Miért
játsszák ma több
színházban is? – túl banális, hogy ma
aktuális. Nem is biztos, pláne nem, hogy
ennyire, hogy egyszerre három helyen is. Inkább
tekintsük a figura
összetettségét: 1.) trónbitorló; 2.
„intellektuális gazember”; 3.) lenézi az
érzelem bármilyen megnyilvánulását;
4.) a már elkövetett bűnök mindenféle
megtorpanást, visszalépést lehetetlenné
tesznek.
És
főként: a magánya. Torzszülött
– kérdés, mennyire (lehetséges, hogy csak
gerincferdülése volt) –,
megbélyegezték,
ezek után tudatosan szakította el magától
az érzelem minden fajtáját (anyja iránti
szeretetet, a nők iránti szerelmet stb.), ezzel teljes
környezetét is. Maradt
hát az öncélú hatalomvágy (a mostani
rendezésben hangsúlyozottan az unalom
ellen?!) – ez a szenvedély emeli a többiek
fölé. Milyen áron? Minek? Kik közül?
Hiszen gyakorlatilag az udvarban a többiek is eléggé
ellenszenvesek,
marakodóak. Ő a „hiénák közt
tigris”.
És
színész a színházban –
nekünk bevallja, hogy úgy dönt, gazember lesz, a
következő másodpercben testvérét
öleli magához nagy szeretetben, majd hamarosan
megöleti. Lady Anna előtt szerelmes,
a kisfiúknak (IV. Edwárd fiai) velük
játszó nagybácsi – úgy-ahogy; van,
amikor látványosan
beteg, végül szentéletű férfiú –
igen átlátszóan, de
színjátéknak a tudatlan
polgárok számára tökéletesen
beválik.
Magyarra
többen is fordították
korábban: Vajda Péter 1843, Szigligeti Ede 1873,
Radó Antal 1911, Hevesi Sándor
1937, Lendvai István 1942, végül, amit most is
látunk, (részben) Vas István 1947
– de létezik még újabb
fordítás Vecsei Mikóstól napjainkban
(Nemzeti Színház). Ennek az érdeklődésnek
komoly
oka kell, hogy legyen, nyilván elsősorban a darab
összetettsége, az árnyalt
jellemrajzok – az őrületes és mindig ellenszenves
öncélú hatalomvágy bemutatása
mellett.
Természetesen
sokszor és
sokan színre vitték már, és külön
érdekessége, ki mit hangsúlyozott
alakjából.
Ez lehet a férfias bátorság, a királyi
nagyság, vagy éppen hatalomra törése,
vagy a férfias bátorság és az
intellektuális erő mellett az „embertelen
hatalomvággyá torzult szexualitás”
(utóbbi Major Tamás alakítása 1947-ben).
(Kéry
László jegyzeteiből,
in: Shakespeare Összes Drámái I., Magyar Helikon,
1972, 933–935. pp.)
Most pedig a
Radnótiban, Andrei Serban
rendezésében, Vas István
fordításának felhasználásával
látjuk tehát, több mint 3 órányi
tiszta
játékidővel, két részben. Zajosan, jelentős
fényeffektusokkal, egyre sodróbb
lendületben. (Zene: Dargay Marcell
„szokott helyén”, a nézőtér jobb
oldalán, világítás: Baumgartner
Sándor.)
Tulajdonképpen
a Rózsák
háborújának befejezését is
jelenti a darab vége, amikor „A piros rózsa s a
fehér kibékül”: a Lancaster-ház
leszármazottja, a piros rózsás Richmond nőül
veszi – mert a lány anyja itt úgy dönt, hogy
hozzáadja – a fehér rózsás York
Erzsébetet. Most Richmond szövegét az anya mondja
lezárásként, a már többször
is használt plexi szószékről. De csak III.
Richárd itt elég csúf halála után: a
csatában való elesés helyett az asszony
belegéppuskázza a többi korábbi halott
közé a „pincében”…
Az
előadásban több színész több
szereplőt játszik. A kisebb színpadon nem is jelenhetne
meg a rengeteg szereplő Shakespeare darabja szerint, a
szórólapon ki sem írják, ki kit
játszik, kiket láthatunk. Talán tényleg nem
annyira fontos egy-egy személy külön-külön,
de együtt valamennyi nagyon is.
