„Nézz
vissza haraggal!” – na
de miért is? A nagy kérdésre nehéz
válaszolni, ha valaki mindent tagad; azt
elég jól tudja, mi nem jó neki –
gazdagság, társadalom-környezet, vagyon (ami
másoké)? – de azt nem tudja megmondani, mit is
szeretne. (Bár sokszor sejthető,
micsoda bizonytalanság, önbizalom hiány rejtőzik
mögötte.)
Ez a
jelenség pedig általában
nem korfüggő, de konkrét megfogalmazásban
természetesen nagyon is.
Jimmy Porter (Szabó Kimmel Tamás) diplomával a
zsebében most éppen cukorkaárus, de volt
már mindenféle más foglalkozása is. A
standot sem ő vette, régi barátja (Hugh) mamája
ajándékozta nekik – ez a
történetszál
is kicsit „zavaros”. Meg úgy az egész, mert
ahol az indulatok a vezérlő elvek –
ha egyáltalán elvek ezek –, ott kevés helye
van a gondolatoknak, pláne a
megfontolt gondolatoknak, vagy holmi jövőképnek. Sőt,
még egy gyerek sem fér
bele, felesége, Alison (Kovács Patrícia)
– három éve házasok – ezt igen
jól érzékeli. Jövő? – ugyan.
Sodródás az indulatok
között, melyek kiszámíthatatlanok. Győzelem
– de kik, mik fölött? Minden
fölött, ami addig volt. Ami van. Mi számít itt
értéknek? A „szövetség” –
kivel,
mivel, minek az érdekében? – vele, Jimmyvel egy
személyben… Na de ki viseli ezt
el? – nem sok ember. A felesége, aki őt jól ismerve
még az egyetemről – tehát a
nő is diplomás, mi több, gazdag(abb)
családból való (apja nyugalmazott ezredes, Papp János) – vállalta a vele
való
életet, meg a békére törekvő,
békítő barátja, Cliff (Ötvös
András), akivel együtt árulják a
cukorkát. Egyetlen igazi
barátja, Hugh Kínába menekült korábban
az elviselhetetlen (?) élet elől (akkor
ez volt a „divat”: Kína).
És
még belép a történetbe a
feleség régi barátnője, Helena (Járó
Zsuzsa), pedig minden, a múlthoz tartozó
alaktól tiltja Alisont a férje. De
Helena jön, ott lakik, vele elmegy templomba Alison, holott
már rég nem
vallásos, férje ezt is ellene való
lépésnek tekinti természetesen… A
barátnő
elleni mély indulata pedig, a feleség
távozása után, átcsap egyfajta,
szintén felszínes
látszat-szerelembe, majd úgy 4 hónap után
– ekkor látjuk őket újra – a szokásos
vasalásos-újságolvasós vasárnap
délutánokba, de persze most már Helena vasal
elmélyülten.
Csak
éppen közben elment a
baba, terhességéről Alison nem is szólt
végül férjének, Helenától tudta
meg. Jimmy
egykedvű marad a baba elvesztése hallatán, barátja
édesanyjának betegsége miatt
aggódik. Az egész történet
szövevényes és felszínes, csak
következtetni
tudnánk, tudunk a korábbi történésekre
a szinte félszavak, odavetett mondatok
alapján. Magyarázatok nincsenek, csak a
történések. Hosszabb – néhány
– összefüggő
mondatban beszél a fiú apja egy éves
haldoklásáról, amikor csak ő volt mellette
kisfiúként, senkit nem érdekelt az apja
sorsa… És csak sejthetjük, mitől ennyire
rezignált a feleség, miért tűrte évekig a
férj piszkálódását,
gúnyolódásait,
dühkitöréseit. Mert igazi szerelem nem jön
felszínre, leszámítva a két kis
plüssfigurával a játékot. Az apjával
való rövid beszélgetés során
érthetünk meg
egyet-mást Alison korábbi életéről. Apja
persze nem is érti az egész mostani helyzetet,
hogyan is érthetné? –
pedig valóban
szeretné megérteni, és azonnal elviszi
lányát innen – de a barátnő
kérésére.
Helena
és Jimmy talán jobban
egymásra találnának – a barát, Cliff
elment már saját életet élni,
„találni saját
barátnőt” –, ha be nem toppan a feleség, a
baba elvesztése után teljesen
kikészülve. És a két nő kezd el
beszélgetni, féltékenység,
szemrehányás sehol. A
színésznő Helena már ráébredt, hogy
ő nem tud tovább élni ezzel a férfival,
hiába szereti (vagy gondolja, hogy szereti).
Helena
valóban elmegy, Jimmy pedig
végre hagyja, hogy felszínre
törjön benne a féltés, a baba elvesztése
miatti gyász, az együvé tartozás
érzése feleségével… A világot
tagadja (bár talán újra zenész, azaz
művész lesz),
felesége az egyetlen, akivel összetartoznak.
Kettejük
között ebből még „akármi”
lehet – mondhatnánk pestiesen és persze teljesen
felszínesen. Hiszen nem
tudhatjuk.
A londoni
bemutató idején,
1956-ban Osborne 27 éves volt
mindössze. Saját nemzedékének
„dühét” vitte színpadra, és nem
volt ezzel egyedül.
De pár év múltán a „dühös
fiatalok” közül többen ki is fulladtak. Osborne
maradt, de későbbi műveiben sem tudott választ adni az
itt felvetett, nem
nyíltan megfogalmazott, de súlyos
kérdésekre. Talán nem is lehet.
Az eredetileg
3 felvonásos
művet itt 100 percben, szünet nélkül
játsszák Znamenák István
értő rendezésében, Nádasdy
Ádám újrafordításában
(nincs túl sok trágárság), dramaturg: Zöldi Gergely. Talán az indulatok
üressége
az, ami a leginkább kitűnik, előtűnik, és joggal: a
kiszolgáltatottság, a
bizonytalan – sőt, semmilyen – jövő szítja
ezeket. Hiszen józan ésszel
szemlélve semmi értelme annak, hogy valaki a
feleségét bántja, szinte hergeli
annak múltjával, szüleire, főleg anyjára tesz
gonosz megjegyzéseket – amit
Alison később visszamond apjának, és az apja
még el is gondolkodik rajtuk. Cliff
hiába igyekszik békíteni, legfeljebb az ő
élete is rámenne. Igaz, nem ezért
megy el, hanem mert ráébred, ő is szereti Helenát,
de inkább saját barátnő
kellene…
Díszlet:
szintén Znamenák István,
egyszerű, kopottas
padlásszoba, szekrények nincsenek, csak sok
ruhaszárító kötél, fotel is csak
egy van, meg persze a vasalóállvány működő
vasalóval. És a nagy piros-fehér
pöttyös teáskanna.
Grafika: Csáfordi László, a rendező
munkatársa Kovács Henrietta.
Jelmez: Cselényi Nóra, a környezetbe,
hangulatba teljesen beleillő
jelmezeket tervezett
Producer: Orlai Tibor.
Bemutató:
2018. március 16.
Megtekintett
előadás: március 15.
Budapest,
2018. március 17.
Megjelent
a Kláris 18/5.
számában.
Györgypál Katalin
