Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

OTHELLO

Nemzeti Színház – Gobbi Hilda Színpad

Jól ismert Othello, a velencei mór története, amelyben a főhős és gyönyörű hitvese, Desdemona is meghal, tragédiájukat a gyűlölt intrikus, Jago módolja ki aljas módon, hogy irigységből, vagy egyszerű gonoszságból, bosszúból, végül egészen mindegy. A történet az oktalan féltékenység végzetes voltáról szokott szólni, lám, mily könnyű orránál fogva vezetni egy szerelmes ifjú férjet, aki retteg attól, hogy szép, fiatal, és feltűnően fehérbőrű feleségének megfelel-e hosszútávon az ő relatív hátránya. A mostani nemzeti színházi előadásban mintha nem egészen erről lenne szó.

A stilizált díszletű és jelmezű amúgy hagyományőrző – rendezés azért valahol teljesen rendhagyó. Rendhagyósága még az előadás megkezdése előttről datálódik. Horváth Lajos Ottó, Farkas Dénes a színpad közepén ülnek, a sminkes éppen az Othellót játszó színészt (H. L. O.) sminkeli. A két színész színházi dolgokról beszélget, többek közt arról, hogy Bruno Ganz német színész otthagyta a színházat, és már csak filmezik. A beszélgetést elhallgatnánk még, ám megszólal az ügyelő hangja, „színpadra!”, ezzel vége az előjátéknak, kezdődik a „valódi” Shakespeare-játék.

Az Othello figura származása mindig is izgatta a rendezőket, mert meg kell fejteni, hogyan jut el a szelíd szerelmes férj a vérnősző gyilkosig rövid idő alatt. Erre sokféle választ lehet kiolvasni a sorok mögött, jelen esetben Kiss Csaba rendező próbál egy új aspektust felvázolni megoldásként. Sajátos elképzelés látszik megvalósulni, Othello itt nem fekete és nem is fehér (még csak nem is bronzarany), hanem egyik karja feketére van mázolva, arcáról viszont még előadás előtt letörli a fekete sminket. Nem külsőleg ilyen vagy olyan, hanem a rárakódott, ráolvasott vádak cizellálják jellemét, ugyanis most hangsúlyt kap Othello társadalmi megítélése Brabantiának, Desdemona anyjának vallomása által (Brabantiót, az apa szerepét nőiesítette a rendezés). Az anya ugyan kedvelte a mórt, mint különös vendéget házánál, de vőnek sohasem fogadná el. Kénytelen lányára úgy tekinteni, mintha meghalt volna. Számára meg is halt. Ugyancsak gyűlöletes és „rasszista” módon nyilvánul meg Rodrigo Othellóval szemben, az ő viselkedése viszont menthető, hisz vetélytársa a mórnak, ő pályázott Desdemona kezére, más kérdés, hogy a lány kikosarazta. Jago gyűlölete összetett, Cassio pozíciójára vágyott volna (hadnagy), míg Jago csak „zászlós”. Sőt, gyanítja, hogy Emília korábban Cassio kedvese volt, mintha inkább a vetélytárs iránti bosszú hajtaná, és nem Othello iránti gyűlölet. Az ő tragédiája, hogy Cassio túléli a neki szánt halálos támadást, viszont hárman miatta halnak meg. Kiss Csaba rendezésében a címszereplő nem féltékenységből öli meg a szerető hitvest, hanem önérzetből: ő nem a másik férfira féltékeny, hanem elviselhetetlen számára, hogy más birtokolta (esetleg) hitvesét. Vagyis hiába szereti Desdemónát továbbra is, és hiába ismétli az asszony, hogy ő hű volt mindig hozzá, mindezt meg sem hallja, a gőg és az önérzet elnyomja a tényeket.

Az előadás díszlet nélkül zajlik, inkább kellékek vannak. Díszletként egy fehér franciaágy szolgál, amit lehet gurítani akárhová. Térelválasztóként bordó bársonyfüggönyt használnak. Legfontosabb kellék a hatalmas fehér lepedő, ami nászi fehérnemű, időnként hinta, akasztó kötél, majd szemfedő. A „muszlim” kendő itt inkább óriási sál, ami a hűtlenség úgymond egyetlen bizonyítéka. A jelmezek a legalapvetőbb természetes anyagokból készültek, Othello „tábornoki” ruhája vastagvászon kabát sok gombbal, fél ujja hiányzik, a meztelen karja látszik. Desdemona selyem hálóinge kortalan, lenge darab, Jago és Cassio öltözete sima fazonú, természetes anyagból készült, míg a másodvonalbeli szereplők (Rodrigo, Dózse, Emília, Brabantia) kimódolt, a kort megidéző reneszánsz öltözetben játszanak. Erre legjobb példa a Dózse gondosan kiszabott bütykös, korhű fejfedője (Díszlet- és jelmeztervező: Balla Ildikó).

A Kiss Csaba rendezésében látott Othellónak a hangulata lett más, a szereplők cselekedeteit más gondolatok uralják, mint amit korábban láttunk, megszoktunk. Ehhez járul még néhány zenei epizód, hangsúlyozottan cigány népi zene szólal meg közben többször is, tánccal illusztrálva (zenei vezető: Verebes Ernő; zeneszerző: Melis László). Mindez arra készteti a nézőt, hogy eddigi jól beágyazott véleményét kicsit értékelje át ezen újabb szempontok szerint.

Színészek és a nézőtér egy síkban van, vagyis szinte testközelből érezhetjük a színészek jelenlétét, ez nagyobb koncentrálást igényel tőlük, látható fokozottabb izgalmuk, testi-szellemi erőfeszítésük. Kitűnő párosnak bizonyul Horváth Lajos Ottó (Othello) és Farkas Dénes (Jago) összjátéka, amihez szervesen kapcsolódik Bakos-Kiss Gábor (Cassio) és Szabó Sebestyén László (Rodrigo) „kettőse” hasonlóan koncentrált és ütős alakításaikkal. A maximumot nyújtja Söptei Andrea (Emília) és Nagy Mari (anya), utóbbi különösen figyelemreméltó, korábbi előadásokban még az eredeti apa-szerep is sokszor kimaradt. Kevéssé járult hozzá az összjátékhoz Ács Eszter (Desdemona), aki mintha egy másik rendezésből jött volna. A további szereplők: Blaskó Péter (Dózse), Katona Kinga (Bianca), Tóth László (Montano) az összjáték részei voltak.

A tragédiát Kardos László fordításában láthattuk, dramaturg: Kulcsár Edit, rendezőasszisztens: Trimmel Ákos, a zene és tánc betanítása Lakatos János Guszti érdeme.

Bemutató és megtekintett előadás: 2018. december 8.

Budapest, 2018. december 12.

 


Földesdy Gabriella
♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©