Szikora János ez év
októberi rádióinterjújából
tudjuk, hogy Székesfehérváron
még nem játszották a Tragédiát, épp
ideje, hogy ezt pótolja a színház. Sőt,
jövő évben a Tragédia valamiféle
folytatását is színre viszik, hogy mi módon
és
ki írja meg, azt nem tudjuk. Szikora János most
negyedmagával rendezte meg Madách
főművét, ő maga a bibliai
színeket rendezte, társul vette maga mellé Horváth
Csabát (4–6. szín), Hargitai
Ivánt
(7–10. szín) és Bagó Bertalant
(11–14.
szín).
Madách főműve
lelket
nemesítő, felemelő eszmeiségű alkotás, amely ugyan
nem színpadra készült eleve,
ám Paulay Ede ráérzett a drámai
költemény színszerűségére, és
színpadra alkalmazta.
1883. szeptember 21-e, az ősbemutató óta versengenek a
rendezők, hogy saját
ötleteikkel hívják fel a figyelmet Madách
örökérvényű mondanivalójára,
és
persze saját értelmezéseikre.
A mű
szétszabdalása a
négyféle rendezés által nem okozott
különösebb gondot, viszonylagos
egységesség
nyilvánult meg a koncepcióban. Minden „felesleges
sallangot” elhagytak,
nincsenek dicsőítő szárnyas angyalok,
egyáltalán, a főangyalok meg sem jelennek
szignifikánsan, egyedül Lucifer lép elő és
követelődzik szemtelenül. Az Úr
öltönyben vegyül el a statiszták
között, mintha túl puritán és
köznapi is
lenne, ami már szinte túlzás. Ugyancsak
visszafogottan kezeli a rendezés a
díszletek jelenlétét, mindössze egy
guruló homokozó szolgál díszletül
téglalap
keretben, ez lesz majd minden jelenetben a középpont. A
díszlet további
mozgatható része a néhány hatalmas
szögletes oszlop, amely vándorol menet
közben, mindenesetre mögé lehet bújni
(Látványtervezés: Magyarósi
Éva).
A Tragédia
szereposztása az utóbbi évek rendezői
tendenciáját követi, vagyis az kezd
gyakorlattá válni, hogy nem azonos (egy adott
színész) viszi végig a három
főszerepet színről színre, hanem blokkonként
változik a három főszereplő
személye. E szerint Ádám 5 (Andrássy
Máté, Hirtling István, Kádas József,
Kovács Tamás, Krisztik Csaba), Éva
szintén 5 (Ballér Bianka, Kerkay Rita,
Kiss Diána Magdolna, Osváth Judit, Varga Mária),
Lucifer pedig 4 (Kuna Károly, Lábodi
Ádám, Nagy Péter, Tűzkő
Sándor) alakban jelenik meg. A jelenségnek
feltehetően praktikus okai
vannak, csakhogy nézőként nehezen éljük bele
magunkat az állandó
szerepváltásba, hisz az ember egyénisége
öregedésével azért csak ugyanaz marad,
még ha változik is valamelyest közben.
Az előadás
legnagyobb
erénye, hogy a színek cselekménye – a
magától értetődő húzások és a
változó
főszereplők ellenére – érthető és
követhető azok számára is, akik épp, hogy
csak ismerik a madáchi szöveget. A rendezés e
tekintetben arra törekszik, hogy
a Tragédia magasztos és egyedi eszmeiségét
egy újszerű látásmóddal
közvetítse.
