A viszonylag
kis térben fantasztikus hatást – nem is egyszer!
– tudott kelteni, ha nem is
váratlanul a (norvég) Det Norske Teatret
Oszlóból a MITEM keretében.
Belépve a
hosszában megfelezett játéktéren
keresztül a nézőtéri széksorokhoz, mintha
csak
egy kellemes esti bárba léptünk volna be. Halk
dzsessz szól a három nagyobb,
alacsony pódiumon – billentyűs, középen a
dobos, aztán egy gitár –, emberek,
mai férfiak-nők jönnek-mennek közöttük,
beszélgetnek velük, egymással, a nézők
felé tekintgetnek mosolygósan,
barátságosan, mintha csak ismerősöket
keresnének, fedeznének fel, szórakozásra
vágyva. A nézőkkel szemben a nagy fal
óriási kivetítőként szolgál, a
színpadrészben felállított felvevő a
nézők egy
részének képét vetíti ki. Halk
zsongás... De hát messze nem erről van szó, Eugene O’Neill művének előadása első
perceiben már fellángol a feszültség.
Díszlet
persze nincs, pár szék, amiket lehet hurcolászni.
Fekete padló.
A szereplők
egy része leül itt-ott a háttérben, és
mi belecsöppenünk az anya – Christine
Mannon és fiús fiatal lánya, Lavinia fojtott
párbeszédébe. (A norvég szöveget
magyar és angol feliratokon olvashattuk.) A
feszültség ritkán oldódik, akkor is
csak rövid percekre, többször pedig a végsőkig
fokozódik. Ebben természetesen a
zenének megkülönböztetett szerepe van. A dalok
mintha angolul szólnának, de
felirat nélkül, amit sajnáltunk, mert szerves
részei az előadásnak, a szöveg
pedig nem jól érthető.
Az ír
O’Neill eredetileg 7 órás, három
estés darabját (1929–1931) nem akarjuk itt
ismertetni. (Tudjuk, hogy Eugene O’Neill
trilógiáját, az Amerikai
Elektrát Aiszkhülosz tragédiája, az Oreszteia ihlette) A három rész (kb.
egy-egy órában) megfelel a
három estének: Hazatérés
(a
háborúból: az apa, Ezra Mannon tábornok,
később Orin, Lavinia öccse ); Hajsza (Orin
meggyilkolja anyja
szeretőjét, az anya öngyilkos lesz); végül Hazajáró
lelkek (a testvérpár egy év után
hazaér világkörüli
útjáról, Orin azonban
nem gyógyul meg, lelkiismeret furdalásában
öngyilkos lesz, Lavinia pedig nem
megy férjhez a szomszéd Peterhez Nileshez, mint ahogy a
szelíd Hazel Niles is
egyedül marad Orin halálával. De magányra
ítéli saját magát Lavinia is az
elátkozott házban.
Pedig egy
pillanatra úgy tűnt, Lavinia mégis képes lesz a
boldogságra: fekete-fehér fiús
öltönyét
színes, zöld, nőies ruhára cseréli,
szerelemre vágyón, de még a pár percben is
disszonáns ez a nagy boldogság-várás: igen,
még aznap, Orin temetése napján
akarja az esküvőt… Peter ezt lehetetlennek tartja, de
végül akkor hagyja ott Laviniát,
amikor a lány neki is hazudik (mint oly sokszor addig is
mindenki másnak is):
azt állítja, hogy „bujálkodott”
öccsével.
Az előadás
visszaadja a szerző végzetszerűnek megírt
drámáját, mindegyik gyilkosság,
illetve öngyilkosság elkerülhetetlennek
látszik. Az öngyilkosságok sem maguktól
történnek, azokat is mások idézik elő, Orin,
illetve Lavinia.
A hol halk,
kellemes, hol felerősödő, drámai zene szerves része
az előadásnak. A háromtagú
zenekart rövidebb időre kiegészíti egy negyedik
ütős hangszer is (talán
malimba).
Ugyanakkor
mindkét szünetben, a játéktérbe
betolnak két mozgó zsúraszalt üdítő
italokkal,
pereccel, NAV-hoz bekötött
pénztárgéppel, és részben a
büfések, részben pedig a
színészek egy része, leginkább a Niles
testvérpár szolgálja ki a nézőket…
és
még ez is belefér, hogy aztán szinte
észrevétlenül folytatódjék az
előadás.
A szereplők
olykor leülnek háttal a nézőnek – hogy
óriás méretben láthassuk a szereplő
arcát a hátsó falra vetítve. Mozdulataik
sokszor kimértek, lassúak, drámaiak –
például a hazatárt férj és az őt
már évek óta gyűlölő, de simán
szerelmet
hazudó feleség fojtott párbeszéd; ebből
váltanak át a tragikus helyzetekben
egészen gyorsakká, erőszakosakká. A(z
ön)gyilkosságokat természetesen nem
látjuk, csak sejthetjük a rendkívül erős
zenéből-énekből, utólag
értesülünk,
hogy mi történt.
Részben az
erős hangszer- és ének-hatások miatt szinte
beleeszi magát egészen a legbelső
zsigereinkbe az embertelenség, a gyilkosságok, a
háború, a gyűlölet elleni elemi
felháborodás és lázadás.
Megalapozott az óriási siker.
Eugene
O’Neill
művét színpadra alkalmazta Cecilia
Ölveczky és Eirik Stubø.
Szereplők:
Orin – Torbjørn
Eriksen, Lavinia – Kirsti Stubø, Adam
Brandt – Lasse Kolsrud, Ezra Mannon
tábornok
– Bjørn Skagestad, Christine Mannon
– Gjertrud Jynge, Peter Niles – Espen
Løvås, Hazel Niles – Marie Blokhus.
A kiváló
zenészek: Steinar
Sønk Nickelsen, Erik Nylander, Håvard Stubø.
Fénytervező: Torkel
Skjærven.
Video: Boya Bøckman.
Dramaturg: Cecilia Ölveczky.
Zenei vezető: Steinar Sønk Nickelsen.
Díszlet- és jelmeztervező: Kari Gravklev.
Rendezte: Eirik Stubø.
Megtekinthettük:
2017. április 24.
Budapest, 2017.
április 25.
Györgypál
Katalin