Természetesen
a címszereplő
személye különleges mindig: Alföldi
Róbertre épül. Hangsúlyos, jól
megformált, szinte didaktikus szavaival olykor
szánalmat is ébresztene, de annyira eltorzult már
a lelke – nyilván nem torzult
lélekkel született –, hogy nem kelthet
szánalmat. Igaz, a többiek sem. Lelkiismeret
furdalással csak ritkán találkozunk, még a
bérgyilkosok egyike hőkölne vissza a
gyilkolástól – ők is tudják, hogy
ártatlanokat gyilkolnak –, de a várható
jutalom meggyőzi tette „fontosságáról”.
Shakespeare e
darabjában
nagy szerepet kapnak nők. Élükön Margittal, VI. Henrik
(nemrég meggyilkolt)
király özvegyével – szálas
tartása, keménysége pontosan érezhető László Zsolt
alakításában. Azt meg eleve
tudjuk, hogy próféciája, kegyetlen
jövendölése beigazolódik,
megtörténik, hiába
gúnyolják az udvarbéliek, élükön
Erzsébet királynéval (Kováts
Adél, IV. Edwárd felesége), másik
oldalról Richárddal, aki ekkor
még csak Gloster hercege. És szintén fontos a
szerepe Richárdék anyjának (York
hercegné – Martin Márta).
Megjegyzendő,
hogy a „G”-
betű (még szinte a legelején) itt sem
aktualizálás, bár némi mosolyt
kiváltott
a nézők körében – a György név
első betűje, azaz George, aki Clarence hercege –
és Clarence-nek is szólítják – egy
kissé fura jóslat miatt kerül börtönbe
átmenetileg. Több politikai kiszólás azonban
valóban aktualizáló.
Tudjuk,
szövevényes a
történelem, szövevényes a történet
is. Clarence-t éppen kiengedik a börtönből,
Hasting lordot (Kelemen József) éppen
bebörtönzik… nem beszélve a korábbi
rengeteg gyilkosságról. Itt mindenki
veszélyben van, életével játszik hol
ezért, hol azért – hacsak el nem esik a
csatában…
Lássuk
a legelső
pillanatokat. A színpad sötétjéből
szól ki Gloster, majd jön előre, és
mutatkozik be nekünk, megmutatva lelke
sötétjének egy részét
legalább…
És
innen már nehéz
követnünk.
Vannak
külön emlékezetes
percek: ilyen például Lady Anna
meghódítása, miközben megölt
férjét temeti és
átkozza gyilkosát, természetesen Glostert.
Richárd mégis meg tudja hódítani, és
olyan gyorsan, hogy saját maga alig meri elhinni
„győzelmét”. Talán az egyetlen
dolog, amit valaki később megindokol: Anna (Sodró
Eliza) azért hódolt be Glosternek annak
ellenére, hogy tudatában volt
gonoszságának, hogy ő majd „visszafogja”.
Valóban tragikus – későbbi
emlékezetes percek –, amikor rádöbben, hogy ez
lehetetlen, és megöli – ebben az
előadásban – születendő gyermekét saját
méhében…? – Nem szül gyereket
férjének,
és belévillan: saját szörnyű átka
teljesedik be rajta, hiszen ő lett Gloster
felesége, akit megátkozott. Richárdnak pedig szeme
sem rebben, hiszen nem is
tud már szeretni.
Anyját
sem szereti,
meghallgatja az ő átkait is – kénytelen –, de
kicsúfolja őt is, mint mindenki
mást.
Kissé
ironikus a király két
gyerekének játszadozása, különösen
az idősebb fiú alakja – aki pedig
trónörökös. Ez utóbbiért öleti
meg később Richárd, már királyként.
Külön
szál Buckingham herceg
(Pál András) sorsa – hiába
jövendölik
neki csúfos végét Richárddal,
töretlenül kiáll Gloster mellett, mi több,
furfangjaival (és néha kellő iróniával),
sekélyes és aljas módszereivel trónra
juttatja.
Igaz, nem ingyen, busás ígért jutalom
ellenében, amit persze nem kap meg – de a
legelső halvány megingásánál, amit az addig
nem tapasztalt lelkiismerete
okozhat, Gloster szemében máris ellenséggé
válik, akinek szintén pusztulnia
kell. Vagy kellene, ha meg nem szökik, és hadakkal vissza
nem tér, hogy végül
Richmond legyen a király (ő itt nem jelenik meg) – aki
szintén Henrik, a
későbbi VII. Henrik.