Az újszerűségek mindig valami ötletben jelennek meg,
ezeknek egyike az Úr
„leszállása a földre”: Gáspár
Sándor
a figurában hangsúlyozottan a
„közülünk valót” domborítja
ki, szinte elvegyül a
környezetében. Ötletnek éljük meg a
bizánci hintát, amin a pátriárka
hintázik
ellenszenves monológja közepette, a londoni szín
haláltánc-jelenetének magasba
emelt székeit, ezek a székemelések
helyettesítik a mélybe ugrást. Ragyogó
ötlet
az Űr kötélhágcsója, amin Ádám
kúszik felfelé, hogy a Föld szelleme zavarja
vissza önkörébe. Egyenesen zseniálisnak
találtuk az Eszkimó szín két
bennszülöttjét fóka jelmezben. Ami ezeken az
ötleteken túl megérint bennünket,
az a 15. szín teljesen meglepő értelmezése. Az
Úr már-már komikus módon intézi
el Lucifer lejáratását, amikor nem engedi, hogy
sértődötten távozzon az utolsó
intelmek elhangzásáról, hanem egy sámlira
ülteti, és a mellette ülő angyal (?)
egy taslit ad neki, mint haszontalan gyereknek, aki rossz fát
tett a tűzre. A
jelenet végén Lucifer kisompolyog két oszlop
között a színfalak mögé. Még
ennél
is meglepőbb a befejezés, amikor 4 kislány és 4
kisfiú szalad be, és a homokpad
mellé ülve ők veszik kezükbe a szöveget, ők
mondják el az utolsó előtti két (vagy
három) sort. Utána hatásszünet, majd az
Úr a színfal mögül súgja az ismert
szállóigét, amit a gyerekek hangosan
ismételnek meg. Mindez szkeptikus
felhangot ad a műnek, ami szekularizált korunkban valahol jogos.
A színészek
látszólag
egységes teljesítményt nyújtottak, de
korántsem azonos hatással voltak a
nézőre. Fiatalsága ellenére Lábodi
Ádámot találtam a legeredetibb Lucifernek
(biblikus színek), Kiss Diána Magdolnát a legjobb
Évának (Prága, Párizs),
Ádámként Hirtling István
(4–6.szín), és Kádas József
(11–14.szín) nyerte meg
tetszésemet. Tóth Ildikó
Föld
szellemeként és Hippiaként volt nagyszerű,
míg Varga Mária a londoni szín anya
szerepében, Varga Gabriella
cigányasszonyként, Egyed Attila
Pátriárka és Rudolf császár
szerepében. Kevésbé volt meggyőző számomra
Gáspár
Sándor az Úr szerepében, de Péter
apostolként sem volt eléggé hatásos.
Hasonló
érzésem volt Kuna Károly és Nagy
Péter Lucifer-, valamint Osváth Judit (1–3
és
15. szín) és Ballér Bianka
(11–14.szín) Éva alakításait
nézve, Závodszky Noémi
Helenéjét látva. A
nagyszámú közreműködő közül
kiemelném az élőzenészeket: Horváth
Elemér, Horváth Péter, Kovács Zsolt,
és a zenei vezető Dobri Dániel. A
jelmezek felemás hatást
keltettek, legkevésbé az öltönyös
Úr és mezes angyalok tetszettek, tervezők: Berzsenyi
Krisztina, Benedek Mari, Kárpáti
Enikő, Sántha Borcsa. Videó: Csontó
András, szcenikus: Bátonyi György,
világítás: Oláh Attila
(Menüett
Produkció Kft.), dramaturg: Perczel
Enikő, Tucsni András, rendezőasszisztens: Németh
Mariann, Vida Emőke.
Amellett, hogy a
mostani Tragédia pozitív momentumai vannak
túlsúlyban a negatívok kisebb száma
mellett, meg kell jegyezni két érthetetlen
pontatlanságot a szövegben. A 7.
szín női főhősének neve: IZÓRA, ami
Székesfehérváron most IZIDÓRA-ként
hangzott
el, és a 15. szín szállóigéje is
pontatlan volt, nem „Végtelen a tér, mely
munkára hív”, hanem VÉGETLEN. Nem
kukacoskodás vezérel, hanem Madách
utánozhatatlanul gyönyörű nyelvének
megőrzése.
Bemutató
előadás: 2018. december 1.
Megtekintett
előadás: 2018. december 5.
Budapest, 2018. december
9.
Megjelent
a Kláris
19/3. számában.
Földesdy
Gabriella
