SZÍNHÁZ

A MŰVÉSZNŐ ÉS RAJONGÓI

Radnóti Színház

Igaz, hogy Osztrovszkij darabjának története egy tehetséges fiatal színésznő pályakezdésének nehézségeiről szól, de tekinthetjük a történetet olyannak is, amelyben általános emberi problémák fogalmazódnak meg. A kérdés egyrészről az, hogy tudom-e, hogy mit szeretnék elérni, tudom-e határozottan, hogy hogyan szeretnék élni, és van-e erőm a terveimet megvalósítani? A másik kérdés, hogy mindezt milyen körülmények között van lehetőségem elérni. És van egy harmadik kérdés, erre a legnehezebb válaszolni elméletben és gyakorlatban is: hogyan kellene/kell kapcsolatot, esetleg harmóniát teremteni vágyaim, elképzeléseim, terveim és a környezet nyújtotta lehetőségek között?

Nézzük a konkrét példát, amit a darab ajánl. A fiatal színésznő, Nyegina (Lovas Rozi) tehetséges és szép. Az édesanyjával (Börcsök Enikő) él, aki egyben az öltöztetőnője és támogatója, tanácsadója. A város előkelőségei közül egy roppant magasrangú, magabiztos, férfias úr, aki a társasági életben a herceg (Kelemen József) becenevet kapta (nem megalapozatlanul), szemet vet a közismerten erkölcsös fiatal nőre. Lakást, ruhákat, előkelő társaságot ígér. Kellenek ezek egy színésznőnek? – igen, kellenek. Meg tudja magának a saját erejéből adni? – nem biztos. Nyegina az ajánlat erőszakos jellegétől megdöbbenve és felzaklatva visszautasítja a „herceg”-et. Ha nem fogadja el az ilyen támogatást, mi vár rá az életben? Lehet az, ami szeretne lenni, amihez tehetsége van és amit imád, olyan színésznő, aki a tehetségét kifejtheti, lehet a nézők kedvence? Lehet egyedül állni és eredményesnek lenni egy érdekhálókkal átszőtt társadalom kellős közepén? Nyegina a lelke mélyén boldog szeretne lenni az okos, imádott tanítójával (Porogi Ádám), de úgy, hogy kitűnő színésznő legyen. Lehetséges ez a már ellenségessé vált környezetben? A történet halad a teljes szomorúság felé, a színház igazgatója (Konfár Erik) már a város sértett előkelőségének barátja (Pál András) által kifejtett, az egész színházat fenyegető nyomás hatására felmond Nyeginának. Ő maga sem ért egyet ezzel a döntésével, de élni kell nemcsak neki, a többieknek is, akik itt dolgoznak, itt élnek (akárhogyan is, részegen, szegényen) a színházban. Nyegina visszautasítása mindenkit érint, az anyját, a színészeket, a színházat, őt magát. A környezet sértett bosszúállása elől senki sem menekülhet.

Elméletileg – legalább – van megoldás? Nincs. Csodálatosak a fiatal tanító elvei, szépek, és ahogy a búcsú pillanatában Nyegina többször elmondja neki, igazak is, és mindenkinek így kellene élni. De tudjuk, hogy addig, amíg nem lesz tökéletes (hogy mit jelent ez – ki tudja) társadalom, addig ezekért a szép elvekért nem fizetnek, nem adnak állást. Állás nélkül, pénz nélkül pedig megoldhatatlan az élet.

Van megoldás gyakorlatilag? Igen, van. Személy szerint mindenki előtt ott kígyóznak az alternatívák, választhat, sőt választania kell. Ahogyan él, azt választotta, vagy azért, mert minden áron megvalósítja az álmát, vagy gyenge és támogatást fogad el, vagy hol ez történik, hol az, előre haladva a jövőbe. Vagy megérkezik a csoda, mint ebben a darabban. Egy nagyon gazdag fiatalember (Rusznák András), aki beleszeret a művésznőbe úgy igazából (mint a tanító), és aki egyben meglátja benne az üzletet is. Szerelmet ígér és saját színházat, minden lehetőséget, hogy a színésznő tehetsége még jelentősebb legyen, minél többen megismerhessék. Az ő ajánlata erkölcsösebbnek hangzik, remélhetően tisztességesebb, mint amit a városka más előkelőségeitől kapott. Boldog lesz-e Nyegina? Nem tudhatjuk. Minden esetre úgy tűnik, hogy az egyik vágya, a színház, remek körülmények között megvalósul. Teljes boldogság nem adódik neki, de talán nincs is.

