A Belvárosi
Színházban
Hernádi Judit és Kern
András játsszák a kimondottan nekik
való vígjátékot, amit
tekinthetnénk akár az ő jutalomjátékuknak
is. Szerzője Stephen Sachs.
Hernádi Judit mint
Maude egy öreg lakókocsiban él. A
megjegyzésekből kiderül, hogy a
környékén
szintén hasonlóan tönkrement, lepusztult emberek
élnek hasonló körülmények
között. Munkája már régen nincs
és kukázásból él, a
lakókocsiban látható
tárgyak mindegyike innen ered, mutatja büszkén. Egy
kukázás alkalmával talált
rá egy modern festményre, amelyről egy ismerőse azt
mondta, lehet, hogy nagy
értékű, Jackson Pollock-kép. Mivel az
életében valószínűleg már nem lesz
nagy
változás, ezt ragadja meg, és elkezd hinni abban,
hogy ez a festmény hozza majd
el a nagy fordulatot. Nem is a kép eredetisége a
problémája a darabnak, hanem
az a hit, ami ennek az embernek az egyedüli szalmaszála.
Abban már nem bízhat,
hogy majd lesz munkája, hogy egyszer a fia segíteni
fogja, hogy egy szerető
társra lel, de lehet-e hit, remény, álom
nélkül élni?
Kern András,
Lionel,
azért érkezett, hogy a festmény szakmai
értékelését elvégezze. Amikor
belép a
lakókocsiba, már tudja, hogy a kép nem lehet
Pollock-festmény, lehetetlen, hogy
ilyen körülmények között megbújjon
ekkora érték. A festmény
megtalálásának
története is megerősíti
véleményében. Amikor meglátja a
képet, már biztos
abban, hogy hamisítványról van szó.
Tudásában, tapasztalataiban magabiztos, a
véleményében kételkedést nem enged
meg.
Maud
erőszakoskodása,
kétes bizonyítékokkal való
érvelése azonban megingatja emberi
magatartásában,
ha nem is a kép értékelésében.
Rettenetesen fáradt az élettől, a
munkájától,
attól a ránehezedő helyzettől, hogy vitáznia kell
olyanokkal, akiknek az
életéről van szó. Elkanyarodik a
beszélgetésük a képtől, és
kiderül, hogy bár
egészen más világban élnek, de
bánataik, félelmeik hasonlóak. Sohasem
fogják
szóban megérteni egymást, nem fognak megegyezni,
de megérzik egymásban, hogy a
magányosok közösségébe tartoznak mind a
ketten.
A darab elején
apró
utalásokkal húz határt a két ember
között a szerző. Maude láncivós, ha lehet
ezt mondani a lánccigarettázás után.
Rögtön kínálja itallal Lionelt, aki
természetesen visszautasítja, sőt
megbotránkozás van a hangjában, ő ide
dolgozni jött. Meleg van, Maude felajánlja, hogy vegye le a
zakóját. Sohasem,
hangzik a válasz. Maude virslis ételt
kínál, eredménytelenül. Ezek a kis
pillanatok nagyon fontosak itt, a darabnak az elején, mert a
vége felé már a
zakójától megszabadult Lionel együtt iszik
Maude-dal, és a darab végén megint
zakóban látjuk, így távozik, tudjuk, hogy
visszaállt a rend, mindenki megy,
illetve marad a saját világában, és persze
a festmény is.
Gondolom, hogy a darab
és a rendező nagy szabadságot adott a szereplőknek, akik
sok tapasztalattal
rendelkeznek az okos vígjátékokkal kapcsolatban,
és egymást gondosan támogatják
a színen. Az ilyen vígjátékokat szeretem,
amin a nézők jókat nevetnek és van is
min, ugyanakkor nem a parttalan szerencsétlenkedés,
ajtón ki-be egymást
elkerülő helyzetkomikumok jelentik az egyedüli
lényeget.
Itt a humort a két
ember össze nem egyeztethető világa szolgáltatta, az
áthidalhatatlanság, mind a
kettőnek jellemző viselkedése, szóhasználata.
Örömmel hallottam, hogy Hernádi
sokat csiszolt a szerző túlságosan is szabad
szájú megfogalmazásain. Ez a
helyzet igazolja, hogy nyomtatást elviselő beszéddel is
lehet úgy jellemezi egy
embert, hogy kiderüljön minden, amire szükség van
a humorhoz.
Remek volt mind a
két
szereplő ruhája. Elképzelni sem tudtam ennyire borzalmas
összeállítást, amit
Hernádi viselt, az össze nem illő darabok
színessége színtelen egységet
alkotott. Hasonlóan, mégis másként volt
színtelen Kern megjelenése, és az
aktatáska, amit fontoskodva rakosgatott ide-oda, nem
javított a helyzeten.
Gazdagon volt
díszítve
a lakókocsi fala értéktelenséggel, giccsel.
Nem tudom, hogyan sikerült
megszerezni ezeket a darabokat, gondolom, az egész stáb
ezen is dolgozott.
Tisztelet Valló
Péternek a laza rendezésért és
díszletért, Kovács Krisztinának
a
fordító-dramaturgnak, azért, hogy itthon is lehet
játszani és megfelel a
hétköznapi hazai beszédstílusnak is
(talán).
A darabon látszik,
hogy a szerzője remekül ért a színpadhoz és a
színészekhez. Tudja azt, hogyan
válik sikeressé egy vígjáték, amikor
egy helyben vannak a színészek 90 percig,
és csak beszélgetnek. Stephen Sachs 1990-ben
színházat alapított Los
Angelesben, amelynek a mai napig az igazgatója, akkor is
ott van a színházban, amikor már elmentek a
színészek, vagy még nem érkeztek
meg.
Orlai produlció.
Bemutató: 2018.
április
Budapest, 2018.
szeptember 11.
Tóth
Attiláné
