Dosztojevszkij egyik legnagyobb hatású
regényének, A
félkegyelműnek központi kérdése az, hogy
vajon a tökéletes jóság, az ún.
krisztusi szeretet meg tudja-e menteni a velejéig romlott,
tomboló indulatoktól
és önzéstől szenvedő világot. Dosztojevszkij
„a pozitív szépségű hősről” akar
regényt írni, amihez 1867 második felében
kezd hozzá. „Egy tökéletes
szépségű
embert szeretnék ábrázolni” –
írja egy levelében. Máshol pedig ezt írja:
„A
világon csupán egyetlen pozitív
szépségű személy létezik –
Krisztus…” Miskint
így éterien tiszta jellemvonások jellemzik az
önfeláldozás eszméje mellett –
végül
is a pétervári valós társaságban.
Jézus mellett Don Quijote figurája is
felismerhető. Vele összevetve írja Dosztojevszkij
szintén egy levélben: „Regényem
hőse, a herceg, nem nevetséges ugyan, de van egy másik
rokonszenves vonása:
ártatlan.”
Nasztaszja
figurája egyes
vélemények szerint részben a bibliai Mária
Magdolna reinkarnációja. Több
változat után lett az a befejezése a
regénynek, amit mi ismerünk.
A
regény 1868-ban jelent meg
folyóiratban, de hűvösen fogadták, kivéve egy
kritikus véleményét: Dosztojevszkij
„…nem az emberiség közvetlen céljait
kutatja, hanem az egészen távoliakat” –
írta róla.
(Idézik:
Dosztojevszkij
művei. A félkegyelmű. Magyar Helikon, Bp., 1970. Jegyzetek, 711.
p.)
Dosztojevszij
Miskin herceg
alakjában tehát a tökéletes
szépségű embert akarta megteremteni. Mivel a
világban tökéletes embert nem talált,
Krisztus tulajdonságaival ruházta fel. A
világ azonban félkegyelműnek tartja, mert
tisztaságával, naivitásával és
betegségével – epileptikus rohamok gyötrik,
mint az írót – irritálja őket, emellett
saját maga is gyakran hivatkozik, nem is alaptalanul,
betegségére.
Nehéz a
könyv (és vastag a
730 oldal, fordította Makai Imre) –
és nehéz a belőle készült (és
jó!) adaptáció megemésztése is.
(Dramaturg: Kozma András). A 730
oldalból 3 órányi
játékot (egy szünettel) adaptálni nem kis
munka.
A
regény fő elemei benne
vannak összefogottan, néha sűrítve,
többféleképpen is, olykor narratívan
(egy-egy szereplő „narrálja” pár
másodperc megállással, mi fog
történni, sőt
bemutatkozik is, míg a többiek mozdulatlanná
válnak) csaknem illusztrálva, ami aztán
szinte észrevétlenül átmegy
„normál” játékba. Sőt, a zenét
is a színpad bal
oldalán ülve irányítja, loopolja Wunderlich
József (élő zene/hangdesign), aki idővel
szereplővé is válik (Ippolit). Még
a közönséget is igyekeznek bevonni a
játékba, éspedig az
őszinteség-motívumnál:
természetesen (?) senki nem vállalkozik arra, hogy
felmenjen a színpadra,
leülni a középre állított kopott
székre, bevallani addigi „legnagyobb bűnét”.
A
színész által bevallott bűn – pici, de mai
történet – pedig csaknem civil
eseményként hat…
Miskin herceg (Vecsei H. Miklós) – toprongyosan, majd
egy pizsamában –,a nagy
szelídségével, Parfjon Rogozsin (Orosz
Ákos) a vad indulataival és Nasztaszja Filippovna (Petrik Andrea) a követhetetlen
zaklatottságával átfogja az előadást. A nő
képtelen választani a teljes
szelídség és jóság és a vad
indulatok között, amik benne is tombolnak (pár
mondatban még korábbi megalázott sorsára is
némi fény derül), ennek itt valóban
csak a pusztulás lehet a vége. Miskin
szelídsége, ember-szeretete sem tudja
megvédeni a nőt a haláltól, Rogozsint pedig a
gyilkosságtól. Rogozsin amúgy nem
műveletlen, hiszen könyveket olvas, több
összekötözött könyv tetején „A
félkegyelmű” zöld kötéses
változatát (!), ebbe teszi bele az ominózus
kést
Miskin herceg látogatásakor. Miskin nagyon-nagyon
átszellemült, mindenkiben a szenvedő
lelket keresi, és persze meg is találja. Mintha nem is
ember lenne – annyira másképpen
látja a világot. Nagy kérdés tehát,
hogy ez lehet-e és mennyire lehet reális.
Felmerül például az is, Miskinnek vajon mi a
véleménye a gyilkosságról? – nos,
ő azt is megbocsátja. Jézussal ellentétben azonban
Miskin herceg nem zavar ki
senkit sehonnan (mint pl. Jézus kiveri a kufárokat a
templomból), hiszen nincs
is ilyen „templom”. (Rogozsin: „Az egyik
egyáltalán nem hisz Istenben, a másik
meg annyira hisz, hogy emberölés közben is
imádkozik…”) Fontos azonban most is
az Isten-motívum, istenhit, de nem kerül túlzottan
előtérbe. A kereszt cserélés
Rogozsinnal inkább testvérségüket
pecsételi meg.
Rogozsin
figurája egyébként külön
véve is szintén nagyon jó, erős, karakteres.
