Jól
ismert Othello, a velencei mór
története, amelyben a főhős és gyönyörű
hitvese, Desdemona is meghal,
tragédiájukat a gyűlölt intrikus, Jago
módolja ki aljas módon, hogy
irigységből, vagy egyszerű gonoszságból,
bosszúból, végül egészen mindegy. A
történet az oktalan féltékenység
végzetes voltáról szokott szólni,
lám, mily
könnyű orránál fogva vezetni egy szerelmes
ifjú férjet, aki retteg attól, hogy
szép, fiatal, és feltűnően fehérbőrű
feleségének megfelel-e hosszútávon az ő
relatív hátránya. A mostani nemzeti
színházi előadásban mintha nem egészen
erről lenne szó.
A
stilizált díszletű és jelmezű – amúgy
hagyományőrző – rendezés azért valahol
teljesen
rendhagyó. Rendhagyósága
még az előadás
megkezdése előttről datálódik. Horváth
Lajos Ottó, Farkas Dénes a
színpad
közepén ülnek, a sminkes éppen az
Othellót játszó színészt (H. L. O.)
sminkeli.
A két színész színházi
dolgokról beszélget, többek közt arról,
hogy Bruno Ganz
német színész otthagyta a színházat,
és már csak filmezik. A beszélgetést
elhallgatnánk még, ám megszólal az
ügyelő hangja, „színpadra!”, ezzel vége
az
előjátéknak, kezdődik a „valódi” Shakespeare-játék.
Az Othello
figura származása mindig
is izgatta a rendezőket, mert meg kell fejteni, hogyan jut el a
szelíd
szerelmes férj a vérnősző gyilkosig rövid idő alatt.
Erre sokféle választ lehet
kiolvasni a sorok mögött, jelen esetben Kiss
Csaba rendező próbál egy új aspektust
felvázolni megoldásként. Sajátos
elképzelés látszik megvalósulni, Othello
itt nem fekete és nem is fehér (még
csak nem is bronzarany), hanem egyik karja feketére van
mázolva, arcáról
viszont még előadás előtt letörli a fekete sminket.
Nem külsőleg ilyen vagy
olyan, hanem a rárakódott, ráolvasott vádak
cizellálják jellemét, ugyanis most
hangsúlyt kap Othello társadalmi
megítélése Brabantiának, Desdemona
anyjának vallomása
által (Brabantiót, az apa szerepét
nőiesítette a rendezés). Az anya ugyan
kedvelte a mórt, mint különös vendéget
házánál, de vőnek sohasem fogadná el.
Kénytelen lányára úgy tekinteni, mintha
meghalt volna. Számára meg is halt.
Ugyancsak gyűlöletes és „rasszista”
módon nyilvánul meg Rodrigo Othellóval
szemben, az ő viselkedése viszont menthető, hisz
vetélytársa a mórnak, ő
pályázott Desdemona kezére, más
kérdés, hogy a lány kikosarazta. Jago
gyűlölete
összetett, Cassio pozíciójára vágyott
volna (hadnagy), míg Jago csak
„zászlós”.
Sőt, gyanítja, hogy Emília korábban Cassio kedvese
volt, mintha inkább a
vetélytárs iránti bosszú hajtaná,
és nem Othello iránti gyűlölet. Az ő
tragédiája, hogy Cassio túléli a neki
szánt halálos támadást, viszont
hárman miatta
halnak meg. Kiss Csaba rendezésében a címszereplő
nem féltékenységből öli meg a
szerető hitvest, hanem önérzetből: ő nem a másik
férfira féltékeny, hanem
elviselhetetlen számára, hogy más birtokolta
(esetleg) hitvesét. Vagyis hiába
szereti Desdemónát továbbra is, és
hiába ismétli az asszony, hogy ő hű volt
mindig hozzá, mindezt meg sem hallja, a gőg és az
önérzet elnyomja a tényeket.
Az
előadás díszlet nélkül zajlik,
inkább kellékek vannak. Díszletként egy
fehér franciaágy szolgál, amit lehet
gurítani akárhová.
Térelválasztóként bordó
bársonyfüggönyt használnak.
Legfontosabb kellék a hatalmas fehér lepedő, ami
nászi fehérnemű, időnként
hinta, akasztó kötél, majd szemfedő. A
„muszlim” kendő itt inkább óriási
sál,
ami a hűtlenség úgymond egyetlen
bizonyítéka. A jelmezek a legalapvetőbb
természetes anyagokból készültek, Othello
„tábornoki” ruhája vastagvászon
kabát
sok gombbal, fél ujja hiányzik, a meztelen karja
látszik. Desdemona selyem
hálóinge kortalan, lenge darab, Jago és Cassio
öltözete sima fazonú,
természetes anyagból készült, míg a
másodvonalbeli szereplők (Rodrigo, Dózse,
Emília, Brabantia) kimódolt, a kort megidéző
reneszánsz öltözetben játszanak.
Erre legjobb példa a Dózse gondosan kiszabott
bütykös, korhű fejfedője
(Díszlet- és jelmeztervező: Balla
Ildikó).
A Kiss Csaba
rendezésében látott Othellónak
a hangulata lett más, a
szereplők cselekedeteit más gondolatok uralják, mint amit
korábban láttunk,
megszoktunk. Ehhez járul még néhány zenei
epizód, hangsúlyozottan cigány népi
zene szólal meg közben többször is,
tánccal illusztrálva (zenei vezető: Verebes
Ernő; zeneszerző: Melis László).
Mindez arra készteti a
nézőt, hogy eddigi jól beágyazott
véleményét kicsit értékelje
át ezen újabb
szempontok szerint.
Színészek
és a nézőtér egy síkban
van, vagyis szinte testközelből érezhetjük a
színészek jelenlétét, ez nagyobb
koncentrálást igényel tőlük,
látható fokozottabb izgalmuk, testi-szellemi
erőfeszítésük. Kitűnő párosnak bizonyul
Horváth Lajos Ottó (Othello) és Farkas
Dénes (Jago) összjátéka, amihez szervesen
kapcsolódik Bakos-Kiss Gábor (Cassio)
és Szabó
Sebestyén László (Rodrigo)
„kettőse” hasonlóan koncentrált és
ütős
alakításaikkal. A maximumot nyújtja Söptei
Andrea (Emília) és Nagy Mari (anya),
utóbbi különösen figyelemreméltó,
korábbi előadásokban még az eredeti
apa-szerep is sokszor kimaradt. Kevéssé járult
hozzá az összjátékhoz Ács
Eszter (Desdemona), aki mintha egy
másik rendezésből jött volna. A további
szereplők: Blaskó Péter (Dózse), Katona
Kinga (Bianca), Tóth László
(Montano) az összjáték részei voltak.
A
tragédiát Kardos László
fordításában láthattuk, dramaturg: Kulcsár Edit, rendezőasszisztens: Trimmel
Ákos, a zene és tánc betanítása
Lakatos János Guszti érdeme.
Bemutató és megtekintett
előadás:
2018. december 8.
Budapest,
2018. december 12.
Földesdy
Gabriella