „gépi”
hangok, olykor meg mások beszélnek helyette. Ahogy
mondják, „arcizma sem rándul”
általában – hiszen ő csak egy „baba”.
Jók az
öltözékek, a meseszerű ruha nagyon
kirívó, hiszen mese. Mert a babának is van
egy álma: a férfival a 230-dik házassági
évfordulójukat ünneplik… Jók a
parókák
is. Jelmez: Böhm Katalin.
Az
előadás kissé didaktikus
ugyan, de olykor valóban hiteles, életszerű,
pláne, amikor a férfi kiborul,
lekezelő a babával, aki lehetne akár élő ember is,
mint ahogy Máriával is
nyilván lekezelő volt anélkül, hogy tudatában
lett volna. Barbara, aki
megalkotta Stellát, ismerte a férfi
önéletrajzát, amit pedig Markó nem írt
bele,
azt Barbara női ösztönével feltehetően
kitalálta.
Lesz-e ilyen
IM valaha? Nem
tudhatjuk, egyelőre nem elképzelhető. De ez most nem is fontos,
egyszerűen egy
tanulságos történetet látunk. A baba –
vagy a nő – is tehet talán arról, hogy a
férfi lekezeli: Hiszen Markó a végén ezt
mondja Stellának: „Igazad van – egy
nő sem engedheti meg a férfinak, hogy úgy viselkedjen
vele, mint egy egyszerű
babával... egy sem.”
(Most
inkább ne beszéljünk a
családon belüli erőszakról…)
Derűs
jelenetek váltakoznak
komolyabbakkal, kedves párbeszédeket is hallhatunk,
amiken mosolyoghatunk is
akár a nő logikát kereső kérdésein, amire a
férfi válaszolja rendre, hogy itt nincs
logika…
A
babát
karácsonyi
desszertként tálalták megérdemelt sikerrel,
a bemutatón Horvátország nagykövete
is részt vett, no és a szerző maga is.
Zene: Dinyés Dániel. Dalszöveg: Hegyi
György. Hang: Voronkó
Miklós. Fény: Kaszai
Sándor. Kellék: Bíró
Tamás.
Bemutató
és megtekintett előadás: 2018. december 21.
Budapest,
2018. december 22.
Megjelent
a Kláris
19/3. számában.
Györgypál
Katalin
♣
♣
♣