Henrik
Ibsen
1881-ben írt drámáját viszonylag
ritkán tűzik műsorra a színházak. Komor,
lehangoló világa nem vonzza a
közönséget, erősen kamara jellegű.
Megírása után
nagy viharokat kavart, elsősorban Norvégiában, még
a Nobel-bizottság is
elmarasztalta Ibsent, akinek nem lehetett kiadni a díj irodalmi
változatát –
különösen e mű eredendő pesszimizmusa miatt.
Nobelék a századfordulón még
idealisztikus befejezéshez kötötték a
díj odaítélését. A külföld
hamar
befogadta a Kísérteteket (Gengangere),
míg a skandináv
fővárosokban csak nagy ellenkezéssel került
színre1883-ra, Angliában 1891-ben
szintén nagy ellenállások közepette.
Ibsen
drámája elsősorban tabutémákat
vet fel, mint a szifilisz betegség egyenes
következményeit az utódokban (a
tudomány ezt nem igazolta később), vagy az incesztus
lehetőségét, élettársi
kapcsolatot, sőt az eutanázia
elfogadása-elutasítása körüli
problematikát is
csírájában rejti, vagy a szülői
tekintély és a vallás
megkérdőjelezését.
Cselekménye alig van, inkább a párbeszédek
dühössége uralja a drámát. A 20.
század eleji színházi világ azonban
inkább a két főszereplő szereplehetőségeire
figyelt fel, vagyis a színészprodukció vált
benne fontossá. Híres színészek
választották maguknak, mert így akarták
megmutatni alakító képességeiket
(Osvald Alexander Moissi egyik híres szerepe volt Max Reinhardt
rendezésében).
Nos, Ibsen
kíméletlennek mutatkozik
ebben a drámában, amit a Centrál
kamaraszínpadán Alföldi Róbert
rendezése
még kíméletlenebbnek mutat. Alving kapitány
özvegye, Helene asszony mozgatja a
szálakat mindvégig, évtizedeken át őrizte
családja titkait, most, felnőtt fia
hazatérésekor, egy leendő árvaház
megnyitására készülve sorban dőlnek le az
eddigi hazugság oszlopai, az elképzelt szűk világ
tragédiába torkollik
pillanatok alatt. Az ötszereplős dráma keretét egy
hatalmas ajtókeretrendszer
adja meg, ez képezi a díszletet (tervező: Kálmán
Eszter). Az egymásra épülő ajtókeretek
sorban leválnak álló helyzetükből,
és levágódnak a színpad padló
szintjére. A dominóként összedőlő keretek
mindennél beszédesebbek.
Alvingné
férje vagyonából épített
árvaházat, jótékonyságának
gyümölcsét akarja learatni az intézmény
megnyitása
alkalmából. Meghívta Manders tiszteletest, hogy
beszédet tartson ez alkalomból,
fiát is hazahívta Párizsból, aki festőnek
készül. A ház szobalánya és mindenese,
Regine Engstrand hűséges a házhoz, mert szerelmes
Osvaldba, a fiatalúrba, és e
szerelem a fiú részéről még erősebb. Regine
apja, Engstrand asztalos viszont
lányát szeretné maga mellett tudni,
hazahívja, de Regine hallani sem akar
részeges apja társaságáról. Minden
szereplő makacsul ragaszkodik saját
akaratához, s ez vezet ahhoz, hogy a régi bűnök
leleplezése tud csak véget
vetni az eszeveszett illúziókba vetett
reménységeknek. És a dolgokat sorban
nevén kell nevezniük: Alving kapitány
vérbajos volt, Regine az ő házasságon
kívüli lánya, pénzt adott a gyermek
anyjának, hogy boldoguljon nélküle, így
ment férjhez az asztaloshoz annak idején. Alvingné
nem szerette férjét, csak a
vagyonáért ment hozzá, az után, hogy
Manders tiszteletes nem akarta észrevenni
az akkor fiatal lány iránta táplált
szerelmét, és a dominókockák dőlése
megállíthatatlan. Osvald apjától
örökölt betegségben szenved, bármikor
kitörhet
rajta a teljes elmebaj, ami magatehetetlenséggel jár.
Osvald anyját kéri, ne
hagyja szenvedni élőholt állapotban, morfinnal vessen
véget életének. Az anya
még reménykedik, ám röviddel a
késhegyig menő vita után Osvald rohamot kap,
elveszti eszét.
Eddig az
Ibsen-dráma, a morfin
bevetésére a színpadi játékidő alatt
nem kerül sor, az író nyitva hagyja ezt a
lehetőséget. Alföldi rendezésében viszont
markánsan megjelenik: Alvingné maga
önti fia szájába a morfint s zárja le a
fiú szemeit, végrehajtva szemünk előtt
a fia parancsát. Keményen, zokszó, könnyek
nélkül.
Básti
Juli a
végletekig viszi az anya külső-belső
kegyetlenségét, nincs ellágyulás,
pillanatnyi elérzékenyülés, ő veszít a
legtöbbet, semmije és senkije sem marad,
mindez egyik pillanatról a másikra. A
színésznő a szerep érzelmi részét
belülről éli meg, vélhetően reszket, és
belülről robban benne a figura. Nehéz
szerep ez így, nehezebb az eredeti
Ibsen-elképzelésnél is. Ódor
Kristóf Osvaldja is
erőteljesebb az ibseni figuránál, őrült erővel
akarja Regine szerelmét
elnyerni, csak benne bízik, amikor a lány
túllép rajta, azonnal feladja
életösztönét, ez okozza a gyors
leépülését is. A színész
főként nagyobb
hangerővel próbál érvényt adni a szerepnek.
Ágoston
Katalin kissé álságos
figurát alakít
Regine alakjában, mintha csak az érdekei
vezérelnék: ha a fiatalúrral nem lehet
fuzionálni, akkor majd a tiszteletessel
próbálkozik, hátha ő lépre megy. Gáspár Tibor a tiszteletes félős,
tétovázó figuráját tárja
elénk, semmiért nem vállalja a
felelősséget, csak
hajtogatja a hitbéli igazságokat. Gáspár
Tibor a gyenge embert érzékelteti
velünk. Gáspár Sándor az
asztalost
játssza, őt is csak a maga haszna érdekli,
próbálná maga mellé édesgetni
Reginét, akiről tudja, hogy nem az ő lánya. A
színészi játék összhangban van a
rendező koncepciójával, olyan nyers, kemény,
sallang és ellágyulás nélkül
való,
mint a rendezés sivárrá csupaszított
világa. Illúziónk nekünk, nézőknek sem
marad, a sűrű másfél órás, szünet
nélküli borzalom letaglóz bennünket.
A jelmezek
színében a sötétszürke
dominál, ebből Regine világos krémszínű
ruhája különül el, jelezve, neki még
hozhat valamit a hátralévő élet (tervező: Szakács
Györgyi), szcenikus: Barkovics Zoltán,
rendezőasszisztens: Hajós Eszter.
Bemutató
előadás: 2018. január 5.
Megtekintett
előadás: 2018. november
1.
Budapest, 2018. november 5.
Földesdy
Gabriella