A kérdés tehát, hogy mennyire szabad az ember? Erre a darab azt válaszolja, hogy annyira, amennyire képes a saját vágyait változtatni, igazodva ahhoz a környezethez, amiben élnie kell. Magunkban kell megvívni a harcot az érzelmeink és a racionalitásunk között, a nekünk megfelelő megoldáshoz a lehetőséget pedig fel kell ismerni, de a véletlen csak akkor fog megtalálni, ha fel vagyunk rá készülve, ha tudjuk, hogy mi jó nekünk. Ebben segít, ha van önbizalmunk, ha ismerjük magunkat. A darab színésznője bizonytalan, és nagyon fél. Mint tudjuk, a félelem megeszi a lelket és a tehetséget is. Mégis a félelem a legtermészetesebb érzésünk a jövővel kapcsolatban. Tudjuk, a választásunknak lesz következménye, de hogy milyen pontosan, azt nem. Olyan, mintha leugranánk a mélységbe, hová érkezünk? Jól döntött Nyegina? Nem tudjuk, és nem lehetünk elég bölcsek, mert a bölcsességünk most érvényes, de nem érvényes a jövőre nézve. Két lehetetlen alternatíva közül választotta a harmadikat, az egyiket (a „herceg” támogatásával élni) ő nem tudta elfogadni, a másikat (a tanítóval élni szerelemben) a környezeti állapotok tették számára lehetetlenné. A választható út adományként érkezik. A hosszantartó pozitivitása megkérdőjelezhető, erre utal a keretként elhangzó vers tartalma is. Ez a vers egy olyan színésznőről szól, aki sikeres, mégis koldusként végzi a templom lépcsőjén.

Az előadás során megismerkedhetünk olyan emberekkel, akik szintén választottak valamikor, és most a következményeket élik. Az egyik a valamikori kiváló színész, aki már sohasem lesz józan (Schneider Zoltán), vagy a pénzét elveszített régi színigazgató (Bálint András), aki a szegénységben is a színházat választotta életteréül, mert csak ott tud élni.

Morcsányi Géza újra fordította a darabot. A szöveg nagyon kellemes, minden bántó, túlzó modernizálás nélküli. Így jobban megőrizte a mű születési időpontjának (1881) számunkra megfelelő hangulatát. A darab dramaturgja is Morcsányi Géza, és Valló Péter rendezővel együtt remekül tárták elénk azokat a súlyos emberi problémákat, amelyeket minden embernek a saját életében magának kell megoldania, és amelyeket Osztrovszkij megfogalmazott.

Igazi főszereplője nincs a darabnak, mert a művésznő körül kialakult csoportban meghatározó figurák tűnnek fel. Én például főszereplőnek tekintem a tanítót, elveivel és az utolsó jelenetben megmutatkozó határozottságával, elvhűségével. Erős jellem a régi színigazgató is, aki a szépség, tehetség imádatát szerencsétlen élete során sem veszítette el. Persze, azért a művésznő a szerkezeti főszereplő a maga ideges bizonytalanságával. Színészek ennek a sok főszereplős felfogásnak a közvetítői. Nincsenek (vagyis nagyon kevesen) mellékszereplők, mindenki úgy dolgozik, mintha ő lenne a főszereplő, ez teszi az előadást remekké.

A jelmeztervező Benedek Mari, díszlettervező Horváth Jenny, a világításért Baumgartner Sándor felel.

Bemutató: 2018. október 20.

Budapest, 2018. október 28.

 

Tóth Attiláné dr.