Ismerjük a
folyók természetét, na
meg a filozófusokét is: ugyanabba a folyóba nem
lehet kétszer ugyanúgy belépni.
A belépések közt ugyanis mindig van valami
különbség, a folyó vize pedig
pillanatról pillanatra változik. Hát még
mennyire igaz ez a színházra! Leonyid Zorin
világhíres és nagyon
sikeres színdarabja annak idején csak egy ilyen szerelmi
történetben merte
bírálni a szigorú szovjet törvényeket,
amikor is orosz férfi és lengyel lány
házassága politikai okok miatt nem volt
lehetséges. A 2. világháború után a
győztes szovjet diktatúra hozott néhány
értelmetlen törvényt, maga se tudta, mi
célból, aztán évekkel később ezeket
eltörölték, de két hősünk a későbbi
szabadsággal már nem tudott élni. Erről
szól a Varsói melódia című
színmű két részben.
A bakui
születésű Leonyid Zorin
ezzel a művével lett világhírű, más
művéről nem is tudunk. Ezt viszont a
szerelem himnuszaként emlegetik az ismertetőkben, pedig
éppen arról szól,
hogyan múlik el, válik füstté egy fiatalkori
érzés, ha idejében nem tud
beteljesedni. A színmű 1966/1967-es keletkezésű,
rögtön utána (1968) bemutatta
a Katona József Színház (akkoriban a Nemzetinek
volt a kamaraszínháza) Törőcsik
Mari és Sztankay István főszereplésével,
és nem győzték játszani, mert mindig
telt házzal ment. A szocializmus látszólagos
felívelése idején ez a könnyes-bús
történet már tiltakozásnak
számított a személyes szabadság
korlátozása ellen. A
jelenlegi változatot Radnai Annamária
fordította, Kocsis Gergely rendezte.
A moszkvai
zeneakadémián kezdődik a
történet, a lengyel ösztöndíjas Helga
barátnőjét várja a nézőtéren, amikor
egy
csinos orosz fiatalember (lehet azerbajdzsáni is, de nem
derül ki) jelenik meg
helyette, Viktornak hívják, és műveletlennek tűnik
zeneileg, csak
kíváncsiságból, a sok érdeklődőt
látva vásárolta meg Ászjától,
Helga
szobatársától a jegyet, aki inkább
fiúzni ment a koncert helyett. Helga és
Viktor első pillantásra egymásba szeretnek, ahogy az
már lenni szokott az
ilyesfajta véletlen találkozásokkal.
Szerelmük látható jeleit, a ragaszkodást,
egymás megbecsülését látjuk
kibontakozni jelenetről jelenetre, az öröm pillanatait
érzékeljük kettejük kapcsolatában,
amikor is a házasság kerül szóba,
érezni,
hogy megtorpan valami. Viktor optimista, és minden
akadályt le akar győzni, míg
Helga fél a kudarcoktól, bármi közbejön,
megijed, letör, elkeseredik. És
valóban, a politikai döntés – orosz
állampolgár külföldivel nem házasodhat
–
elválasztja őket egymástól. A történet
folytatódhatna boldog befejezéssel is,
mert tíz, majd húsz év múlva is
találkozik egymással Helga és Viktor. A helyzet
azonban már nem ugyanaz: mindketten házasok, és
bár meglévő párjukat nem
szeretik igazán, az összekerülés (már
eltörölték a tiltó törvényt) előbb
Viktor
visszakozása, második alkalommal azonban már Helga
szerelmének kihűlése miatt
meghiúsul.
Szép
melodrámai befejezést jelent
mindez, és mégsem művi. A valóság és
saját tapasztalatunk egybehangzóan azt
mutatja, hogy ezt a befejezést az „élet
írta”, mert az esetek többségében
így
ér véget egy akadályba ütköző szerelem.
Tíz vagy húsz év elteltével az
érzelmek
másképp működnek, és valóban, egyik
fél meggondolja magát, nem érzi elég
erősnek a régi kapcsolatot. Egyszóval újat nem
tudtunk meg, marad a régi, jól
bevált sablon, ami azonban lelkileg megvisel bennünket,
érzelmeinket mozgásba
hozza. A politikai háttér ma már igazán
megmosolyogtató. Szinte el se hisszük,
annyira abszurd.
A
díszletet ezúttal túlságosan is
praktikusnak találtam. A kétoldalú,
mozgatható pad, amelynek ülő része
tároló
hely, amiből egyre-másra előkerülnek a kellékek,
kicsit olcsó megoldásnak
tűnik, ráadásul a nézőtéri szék
imitálására egyáltalán nem volt
alkalmas,
inkább akadályozta a színészeket a
mozgásban (Díszlet- és jelmeztervező: Kálmán
Eszter). Helga ruhái korhűek és
ízlésesek, Viktor öltönye, inge
szándékoltan egyszerű, még nyakkendőt sem hord.
A
kétszemélyes kamaradarabot a színészek
játéka élteti, tőlük függ, mennyire
fogadjuk el az általuk megelevenített
szüzsét, mindazt, amit mondanak egymásnak,
egymásról, a világról. Tompos
Kátyáról tudjuk, hogy minden
színészi feladatot képes megoldani, Helga
szerepét számos ötlettel, nagy energiával
hozza színre, jó kiejtéssel beszél
lengyelül, és énekel egy lengyel nyelvű
sanzont egy koncerten, ahol a közönség mi vagyunk.
Akcentussal ejti a szavakat,
ezzel illusztrálva, hogy nem anyanyelvén beszéli
az oroszt, persze mindezt
magyarul. Játéka magával ragad és
elbűvöl. Adorjáni
Bálint Viktor szerepében – mondhatjuk –
helyén volt, hozta a figurát
lelkesen, hitelesen, bár intenzitása nem érte el
Tompos Kátyáét.
Rendező
asszisztens: Kis-Kádi Judit, producer: Orlai Tibor.
Tervezett
budapesti bemutató: 2018. szeptember 14.
Megtekintett
előadás (munkabemutató) : 2018. július 14.
Budapest,
2018. július 19.
Megjelent a Kláris 18/6.
számában.
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣
