SZÍNHÁZ

CALIGULA HELYTARTÓJA

Nemzeti Színház – Gobbi Hilda Színpad

Verses formában írott történelmi tragédia; avagy „dráma három képben”.

Székely János 1972-ben írt, lassan klasszikussá vált drámáját most Szász János vitte színre a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán korhű jelmezekkel, minimális díszlettel – a befóliázott óriásméretű szobor „lebeg” a fél játszótér (plexi-színpad) felett – és máris megjegyzem, szokatlanul „zajos” sikerrel.

A félelmet keltő „bevezető” zene, hang-effektusok azonnal megadják a megfelelő hangulatot is. A darabon nincs mit aktualizálni, nincs áthallás, önmagában ennyire nehéz, veretes és – egyetemes. Ha nem foglalkozunk azzal, mikor és miért íródott a darab, akkor is helytálló marad mindaddig, amíg csak lesznek uralkodók, hatalmon lévők.

Ebben az előadásban az első perctől fogva Petroniusban (Trill Zsolt) egy elmélkedő embert ismerhetünk meg, aki valóban kíváncsi az alattvalók, jelen esetben „a zsidók” gondolkodására, és aki végül is meggyőzhető, mert önmagában is képes kételkedni, minden hatalma ellenére – ámde igazából mekkora is a hatalma? – Ez a fajta gondolkodás nem jellemző holmi helytartókra, akik nem érdemtelenül kerülhettek ilyen magas posztra, hiszen légiók állnak az ő uralma alatt is.

A tartalomismertetéstől most eltekintünk, azt nagyjából adottnak, ismertnek vesszük, Szász János (dramaturg: Kulcsár Edit) sem változtatott semmit a darabon. Tudjuk, nagyjából másfél évig tart a „huzavona” a szoborral, és amikor már fellélegeznének, megint ellenkezőjére változik a császári parancs. Aztán Caligula hirtelen meghal, de addigra Petronius már gondolatvilágában, felfogásában messze jár, és nem tudjuk, végül hogyan is dönt: hiszen fellázadt a maga módján az őrült Caligula, tehát a hatalom ellen – igaz, Caligula testőrei is, akik megölték –, de főleg megingott addigi világfelfogásában. Saját ártatlan segédtisztjei (Lucius – Kristán Attila, Probus – Bordás Roland) kivégeztetése miatt nem kaphat erkölcsi felmentést saját lelkiismeretétől. Deciusnak, a követnek (Rácz József) nincsenek ilyen problémái… pedig ő is római, bár – lovag. Petronius pedig „patrícius”, azaz „nemes”. Ő eljut odáig, hogy Barakiás, a zsidó főpap (a jeruzsálemi templom főpapja – Horváth Lajos Ottó) megölelheti és megáldhatja…

Petroniusnál szó nincs magába fordulásról, de a tétlenség, a nem cselekvő hatalomgyakorlás idegen számára, ami nem is jelenthet mindig kiutat.

Nagyon sok és súlyos kérdést vet fel Székely János, az előadásban pedig Szász János: Az alattvalók hűsége (Barakiás) – vagy türelme (Petronius) a határvonal? Petronius hűsége eredendően megkérdőjelezhető, apját nem ölné meg, inkább maga lenne öngyilkos (Barakiás firtató kérdésére válaszolva) – és hasonlóan válaszol később segédtisztje, Lucius is most már Petronius kérdésére.

A hazugság-téma is hangsúlyos (Probustól) – mint ahogy Székely János valamennyi felvetett erkölcsi kérdése, problémája hatalom és egyén viszonylatában, a szolgaság és uralom, a szabadság terén egyaránt.

Mi a muszáj, és mi a lehetetlen? – sokszor megkérdezhetnénk ezt manapság is.

Meddig mehet el egy zsarnok? Kinél van az igazi szabadság? Mi lehet egy nép szerepe? Csendes ellenállás, vagy véres polgárháború? Ezekre nincs soha úgy általában válasz. Itt is konkrét válaszokat ismerünk meg Székely János felfogása nyomán.

Feszültségekben közeledik egymáshoz a két fél álláspontja, ha teljesen nem is fog sohasem megegyezni. Ehhez azonban értő hallgatás, teljes figyelem kell, a másik véleményének tisztelete. És ez is azon dolgok közé tartozik, ami a legtöbbször hiányzik, különösen a nagyobb hatalommal bíró részéről, aki úgy érzi, nincs szüksége rá. Mire ráébred, hogy nem így van, általában késő.

Az érvek „csatáját” erőteljes mozgások, birkózások ellenpontozzák, vagy éppen erősítik – ilyen a két segédtiszt „testmozgása” is, vagy a Decius-Petronius találkozó, de sok más erős mozgást láthatunk, sok futást, húzódzkodásokat.

Hatásos nagyon a benzineskanna már a harmadik képben, tartalmát Petronius magára önti, a végén a szoborra is, miközben gyufával játszadozik (még az sem baj, hogy csak később találták fel…).

