Szép
Ernő írásai, gondolatai szólalnak
meg Horváth Lajos Ottó
ihletett előadásában a Nemzeti Színház
„toronyszobájában”. Ez az épület
ötödik emelete, néhány éve az
önálló estek
állandó színhelyévé vált. A
pici színpadhoz pici nézőtér tartozik, kb.
negyven,
esetleg ötven ülőhely fér el benne. Amikor a
színész egyedül veszi magára
valakinek az énjét, és magán keresztül
szűri meg, majd tárja a közönség elé
vallomásait, meghittebb az előadás egy kisméretű
helyszínen. Ezúttal is néma
csöndben vártuk Szép Ernő
megszólaltatóját.
Szokatlan környezetből
bújik elő Horváth Lajos Ottó.
A kórházi hordágyon fekvő fekete műbőr zsák
cipzárja szétnyílik, és előbújik a
színész, aki cseppet sem hasonlít a szelíd
tekintetű, alacsony, vékony dongájú
íróhoz. Szép Ernő egész
életében a „nagyok”
árnyékában létezett, és szinte
minden irodalmi műfajt kipróbált, mindegyikben alkotott
jelentőset, az irodalmi
köztudat azonban szeret megfeledkezni róla. Nos, itt, a
hordágy keretet képez,
innét indul és ide tér vissza az író.
A költő, író,
újság-, és drámaíró műveiből,
önéletírásaiból, húgának
naplójából származó szövegeket Ernyei Bea
szerkesztette egybe és alkalmazta színpadra, Galambos Péter rendezte.
Bár nincs
feltüntetve külön díszlet- és
jelmeztervező, színész, dramaturg és rendező
ötletéből születhetett meg a színpadkép,
amelyben Horváth Lajos Ottó mozog.
Összepakolt bőröndjében keresgél, és
gyakran nyúl kezével a malterba, hogy a
folyékony anyagból rajzoljon a bőrből kialakított
három ablakra női fejeket.
Ezzel a malteros festéssel varázsolja elénk a Natália című regény három
nőalakját. A színész teste is malteros,
és fáslik borítják szinte mindenhol, ezek
aztán lefejtésre kerülnek, a maltert
fokozatosan mossa le magáról a
színpadképhez szervesen hozzátartozó
mosdóban. E
mögé a felépített koreográfia
mögé sorakozik föl minden Szép Ernő
vallomás.
Hisz minden mondat egyes szám első személyben hangzik el,
jótékonyan
összemosódik a regény, novella és a
megélt élet. Utóbbi szerves része a sűrű
álomlátás, jó néhány erotikus
álmot varázsol elénk az írót
megszólaltató
színész.
Az író
gyerekkoráról alig, íróvá
válásáról,
szerelmeiről, háborús éveiről annál
többet hallunk. Fájóan számol be
kudarcairól, de még érdemeit sem
dicsekvéssel meséli el, inkább önkritikus
éllel. Ki hitte volna, hogy az I.
világháborúba önkéntesként
vonult be,
kardjára rávésette ezt a később
rosszízűvé vált mondatot: Leben und leben
lassen (Élni és élni hagyni), amiért
katonai feljebbvalója kigúnyolta. Meglepő
művészi öntudattal rendelkezett, írói
tudatossága akadályozta meg abban, hogy
megnősüljön, családot alapítson. Szerelmi
kapcsolatai ezért szakadtak meg,
minden lányt, asszonyt hagyott elmenni magától,
egyik után sem ment, ha azok
elmaradtak. Anna húga lett a társa, aki vállalta a
társ szerepét, és bátyjának
áldozta magánéletét.
Szép Ernő
javíthatatlan idealizmussal bírt, mindvégig
hitt az emberi jóságban, szeretetben. Abban is hitt, hogy
majd valamikor jó és
rossz kiegyenlítődik, átalakul, formálódik.
Saját életéből sem tartotta meg a
rossz élményeket, a második
világháború nehéz éveiről,
bujkálásairól nem
beszélt. S arról sem, hogy a ”felszabadult”
országban neki már nem osztottak
lapot. 1953-ban viszont egy vizsgálat rossz eredménye
alapján kórházi beutalót
kapott: rákbetegséget észleltek nála.
Az est egy óra
negyvenöt percig tart, az utolsó
percekben az előadó, aki közben lemosta
magáról a maltermaradványokat, inget és
felöltőt vesz magára, zoknit, cipőt húz
mezítelen lábára. A hordágyon ülve (a
hordágy első felülésre felborult) mondja el
utolsó gondolatait, majd leugrik,
és „öt perc múlva visszajövök”
felkiáltással kisiet a színpadról, ahol
elsötétülnek a fények. Horváth Lajos
Ottó – ha nem is öt perc múlva –
már
meghajolni jön vissza a közönség elé.
Szép, tartalmas
esténk volt, az író és a
színész is
közelebb került az ott ülő nézőkhöz.
Bemutató:
2017. április 2.
Megtekintett előadás: 2017. április 3.
Budapest, 2017.
április 5.
Megjelent a Kláris 17/5.
számában.
Földesdy
Gabriella
