Carlo Goldoni A
régiséggyűjtő családja című
darabját, amit most Házasság
Palermóban
címmel mutatott be a Nemzeti Színház, feltehetően
kevesen ismerik. Részben ezért,
részben a szereposztás miatt, no meg a
rendezésért is érdemes megnézni. Rendező:
Kiss Csaba. (Fordította: Magyarósi
Gizella, dramaturg: Kulcsár Edit.)
Ráadásul az előadás
kőszínházi ősbemutató is.
A teremben a
nézők egymással
derékszögben ülnek két részletben, a
színpad nagyjából négyzet alakú.
Ebből az is következik, hogy a színészek hol a
nézők egyik feléhez fordulnak, hol
a másik feléhez, így aztán nem mindig
értünk mindent, ugyanakkor kellően
mozgalmas a játék. A mozdulatokból pompásan
következtethetünk a történésekre,
hiszen egy veszekedés – hátulról tekintve is
veszekedés.
A
történet egyszerű: az
elszegényedett nemesi családba bekerül a gazdag
kalmár (Pantalone de ’Bisognosi
– Bodrogi Gyula) fiatal és nagyon
szép, önérzetes lánya (Doralice – Tompos
Kátya). Fiatal férje (Giacinto gróf – Bakos-Kiss
Gábor) imádja, anyósa (Isabella
grófné – Bánsági
Ildikó) halálosan féltékeny rá,
amit nem is nagyon
csodálhatunk. Az após (Anselmo Terrazzani gróf
– Blaskó Péter) a folytonos
veszekedések elől már évtizedek óta az
„antik” tárgyak gyűjtésébe
menekült, most pedig, a nagy összegű
hozományból az
etruszk, vagy ha ezt mégsem lehet, legalább az egyiptomi
halotti kultusz
műtárgyainak és egyéb antik tárgyaknak
gyűjtése az álma – ami amúgy szép
feladat lenne. Ha értene hozzá, de persze nem ért,
így aztán hajlandó lelkesen
mindent megvenni, amire csak a szélhámos fiatalember
(Brighell, a ház barátja –
Farkas Dénes) rábeszéli,
beleértve a
(nem létező) palermói leplet is. Hogy-hogy nem, az
örömapa, a világot járt kalmár
tud görögül is, örményül is –
merthogy örmény kereskedőnek álcázza
magát előbb
a szobalány (Colombina – Györgyi Anna
m.v.), később már maga a fiatalember… és az
örömapa látványosan lebuktatja a
fiatalembert.
Végül
fény derül a szobalány
hazugságára is a zsebórával, mellyel a
fiatal feleséget vádolnák meg, és a nagy
családi kupaktanács nyomán valamelyest
békét köt a két nő: a mama némileg
mégiscsak visszavonul, már nem ő az egyedüli
parancsosztó a házban. Úgy tűnik,
még a két bajkeverőnek is megbocsátanak, az
elherdált sok pénz sem okoz nagy
gondot, a kalmárnak van még elég. (No meg
halványan utal is arra Brighell, hogy
visszaszerzi a pénzt. Ezt azonban nem nagyon hihetjük.) De
lányát a kalmár nem
fogadná vissza a férj nagy örömére,
hiszen ő egyformán félti anyját is,
újdonsült feleségét is,
kétségbeesése, őrlődése köztük
igen jól érzékelhető.
Sok
éneket, sőt hangszeres zenét is hallunk a
rengeteg jó párbeszéd mellett, amit
külön élvezhetünk.
A
rokokó kosztümök szemet
gyönyörködtetőek, a mama
méltóságteljes bevonulásai
különösen az új estélyiben
a nyakékkel külön tapsot is kiérdemelt.
(Díszlet- és jelmeztervező: Balla
Ildikó.) De Tompos Kátya fehér
ruhája (merthogy nem kapott új ruhát, hiába
a rengeteg pénz hozományként,
lánykori ruháit pedig nem hajlandó felfenni) is
elbűvölő. A sok „antik” tárgy
valóban csak lom, kivéve a minden korban
használható olajozót… ami persze
szintén aligha régiség. De az óriási
ovális asztal a szétnyitható székekkel
önmagában
is impozáns látvány, nem beszélve a
háttérül szolgáló óriási
tükrökről, melyek ablakok is olykor.
Az
előadást két részben
láthatjuk, előtte még előjátékkal a
nézőtér előtti folyosón, amikor a szobalány
és az orgazda fiatalember a várakozó nézők
közé vegyülnek. Már ekkor megtudjuk
például, hogy a Terrazzani nemesi család menyire
elszegényedett. Valóban jókor
jött a gazdag meny! – új és főleg előkelő
ruhára mégis a kedélyes, lányát
imádó és jól ismerő papától
kér és kap újra pénzt Doralice. Más
kérdés, hogy ruhára adott ugyanannyit az
após is, csakhogy nem a menynek adta át, hanem a
feleségének, aki végül csupán
pár
garast adott ebből a férjnek…
A
hangsúlyok a vitákon
vannak, elsősorban a három nő vitáján,
természetesen. Mert az ilyen „női”
környezetben a férfiaknak nem sok szavuk lehet. De ha
nagyon muszáj, akkor
bizony mégiscsak! – így lesz némi nyugalom
– talán – a házban. A
nyugalom idejének hosszát illetően azonban megalapozott
kételyeink támadhatnak. Isabella nem fog megfiatalodni,
bár a megbékélő tánc a
végén a férjével talán segít
egy kicsit a kedélyállapotán, nem beszélve
várhatóan
tovább újuló ruhatáráról.
Doralice előtt pedig ott az egész élet,
férjét
szereti, helyét pedig bizonyára továbbra is
kivívja a házban. Azt nem tudjuk,
hogy lesz-e saját szobalánya, pláne egy ilyen
talpraesett, „palermói lány
vagyok!"-ot hirdető, de végtére is, ahogy egyikük
már teljesen megunta ezt a szóáradatot
– alighanem Pantalone az –, örökre lezárta
a tirádát: végtére is valamennyien
palermóiak.
Ám ez
csak mellékes.
Élhetnének szinte bárhol másutt is,
éppen ilyen hiteles lenne.
Bemutató és megtekintett
előadás: 2017. november 18.
Budapest, 2017. november 19.
Györgypál
Katalin