Érdekes,
emlékezetes
megoldás a csata – amit akár álmodhat is
Gloster, az álombéli alakok –
átlátszó
zsákokban jelennek meg – Richmondot éltetik,
és az ő pusztulását kívánják.
Mi több,
az „országomat egy lóért”
kiáltást is halljuk a nagy álom-szerű
forgatagban…
Henrik azonban
felébred, és
rögtön lerázza magáról a rossz
előérzetet… amíg le nem géppuskázza
Erzsébet
királyné.
Olykor
azért alkalom adódik
némi derűre is. Kivált, amikor László Zsolt
mint Shakespeare, azaz maga a szerző jelenik meg a
színen, némi
fricskával is illetve magát a darabot.
A rendező
igyekszik bevonni
a nézőket is, többször és hosszasabban
felgyulladnak a nézőtári lámpák – de
a
történetben már szinte késő lenne tenni
bármit is. III. Richárd hatalma
kiteljesedett, és minden egyes lépcsőfokhoz talált
vállalkozót, hogy
végrehajtsa szeszélyes és kegyetlen parancsait.
Láttuk, Buckingham herceg csak egyetlen
pillanatra ingott meg, máris életébe került
volna, ha el nem menekül. Sokan nem
voltak ilyen szerencsések.
De hát
a nép! – a „nép” itt
is tökéletesen megvezethető, amikor
könyörögnek az „oly ájtatos”
Richárdnak,
ugyan vállalja már el a hatalmat. Ma már
könnyen ítélünk „a tömeg”-ről,
jobban
ismerjük törvényszerűségeit. (José
Ortega y Gasset és mások)
Játszanak
még: Gazsó György (többek
között lord Stanley), Porogi
Ádám, Rusznák
András, Schneider Zoltán (IV. Edwárd).
A
díszlet természetesen igen
egyszerű: az üres színpad közepén, kissé
hátrább egy szűk vas csigalépcső,
mögötte
a magasban egy hosszú híd. Mindez jól is
működik.
Jelmeztervező:
Nagy Fruzsina. Nos, Alföldi egyik kezén
csuklószorító, rajta a kézfejen egy
látszólag fém-szerkezet, egyik lábán
pedig
talán bőrszíjakkal erősített tartó.
Ruházata pontosan szabott enyhe
púposságához. Anna szerelmének
elnyerése után – egy darabig – még
elegáns is
tud lenni. A koronák (női is van) nem díszesek, nem is
fénylenek, matt feketék.
Ugyanígy kifejező a többi öltözék is,
szerepüknek megfelelően, talán olykor
enyhén ironikus (a két gyerek ruházata, lady Anna
kísérete).
Irodalmi
konzultáns: Závada Péter.
Rendezőasszisztens: Szikszai Rémusz.
Tehát: miért is fontos
éppen
ma „a” III. Richárd? Úgy tűnik, nem pont ma.
Mindig, amíg csak emberek élnek
társadalomban, amit valamiképp irányítani,
kormányozni kell, mert más megoldást
nem ismerünk. És ahol kormányzás van, hatalom
van, ott aljasság is van
általában, minden eddigi tapasztalataink szerint.
Ezt pedig
nagyon pontosan,
plasztikusan mutatja meg nekünk most Serban és
Alföldi, no meg a társulat.
Milyen is
hát Alföldi III. Richárdja? – leginkább
összetetten emberi, minden
megbocsáthatatlan
gonoszságával, még ha – olykor – ő
maga szenved is talán. Környezete pedig,
mire szembesül igazi énjével, már tehetetlen.
De mivel amúgy is háború van… no
meg mások is szeretik a hatalmat…
Egyes
kutatók úgy vélik, a
hatalomvágy az ember „elemi
szükséglete”. Ha így van, akkor még
inkább oda kell
figyelnünk, mi történik magunk körül. Meg
saját magunkban.
Koprodukciós
partner a Zikkurat Színpadi
Ügynökség.
Bemutató:
2018. február 18.
Megtekintett
előadás: 2018. március 1.
Budapest,
2018. március 2.
Györgypál Katalin
