Interaktív
egyszemélyes, nem
hagyományos színdarab. Még a rutinos
színházba járókat is megtévesztheti Duncan Macmillan és Jonny Donahoe
nagyon érzelmes, lelkiző, nosztalgiázó műve. A
brit
szerző darabját magyarra Csukás
Márton és Csukás Barnabás
fordította, magyar
színpadra alkalmazta és rendezte Horgas
Ádám. A magyarítás remekül
sikerült, talán ez az, ami megtéveszt bennünket
egy rövid időre, ugyanis az idézett zenei
illusztrációk Seres Rezső, Cseh
Tamás, Szécsi Pál, Cserháti
Zsuzsa dalaiból állnak össze. Az
élethelyzetek is csak
ritkán térnek el az itthoni viszonyoktól.
Először az
előadás egyetlen
főhőséről, Pokorny Liáról kell
írnom,
hiszen ő hozza létre az estet. A színésznő
már a produkció megkezdése előtt
mosolyogva jelenik meg a stúdiószínpad
előterében, és beszélget a
közönség
néhány tagjával, feltehetően az ismerősökkel.
Mintha nem is a főszereplő lenne,
hanem maga is közönség. Majd le-föl jár
színpad és nézőtér között, jelzi,
hogy
mindjárt kezdődik, csak még várunk valakit.
Aztán halljuk, hogy sárga cédulákat
osztott ki többeknek, azok, akik kaptak, a cédulán
lévő szám elhangzásakor
álljanak fel, és olvassák fel hangosan a rajta
lévő szöveget. El is próbálják
mindezt gyakorlásként. És végre elkezdődik
Pokorny Lia monológja a
gyerekkorról, az otthonról, milyen volt anya és
apa, az iskola, gondtalan volt
az élet mindaddig, amíg az édesanya nem
próbált öngyilkos lenni. Ebben a jelenetben
Lia felhívja az „apukáját” a
nézőtérről, és eljátsszák azt a
jelenetet az
autóban, amikor anyja bekerült a kórházba.
Később „apukának” az a feladata,
hogy minden megállapítás után
megkérdezze: „miért?” A
záporozó megállapításokra
rohamszerűen jönnek a miértek, és viszont.
A labilis
idegzetű, öngyilkosságra
hajlamos anya adja az ötletet ahhoz, hogy főhősnőnk
összeállítson egy több ezer
tételből álló listát arról, hogy
milyen okai vannak, lehetnek az embernek, amik
miatt mégis érdemes élni, amik együttesen,
vagy külön-külön felülírják az
öngyilkosságot.
A lista időnként megszakad, mert újabb jelenet kerül
színre, ezúttal egy
fiatalembert hív fel Lia a nézőtérről, ő
játssza Andrást, az udvarlót, majd a
férjet. Sorra kerülnek a házasság boldog
és kevésbé boldog pillanatai, majd
anya befejezett öngyilkossága is. Így
érkezünk el a jelen korig, amely talán új
kihívásokkal, új kapcsolatokkal,
örömteli találkozásokkal reményt ad
mindenkinek a túléléshez, miközben a lista
már az egymilliomodik tételnél tart.
Pokorny Lia
úgy jeleníti meg a
főhősnőt, mintha kezdettől saját gyermekkoráról,
saját életéről, szüleiről,
párjáról beszélne. Belebújik a
figurába, és adja magát, elfelejtjük, hogy
nem a
színésznő életét látjuk
megelevenedni, hanem „csak” a megírt szerepet
látjuk,
halljuk. A színésznő egy farmer nadrágban,
kívül hordós ingben, divatos,
vastagtalpú félcipőben rohangálja végig,
lejön a nézőtérre, körbefutja,
pacsizik a közönséggel, közben kontyba
kötött haját leereszti, majd ismét
fölgumizza. Egyszóval sziporkázik. Az persze a
rendező és a színésznő közös
titka, hogy a színpadra felvitt szereplők spontánul
játszanak-e vagy beépített
elemek, ugyanez kérdéses még a sárga
céduláról felolvasó személyek
esetében.
Egyértelműen nem állapítható meg.
A
díszlet két tacepaó a színpadon,
rajta több száz kis sárga cédula. Az
előadást a Lepkegyűjtő Produkció mutatta
be, rendezőasszisztens: Pogács Zsuzsi,
producer: Bereczki Zoltán, Ferenczi
Orsolya. Az örömök listája megérinti
az embert, legalább
elgondolkodik rajta, mennyivel jobb hálásnak lenni a
kellemes dolgokért, mint
örökké szidni mindazt, ami nem tetszik,
leszólni, lehurrogni mindent és
elégedetlenkedni akármiért.
Az
előadás a Centrál Színház
Kisszínpadán kerül előadásra, az emeleten.
Bemutató:
2017. október 6.
Budapest,
2017. november 7.
Megjelent a Kláris 19/1.
számában.
Földesdy
Gabriella