A tavalyi
Shakespeare-fesztivál
keretében bemutatott Szerelmes
Shakespeare előadáshoz hasonlóan, idén a Rock
fesztivál keretében szintén
egy film adaptációt tűz műsorra a Madách
Színház, ráadásul a kontinensen
először, a Broadway és a londoni West End után:
Andrew Lloyd Webber – Glenn
Slater – Julian Fellowes musicaljét.
Láttam a filmet,
tetszett is. Izgatottan vártam a Webber
zenéjével megelevenített történetet.
Lenyűgözött, amit láttam. Ennyi tehetséges
gyerek egyszerre a színpadon, akikben látszólag
semmi drukk nincsen, akik
élőben zenélnek egész este, és olyan
hitelesen játszanak, hogy ha tudnék
zenélni, szívesen odapattannék
közéjük, mert ami róluk sugárzik, az a
tiszta
öröm.
A darab nem csak a
zene csodájáról, a tehetségről, a
rock(-zenélés) szabadságáról, az
álmaink
beteljesülésért folytatott harcról
szól, hanem az odafigyelésről, a
barátságról, a kibontakozásról is.
Közhelyesnek hangozhatnak ezek a dolgok, de
nem a darab keretében, az előadás magával
ragadó, vicces, öröm a fülnek. De a
„zúzós” zenélés mellett
megható pillanatoknak is részesei lehetünk.
Tükröt
mutat az elfoglalt, rohanó felnőtteknek, hogy igenis
értékes időt kell
szakítani a gyerekekre a pénz- és
karrierhajszolás közben is.
„Dewey Finn
valójában
elfuserált, amatőr rockzenész, akit egy hajszál
választ el attól, hogy élete
becsődöljön: egyszerre rúgják ki a
zenekarából, az állásából,
ráadásul a
lakbérrel is hónapok óta tartozik. Csak a csoda
segíthet rajta…” Amely egy
telefonhívás alakjában meg is érkezik.
Lakótársa és barátja helyett
elvállalja
az ölébe hullott, jó fizetéssel
járó helyettes tanári állást. A
„kocka”-iskolában
nemtörődöm, érdektelen
hozzáállása hirtelen megváltozik, amikor
felfedezi a
tanulók zenei képességeit. Attól a
pillanattól kezdve vérbeli pedagógussá
válik, aki odafigyel, tehetséget gondoz, kibontakoztat.
Szép a folyamat,
ahogyan Dewey ténykedése alatt a kis
„kocka”-tanulók igazi vadócokká
válnak,
szépen fejlődik személyiségük. De ez
kölcsönhatásban működik, az önző rockernek
fontosabbak lesznek a gyerekek saját magánál.
Hihetetlen
háttérmunka
lehet az előadás mögött.
A már megszokott
Madách színvonal (kiemelkedően profi) köszön
vissza. A díszletek (díszlettervező:
Rózsa István) találóak – az
osztályterem, Deweyék lakása is jól
megjelenik, még a falakon látható plakátok
is passzolnak a hangulathoz. A jelmezek (jelmeztervező:
Rományi Nóra) nagyszerűek, az iskolai
egyenruhák, a fellépő-ruhák
is jól eltaláltak, de a legnagyobb sikert Dewey
barátjának, Nednek a rocker
jelmeze aratja. A koreográfia (koreográfus:
Tihanyi Ákos) is tetszett, a gyerekek is
láthatóan élvezték a rockos
elemeket.
Egyetlen negatívum
volt számomra az, hogy néha a zene annyira hangos volt,
hogy nem értettem a
szöveget, kicsit elnyomta az énekhangokat.
Az ámulatra
és elismerésre
méltó gyerekek mellett – akik a jövő
zenészei, énekesei és színészei
– nekem az
este fénypontja Dewey Finn szerepében Szemenyei
János. Igazán lenyűgöző az
alakítása színészileg és zeneileg
is. Néhány
perc kivételével végig a színpadon van,
pörög, ugrál, énekel, gitározik. Ilyen
„munkás” szerepnél már az első
tíz perc után csodáltam, hogy még van
levegője.
Laza, szeretetreméltó rockert jelenített meg, aki
nagyon természetes volt a
gyerekekkel (feltételezem, hogy a színházon
kívül is szép kapcsolat alakult
közöttük).
A Rocksuli
„király”, mert ott „cool” lehetsz.
Én szívesen járnék egy
olyan osztályba, ahol Szemenyei János – Dewey Finn
– az osztályfőnök.
A tapsrend illik egy
igazi rock koncert végéhez, ahol a frontember bemutatja a
bandát, jelen esetben
a szereplőket. A közönség a sok taps után kap
még egy ráadást. De telhetetlen
vagyok, szívesen hallgatnám még a zenét,
és nézném a történetet tovább.
Azt
gondolom, „csápolok” majd még a
színházi koncerten.
Zenei vezető:
Kocsák Tibor.
A rendező
munkatársa: Vaszilenko Eugenia.
Rendező: Szirtes
Tamás.
Fordította: Bárány Ferenc és Puller
István.
Bemutató: 2018.
szeptember 21., 22., 23.
Megtekintett
előadás: 2018. szeptember 21.
Budapest, 2018.
szeptember 26.
Szalay
Hajnalka
♣
♣
♣