A nézőtér hosszában most is kettéosztott, előnye, hogy senki nem ül túl távol a színészektől, így bensőségesebb, csak hát a fejünket forgatjuk, hogy minden szót hallhassunk, minden mozdulatot láthassunk, mert itt minden egyes pillanat és szó nagyon fontos. Trill most sem játszik semmit „túl”, önmagában hordja szerepe a tragikumot, Horváth Lajos Ottó pedig annyira visszafogott, amennyire kell – egymásnak méltó ellenfelei erőben, elszántságban, tudásban. Az idős és szelíd I. Agrippa, Palesztina királya (Bodrogi Gyula) lemondása sem annyira drámai – ezért többszörösen hangsúlyos a merényletre készülő Júdás (Bölkény Balázs e.h.) sajátjai részéről való elfogása, kiadása, miközben kivégzését az övéi meggyászolják.

A legelső percek Petronius megjelenésekor nem ígérnek különösebb feszültséget. Megjött ő maga a híre után, megjött a 3 légió és a szobor, amit be kell vinni a templom akár egyik eldugott zugába. A zsidók első szavai sem túl súlyosak. Nem szeretik a szobrot. Na és? Nem kell szeretni, csak be kell vinni. Ugyan miért probléma ez? Petronius elvben valóban megtehetné, hogy egyszerűen erővel beviteti katonáival a szobrot, akik már erre készülnek is, és nagyon nem értik, mire vár Petronius. A helytartó azonban átlátja, miféle emberáldozatokba fordulna a helyzet. Tudjuk, nem minden „helytartó” vélekedik így manapság sem…

Itt pedig már az első választól egyre erősödik a feszültség hangos kiabálás, egymásnak ugrás nélkül. Hiszen az istenkép minden embernek a legbelső, intim dolga, képzete, ügye. Egészen addig fokozódik, amíg végül Petronius kimondja: nincs, nem létezik isten! És ezt Barakiás helybenhagyja – de isten megtagadása a nép megtagadását is jelenti. És innen már nincs tovább, nincs kiút Petronius számára. Mártírságra készül… érezzük. Inkább ez, mint egy nemzet kiirtása.(A kérdés azonban marad: ha ő nem, jön valaki más, aki megteszi?!)

A zsidók, akik megmenekültek Petronius látszat-tétlensége jóvoltából, tudják, hogy Petroniust nem látják többé, de további sorsa a benne most már csak az üresség érzése miatt kérdés marad. Mert Caligula hirtelen halálával teljesen értelmetlennek látszik Petronius belső viaskodása, erkölcsi magánharca a „semmiért”. Van ilyen! Pedig mártírrá készült lenni, hogy értelmet adjon életének, és ez most egyetlen pillanat alatt elveszett. Ám igazából győztessé vált Petronius, még ha nagyon üresnek is érezheti magát a benzinnel leöntött szobor tetején ülve, kezében gyufával. De nem mindig az érzések számítanak (sőt), hanem a tettek (vagy éppen a nem-tettek, a nem-cselekvések, ami azonban nem minden helyzetben lehetséges, mint már utaltunk rá, és ezt Székely János nyomán Szász János szintén hangsúlyosan kimondat).

Ebben az előadásban nem tudjuk meg, milyen szobrot rejt a fólia, feltehetően emberalakot (volt már más előadásban aranyló is, vagy magzat). De ez nem is fontos. A magát istennek is képzelő császár jelképét kellene a templomba vinni – ami üres teremmé válna azonnal. Fel sem merül, hogy a zsidók építsenek másik templomot, hiszen istenük hagyná el őket, ami számukra egyenlő a nemzethalállal. Így merül fel a muszáj és a lehetetlen egymással való szembeállítása.

A darab sok lehetőséget nyújt fiatal színész hallgatóknak a vendégművészek mellett.

Római katonák: a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának IV. éves színész hallgatói: Karácsony Gergely, Kisari Zalán, Kocsis Gábor, Kovács S. József, Szurcsik Ádám.

Zsidó előkelőségek (idősebbek): Borbély Sándor m.v., Dégi János m.v., Kaló Kristóf m.v., Kocsmáros András m.v. és Rékasi Nándor m.v.

Díszlet- és jelmeztervező: Vereckei Rita.

Szakértő: dr. Balázs Gábor.

A játékidő 1 óra 50 perc feszes ütemben, pillanatnyi kihagyások nélkül.

Gyakran felmerül a kérdés: miért kell látnunk éppen ezt az előadást? Nos: a rendezés miatt; a színészek játéka miatt; a darab miatt… magunk miatt.

Bemutató: Gyulai Várszínház, 2018. június 26.

Nemzeti Színház: 2018. szeptember 21.

Budapest, 2018. szeptember 23.

Megjelent a Kláris 19/1. számában.

Györgypál Katalin