Vidnyánszky
Attila lelkéből
jövő rendezéseiről mindig nehéz írni, annyira
a komplexitásra
törekszik az előadás minden pillanatában. Ha pedig
ez (szinte) meseszerű
elemekkel ötvöződik, különösen.
Márpedig Az
ember tragédiájában sok ilyen elemet
találunk, még ha nem is szoktuk így
említeni. De annyi minden történik
Ádám álmaiban, hogy alig követhető
eredetiben is. Az előadás valóban álomszerű (mint
Vidnyánszky több más rendezése), ahogyan
a rendező ennek láttatását célul is tűzte
ki.
A
Nemzetinek
ugyan óriási a hátsó színpada, most
azonban leszűkült: a felső karzatról a nézőket
felültették a hátsó színpadra
és két oldalra, nagyjából a
takarásba. Így
körös-körül nézők ülnek,
köztük történik a rengeteg óriási
kavarodás, változás,
színpadi füst és színváltások,
egymás utáni képek, egymásba
átúszva. Megkockáztatom,
olykor illusztráció is a rengeteg mozgás,
táncos jelenet (koreográfus: Bozsik Yvette).
Többször
ugyan értjük Madách ismert
mondatait, de még többször
nem értjük a szöveget. A színészek
gyakran szavalókórusként működnek ugyanis,
és mintha szándékosan tolnák el időben
tizedmásodpercekkel a szövegkezdéseket,
nem is egyszerre halljuk őket. Amikor nagyon szükséges,
akkor viszont igen hangsúlyos,
és egy-egy hang hallatszik jól, ilyen a
„Milliók egy miatt…” – nem is egyszer,
vagy nagyon átütően az „Anyának
érzem…” és az „arasznyi
létünk”, no meg persze
a leglényeg, az „Ember küzdj és bízva
bízzál” mondanivaló. Az más
kérdés, hogy
ennyire mozgalmas előadásból nehezen szűrődik ki, mikor
mi pontosan a „történelmi
probléma”.
A
Paradicsomban máris nagy a
kavarodás a szárnyas alakok – angyalok –
között –, Sinkovics
Imre hangja is
beúszik a többi között. Neve nem szerepel persze
a szórólapon, vehetjük
tisztelgésnek is egykori nagy alakítása előtt.
Sok fiatal
színész kapott
szerepet, akik színpadi mozgásban is gyakorlatot
szerezhetnek.
Aki
éppen nem játszik, általában
fegyelmezetten leül a négyszögletes
játékteret, színpadot övező hosszú pad
szerű
építményre. A színpadot pedig egy
óriási fém traverz uralja, széles
hídján szinte
mindig áll, jön-megy valaki („angyal”),
felmásznak és leereszkednek egyik-másik
oldalon. Nem kell tudni azt sem, éppen ki van fenn és
miért, vehetjük jelzésnek
is, miszerint az „égből” mindig figyel valaki.
A traverz
előre-hátramozgatható,
többször is megtette útját a síneken.
Elöl pedig sok esetben óriási szőnyegek
borítják a színpadot, amik olykor
cserélődnek. Díszletervező: Olekszandr
Bilozub.
Lucifer
alakját sem egyetlen
színész formálta meg, ami a
szereposztásból már sejthető volt – de hogy
éppen
ki mondja Lucifer szövegét, nemigen volt tudható
– kvázi nem is fontos ez sem.
Rengeteg
hatásos zenebetét
hallatszik. Ennek „felelőse” sem tudjuk, kicsoda.
Sokféle, színes, egyetlen zongorától
(ez élőben) a teljes zenekarig, közte gregorián,
francia lelkesítő zene és minden
más, ami éppen szükséges. Mindez persze a
megfelelő, mozgalmas látvánnyal
ötvöződik, néha óriási
zászlókkal (keresztes lovagok, vagy a francia forradalom
esetén). Olykor végképp alig követhető, mi
minden történik egyszerre a
színpadon, Marat vérfürdős kádban
található a nagy kavarodástól oldalt
elkülönülten, szintén inkább csak
jelzés értékűen. Így Ádám
és Éva alakja sem
annyira hangsúlyos a nagy egészben.
Több
szereplő azonban
mégiscsak kiemelkedik rajtuk kívül a nagy
tolongásból. Így a Fáraó,
Péter apostol,
vagy Kepler. A madáchi színekkel azonban elég
szabadon gazdálkodott a rendező
(és a dramaturg: Verebes Ernő), de
ahogyan más részletek, ezek sem túl fontosak
– a történelem menetének egészét
látjuk inkább (már ha a történelemnek
van menete ténylegesen). Egyes színek
szinte egymásba olvadtak, sőt, minta visszatértek volna
(ókoriak), így például már
alig említendő nüánsz, hogy a gladiátorok
egymást-öldöklése fokozatosan átalakul
birkózássá.
A
díszletek mellett nagyon
fontos a színpad szintjének gyakori
változtatása, így lehet belső süllyesztett
teret nyerni, vagy éppen kiemelni a tömegből
részleteteket, szereplőket. A sok
látványosság
lassan túl fárasztóvá vált,
pontosabban teljesen egyéni, kiből mi vált ki
érzelmeket. Minden esetre az bizonyosnak tetszik, hogy a szinte
legvégi
eszkimó-jelenet, pontosabban a többi, még megmaradt
néhány, de a fókák számához
képest még túl sok ember kiirtásának
kérése mellbevágó.
A
játékidő tisztán kb. 3 óra
40 perc, ami önmagában sem kevés (közte 1
szünettel). Az előadás dinamikája
inkább gyors, nehezen követhető (a beszédről
már szóltunk). Tele impulzussal – mint
ahogy a fiatalok világa is. Hiszen elsősorban számukra
készült az előadás.
Fontos
momentum az is, hogy
Ádám először bizony rosszul – azaz nagy
félelemmel – fogadja Éva
közlését az
anyaságról. Ahogyan az elején a paradicsomi idillt
is nehezen képzelhettük el a
nagy mozgalmasságban, huzavonában és
vitában az angyalok és az Úr között, itt
sem lett volna „életszerű”, ha Ádám
azonnal üdvrivalgásban tört volna ki, hogy
apa lesz.
A
színpadképet hol nagyon
fegyelmezett tömegjelenet uralja, hol látszat-káosz
– természetesen minden
szereplő pontosan tudja a helyét, pontos a mozgás is,
csak nekünk tetszik
káosznak –, hol
körbe-körbemasírozás (londoni szín)
fantasztikus összevisszaságban
(szabad kapitalizmus van), közben tanúi lehetünk
szinte mellesleg a nyomtatott
újság megjelenésének is, vagy a sok
öngyilkosságnak… Máshol pedig csak
néhány szereplő
uralja a teljes színpadot. A szövegmondás és
a rengeteg mozgás harmóniáját
megteremteni, kivitelezni is nehéz.
Jelmez-kavalkádot
láthatunk a szó szerinti
Ádám-kosztümtől (természetesen
Ádám – Berettyán Sándor
és Éva – Ács Eszter a
kezdetkor – ami kissé
feleslegesnek tűnik, hiszen arra is vigyázniuk kell, le ne essen
a takaró, ami
aztán mégiscsak lehullik) – a Fáraó
aranyos öltözékéig, pápa, apostol,
Kepler,
Robespierre-Danton, arisztokraták stb. öltözéke
teljes stílus-felvonulása tűnik
szemünkbe, ha egyáltalán tudjuk követni. Sok
szereplőt azonban jellegtelen
barnás öltözékbe bújtattak.
Jelmeztervező: Bianca
Imelda Jeremias.
Az
előadást végigkíséri a
Föld szelleme, picit gyenge hanggal a túl nagy
zajongásban (Nagy Mari).
Felvetődik az
előadásban is:
az egyén egyáltalában kiismerheti-e magát a
történelemben? (A válasz persze a „nem”,
vagy az „alig”).
A
szereplők közül kiemelkedik: Csurka
László, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Rubold
Ödön, Schnell Ádám, Szabó
Sebestyén
László, Szalma Tamás m.v., Tóth Auguszta.
Játszanak
még: Berettyán Nándor, Herczeg
Péter,
Mátyássy Bence, Mészáros Martin, Nagy
Márk, Szép Domán,
valamint
a Kaposvári
Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának II.
éves színész
hallgatói: Bocskai
Virág, Dánielfy Gergely István,
Gulyás Gabriella, Hege Veronika, Horváth Márk,
Kárpáti Barnabás, Kecskés
Alexisz, Kovács Vecei Fanni, Móczár Bence
István, Pál Péter, Pertics Villő
Virág, Petike Áron, Posgai Márton, Sikó
Koppány, Szeri Martin, Tar Dániel, Tary
Patrícia, Urbán-Szabó Fanni.
„Mindent
elmondtunk, és
semmit sem mondtunk el”. Meg kell nézni –
felkészülve lelkileg és fizikailag is
a mozgalmasságra, látványosságra,
némileg elszakadva Madáchtól is (hiszen a honlapon
külön jelzik: az előadás Madách műve alapján
készült).
Bemutató
és megtekintett előadás: 2018. október 19.
Budapest,
2018. október 22.
Megjelent a Kláris 19/2. számában
Györgypál
Katalin