Miskint
jól jellemzi az
előadásban a néhány perc is, amíg a
kisfiú lábát mossa puhán, óvatosan
–
mialatt hátul a gyilkosság történik! –
nem lehet nem észrevenni az utalást
Jézus szelídségére.
Fontos
mozzanat az
öngyilkosság elítélése is, Ippolit
végül is csak később hal meg, a halállal
való viaskodás a tüdőbeteg fiú
részéről igen hatásos, megrendítő
akár.
Itt az nem
derül ki, hogy
Miskin herceg végül visszautazik Svájcba, csak
együtt utaznak a vonaton újra
hárman, mint a kezdő jelenetben: Lebegyev (Király
Dániel), Miskin és Rogozsin (bár a
regényben a végén Rogozsin előbb
kórházban fekszik agyvelőgyulladással,
utána meg börtönbe (Szibériába)
kerül a
gyilkosságért).
Hatásos,
nehéz, nehezen
emészthető az előadás, amely a rendkívül
sokszálú regényt jól összefogja,
keretet ad neki, és nem vész el a részletekben
(pedig pl. a Miskin herceg nagy öröksége
körüli cikk-támadás is alkalmat adott volna
erre, de ezt is kellően tömörítik,
vagy Rogozsin agyvelőgyulladás-témája
végül nem is hiányzik innen).
Számos
hatásos jelenetet
láthatunk még a sűrű szövésű, olykor nagyon
mozgalmas előadásban. A botrány,
pezsgőzés az estélyen, vagy Ganya (Csapó
Attila) átváltozása: végig kellően
jellegtelen, de levéve parókáját a
végén
egészen emberivé válik, vállalva
„gyávaságát”.
A három
lány (Aglaja – Józsa Bettina e.h.,
Adelaida – Mentes Júlia e.h., Alekszandra
– Litauszky Lilla e.h.) alakja is
érdekes,
mind különböző, ahogyan Miskin jellemzi őket, de ő nem
látja gonosznak őket,
mint az édesanyjuk (Lizaveta – Tar
Renáta),
aki egyszer mégiscsak kiborul Miskinnek (várta őt –
vajon miért?)
Aglaja
szavalása a szegény
lovagról a betűcserékkel is kellő hangsúlyt kap.
A gyermekek
– éppen
tizenhárman vannak, Lebegyev félárvái (a Budapest
VI. kerületi Erkel Ferenc Általános Iskola
növendékei, kórusvezető: Hajzer
Nikolett) – szintén mindig hatásosak,
itt ráadásul jó énekkel az előadás
legvégén, ami egyben azt is jelzi: maradt ereje
a rendezőnek (ifj. Vidnyánszky Attila)
az utolsó percekre is.
Az
Édesanyának mi csak a
hangját hallottuk (Venczel Vera betegsége
miatt) – de még az sem volt zavaró, hogy egy
kislány ült be helyére.
Néhányan
két szerepet
játszanak, így Ferdiscsenko/Burdovszkij – Zoltán
Áron, Ivolgin/Doktorenko – Szántó
Balázs e.h.), no meg a zenész-színész
Wunderlich József.
Kolja, a
fiatal fiú – Tóth András.
A
díszlet mindezek
szolgálatában kopott, nincs két egyforma
szék, ülőalkalmatosság, és
szándékosan
kevés is, így sok hely marad játszani, verekedni,
botrányt csinálni az estélyen
stb. Az épített cserépkályha
láthatóan jó erős, nemcsak a rengeteg pénzt
lehet
égetni benne, de hátulról fel lehet rá
mászni, emelvényként is szolgál, aludni
is lehet rajta, sőt a legvégefelé történő
utazáshoz kupéként szolgál
hármójuknak.
(Látvány:
Pater Sparrow, eredeti nevén Verebes
Zoltán magyar filmrendező, látványtervező;
világítás: Hlinka Mónika,
szcenika: Juhász
Zoltán, hang: Hajdu Gábor.)
A jelmezek
sokfélék, a
lányoké csaknem egyforma, kissé
semmilyen-bézs, Miskin hercegé
ágrólszakadt,
aztán a kopott pizsama betegségében szintén
meglehetősen lehangoló, Nasztaszjáé
kellően kihívó a pici szoknyákban, színes
harisnyában. A többiek ruházata is jellegzetes,
szerepüket
jól kifejező. A kisgyerekek színben hasonló
világos ruhákban kedvesek. (Jelmez: Vecsei
Kinga Réta.)
Zenei vezető: Mester Dávid.
Érdekes,
kifejező a vetített
kép: Rogozsin kedvenc Krisztus-képe, máskor is
jók a vetítések (Miért akarja
Ippolit itthagyni a világot? – a szöveg hosszú
percekig olvasható a falon),
vetítés: Huszti Gábor.
Mennyire
Szentpétervár mindaz,
amit látunk? Végül is részben igen, de nem
kizárólag, ami jó, mert még
szélesebb,
tágabb érvényt ad az előadásnak.
Kérdezhetnénk:
Miskin herceg
útja ma is visszavezetne Svájcba, a szanatóriumba?
De talán nem jó a kérdés. Azt
kérdezhetnénk inkább: mikor?
Bemutató:
2018. március 2.
Megtekintett
előadás: 2018. március 26.
Budapest,
2018. március 29.
Megjelent a Kláris 18/6.
számában.
Györgypál
Katalin
